Fejér Megyei Hírlap, 1997. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-02 / 179. szám

6 FEJÉR MEGYEI HÍRLAP HÉTVÉGE 1997. augusztus 2., SZOMBAT A MAI NAP KRÓNIKÁJA A IV. Világjamboree A ma élő generációk között egyre kevesebben vannak azok, akik a hajdani nagy hírű ifjúsági szervezet, a cserkészet tagjai voltak... A pótolhatatlanul legszebb emberi kort tartalommal megtöltő­ intéz­mény romantikáját és pedagógiai szempontból is kifogástalan rend­szerét ma már csak kevesen vitatják... Igaz, kikerülhetetlenül ebbe is belelopták a politikát — országonként más és más nemzeti allűrök­kel —, de az alaprendszert illetően jobbára megmaradt emberségé­ben és a másság iránti nyitottságában, lévén nemzetközi indíttatású mozgalom. Embert formáló eszközök birtokában volt és lehetett, mert lapozgatva a régi szakirodalomnak is kiváló cserkészfüzeteket, még a mai olvasót is képesek útravalóval ellátni, akár a magatartás­­béli dolgokban is. Csak ötletszerűen nézzük, miféle „előírásokat” tartalmazott a „takarékosság 10 pontja”. A ruházatra vonatkozóan pl. a „7. Otthon a régi ruha is jó. 8. Szakadást és foltot azonnal javítsd meg. (E sorok írója ismer több idős urat, akik kitűnően stoppolják meg a zoknijukat és azt is a cserkészetben tanulták.) A pénz csak a 2. helyen szerepel ebben a nagy, tízszer tízes rendszabályban, s abban „2. Vezess rendszeres pénztári naplót, így látod meg, hogy milyen kia­dást lehetett volna megtakarítani. 3. Felesleges pénzedet kamatoztasd bankban... 4. Rendesen nem az a pénz hiányzik, amit nem kerestünk meg, hanem amit kiadtunk. ” Az élelmiszerek köréből is van jó tanács: „1. Légy tisztában az ételek tápértékével. 2. Csak annyit ételt végy ki, amennyit jóízűen megeszel...” Az idővel történő takarékoskodás 7. pontja igen aranyos: „Takarékoskodhatsz a beszéddel is...” Termé­szetesen eme mozgalom legizgalmasabb része a táborozás volt, a ma­ga megoldott rendszereiben elrejtett játékkal, ahol az őrsök baráti közösségekké kovácsolódtak... s alkalmasakká lettek a ,Jótett pél­dák” megismerésével a szocializált együttélésre is... Persze a politi­ka... az is ki akarta venni a részét ebből is. 1933-ban, ezen a napon Gödöl­lőn — London, Koppenhága és Birkenhead után — megnyílt a cserkészek világnagytábora, a IV. Világjamboree. Közel 30 ezer la­kosú nemzetközi sátorvárost épí­tettek fel a gödöllői királyi kastély körül az Erzsébet-parkban és az két hétig hatalmas nyüzsgés szín­helye lett. A megnyitó ünnepségen a ma­gyar politikai élet szinte minden kiválósága részt vett és végignézte a cserkészek díszszemléjét a tri­bünről. Horthy Miklós kormányzó üdvözölte a résztvevőket, majd Baden-Powell lord, a világ főcser­késze köszönte meg a vendéglátást és így szólt a cserkészeihez: „Hajt­sátok meg zászlóitokat Magyaror­szág kormányzója előtt és végezze­tek igazi cserkészmunkát, hogy lássa, nemcsak az egészség és szó­rakozás céljából táboroztok itt, mint egyébként szoktatok, hanem azért gyűltetek össze, hogy mint a világbéke munkásai, más nemzet­beli cserkésztestvéreitekkel szoros barátságot kössetek. Vigyázzatok, a napok gyorsan tovatűnnek, nincs vesztenivaló időnk. A Föld minden népét egymással igazi barátság­ban szeretném látni. Egyetlen nap ne múljék el anélkül, hogy új bará­tokat ne szerezzetek. Ti vagytok ha­zátok leendő vezetői, legyetek hát jó barátok!” „B.P.” intelmeinek hamarosan foganatja is lett, mert a katonás rend hamar fellazult és a fiatalokra olyannyira jellemző vidámság lett úrrá... A szervezettség a progra­mokban is jól megnyilvánult, mert a nagy táborból kirándulásokat szerveztek a legszebb magyar tá­jakra. Ekképpen ellátogattak Győrbe, Pécsre, Kecskemétre, Sá­toraljaújhelyre, Debrecenbe, Vác­­ra, Salgótarjánba, Szegedre, Mis­kolcra és természetesen a Balaton­ra is. Majdnem minden akkori tu­dósítás kiemelte, hogy nemzeti szempontból kimondhatatlanul nagy eredménynek volt mondható, hogy Magyarországról pozitív kép alakulhatott ki az ifjakban. Ebben kétségtelenül nagy szerepe volt a magyar tábort szervező vezérkar­nak, akik között olyan jeles közéle­ti személyiségeket találtunk, mint gróf Teleki Pált, aki a IV. Világ­jamboree táborparancsnoki tisztét töltötte be, vagy éppen gróf Khu­­en-Héderváry Károly főcserkészt, vagy dr. Witz Bélát vagy a Cser­készszövetség országos elnökét, dr. Papp Antalt... A szellemi és gyakorlati előké­szítés sem kisebb nevekhez kötő­dött, mint dr. Sík Sándorhoz, gróf Andrássy Mihályhoz, dr. Major Dezsőhöz és még sorolhatnánk az akkori szellemi és politikai közélet kiválóságait. Tény, hogy a magya­rokkal akkoriban nem éppen szim­patizáló franciák nevében a francia cserkészszövetség főtitkára, De Kergolay, később levélben kö­szönte meg a vendéglátást és ezt ír­ta: „Az összes nemzetközi összejö­vetelek közül az Önöké volt a legsi­keresebb úgy előkészítése, mint ke­resztülvitele tekintetében és mindenekfelett azon mód miatt, amellyel vendégeiket fogadták...” Voltak összehasonlító adatok, mert a tábort, mint afféle kiállítási látványosságot, vendégek is meg­látogathatták, természetesen belé­pődíj ellenében. (A kiscserkészek kirakati-színpadi figuráknak is számítottak a maguk építette deko­rációk —kapuk, jelképek, nemzeti jellegzetességeik — keretében és a bemutatóikkal.) Az 1929-es, Ang­liában megrendezett jamboree-n 318 ezer látogató volt, míg a ma­gyarországin 375 ezer... Érdemes a méretekről és szá­mokról is pár adatot átnéznünk, hogy a példátlan szervezés értékeit megértsük. Az Erzsébet-parkban 6 ezernél is több sátor volt felállítva és több mint 10 ezer külföldi fiatal ellátásáról kellett gondoskodni, akik 53 különböző nemzet fiai vol­tak. A magyar cserkészek közül 196 város és község 550 cserkész­­csapata volt képviselve. Legtöbb volt a római katolikus, azután a re­formátus, evangélikus, anglikán, presbiteriánus, methodista, qua­­ker, huszita, görögkeleti, bolgár, orthodox, izraelita, mohamedán, hindu, buddhista, mormon és sin­­tóista... Korukra jellemzően az étvá­gyuk sem volt éppen kicsi. Két hét alatt elfogyasztottak összesen 142 ezer kilogramm kenyeret, 16 ezer kg cukrot, 4500 kg sót, 660 kg teát... Viszonylag egészségesnek volt mondható mindenki, mert a két hét alatt a magas létszám elle­nére mindössze 6200-an kértek or­vosi kezelést. A „betegségek” mi­benlétére enged következtetni az, hogy az orvosok csak 3000 db asz­pirint írtak fel, de elhasználtak 5000 méternyi kötszert és 500 mé­ter ragtapaszt... A rendszert jól kidolgozták, mert a nagy tábort 10 altáborra osz­tották fel és ezek pedig tovább bon­­tódtak 15 szakcsoportra. Minden altábornak és szakcsoportnak fel­nőtt cserkészvezetői voltak, akik mindenféle anyagi ellenszolgálta­tás nélkül vállalták a munkát. Ők ötszázan és a mintegy 3 ezer ma­gyar cserkész segítők rendezték az összes lehetséges problémát... A legendás „Bi-Pi” — akit a svédek csak hordszéken cipeltek a vállukon a táborukban—búcsúbeszédében ezt mondta: „Gödöllőről hazatérve mindnyájan sietünk különböző arányokban barátai és hang­adói lenni a magyar nép iránti szeretetünknek és nagyrabecsülésünk­nek...” A világ akkor sem a fiatalokkal haladt... még öt év sem volt vissza az új öldöklésig. Dömölki Lajos Fából álmodott költészet Takács Gyula: „...Csak az anyagnak szárnya legyen” A dégi tájmúzeum — ismer­tebb nevén: a Holland Ház — újabb, nagyszerű képzőművé­szeti kiállítással örvendezteti meg a helyi vagy más vidékek­ről idevetődő műélvező közön­séget. Ezúttal Nagy Ferenc tabi fafaragó, a Népművészet Mes­tere címmel kitüntetett művész megejtően szép alkotásaiban gyönyörködhetünk. A kiállítás megnyitója a szi­geten, a lombos fák árnyékában és pazar nyári fényverésben nagyszámú érdeklődő jelenlété­ben volt. Szép dalok csendültek fel, majd a tehetséges ifjú vers­mondó szájából, felhangzottak Rege a csodaszarvasról őshan­gulatot idéző, patinás sorai. Ez már azért is ildomos ezen ünne­pi pillanatokban, mivel Nagy Ferenc a hetvenhét esztendős, energikus és örökifjú tabi fafa­ragó a legmagasabb rendű mes­terségbeli tudással formálta meg, álmodta nemes faanyagba a magyar őstörténet legszebb és legemlékezetesebb jeleneteit. Megható, hogy a dégi és a tabi polgármester milyen őszinte lel­kesedéssel adózik a Mesternek. Tab városának abban a kiváltsá­gos helyzetben van része, hogy 1983. május 20-a óta önálló ga­lériában dicsekedhet országnak­­világnak Nagy Ferenc mester messze földön híres faszobrai­val. Szerencsére — és a művész makacs ragaszkodása jóvoltá­ból — a műveknek csak kicsiny hányada szóródott szét a nagy­világban. A kiállítóterembe lépve már az első pillanatokban egyszerű­en lenyűgözi a szemlélőt az esz­tétikai szépség egyenletes su­gárzása — mondanám: kisugár­zása —, a mélységben megélt humánum, amely a legpará­nyibb porcikáját is átitatja eme plasztikai alkotásoknak. Ez nem csupán az emberalakok tökélyre vitt formája jegyeiből sugárzik, hanem a dekoratív — ornamen­tikai részletekből is, növény— és állatmotívumok legkisebb összetevőiből is. Nagy Ferenc addigi életművéből rendkívül szép és ízléses monografikus jellegű album is készült 1985- ben. Mennyire igaza van Len­gyel Györgyinek, amikor papír­ra veti az alábbi sorokat: „Mi tesz egy művészt igazán jelen­tőssé? A gazdag képzelet, az anyaggal és az eszközzel való bánni tudás mellett az ember­ség, a humánum.” Már 1976- ban azt írja róla Domanovszky György, hogy már legkorábbi műveiben is messzemenően je­len van a kompozíciós bizton­ság, az arányos térkitöltés, a ki­egyensúlyozott viszony a hangsúlyozott és alárendelt dí­szítőelemek viszonylatában. S permanensen jelen van a lírai­­sággal átitatott, rendkívül erő­teljes plaszticitás. Tehát kifeje­zetten szobrászi látású művész­ről van szó. A kisméretű emberábrázolás igénye már az ötvenes évek ele­jétől jelentkezik nála: a tömör, zárt formaadás, a fej tartásával, a ház görbületével való érzelem, indulat kifejezése ezen szobrok művészi erőssége. A természe­telvű szemlélet tetten érhető, de mégis minden esetben jelen van az egységes — s csak Nagy Fe­rencire jellemző—formai átírás. Motívumanyaga hagyományo­san dunántúli, de a megfogal­mazásuk teljesen egyéni, s nem kapcsolódik egyetlen ismert stí­lushoz sem. A zömök, néha kis­sé vaskos női és férfi alakok a legfinomabb líraisággal, költé­szettel hatódnak át, s minden esetben meghaladják a szimpla fafaragás naturalisztikus fény­képszerűségét. A madármotívu­mok például emnimentális átírá­­súak, a növényi elemek erősen stilizáltak, végtelen s szinte már buja gazdagság jellemző rájuk. Az ember­motívumok világa szintén igen változatos: pászto­rok, földművesek, betyárok, ku­­pecek, vadászok, szerelmespá­rok, egyedülállók, mondái és történelmi, illetve legendás ala­kok. Emeljünk ki néhányat a jelen kiállítás művei közül a fentiek­ben elmondottak illusztrálására: „Béke obeliszk”, „Három grá­cia” (erotikusan gyönyörű női figurák), „Évődő pár”, „Tavasz­tündér”, „Magányba zárva”, „Subás pásztor bottal”, „Ülő akt”, „Zsákoló legény”. Vallá­sos témájú faragványai úgyszin­tén lenyűgöző szépségűek nem­csak témájukat illetően, hanem a finom faanyag textúráinak gazdag kiaknázása miatt is (csontszerű fényes felületek): „Pieta”, „Tulipánkoszorús Ma­donna gyermekével”, „Corpus”, „Golgota”, „Szent Család”, „Jé­zus gyermekekkel”, „Faragott ikon”. Nagy Ferenc finom élű vésőinek mágikus érintése van, nyúljon bármilyen témához is, magának a fának az anyaga is át­szellemül, lirizálódik, merném mondani: spiritualizálódik. Említsük még meg a szintén rendkívül szuggesztív erőt és energiát magukba sűrítő törté­nelmi­­ mondás témákat fel­ölelő szalagképeket, amelyek megejtően hatásos artisztikus vénával idézik meg és fel a ma­gyarság múltját a történelmi áhí­tatban egyre szegényebb jele­nünkben: „A csodaszarvas regé­je”, „Attila Róma előtt”, „Árpád pajzsra emelése”, „Csaba király­fi csillagösvényen”, „Vérszerző­dés”, „Árpád fejedelem lovon”. Az életöröm mellett sokszor megjelenik az arcokon a múlt fájdalmak árnyéka is. Lengyel Gyöngyi imigyen igyekszik summázni ezt a gondolati vonu­latot: „A természet és a női test szépségének himnusza, amely sokszor visszatér Nagy Ferenc művészetében — az életöröm diadala — talán legfontosabb művészi mondanivalója.” Az asszony­ őrangyal-múzsa, való­ban mindig is körülvette szere­­tetével és ragaszkodásával. Ta­kács Gyula költő, a művész szívbéli jó barátja írja nagyon jellemzően, a színtiszta igazság­ot igencsak eltalálva, Nagy Fe­renc feledhetetlen szépségű fa­szobor­ költeményeiről: Ja, érc, márvány egyre megy. Csak az anyagnak szárnya legyen.” Igen, a hosszas és elmé­lyült szemlélés után (milyen ne­héz is búcsút venni ezektől az al­kotásoktól, hiszen oly jó lenne együtt élni velük ezután is!) tényleg ez a legvégső érzés, amely hatalmába kerít bennün­ket ezen a kiállításon: szárnya van minden egyes alkotásnak — legyen az magfaragás vagy ikon. (A kiállítás megtekinthető augusztus 24-ig, szombaton és vasárnap 10-16 óráig.) Dienes Ottó — Dehogynem. Ágyban pár­nák között. — Tényleg? — csodálkozott Luke. — Áááá dehogy, csak viccel­tem — felelte Ken-Ubi. — Iga­zából az történt, hogy LSD-t szedett, és nem tért vissza az egyik utazásáról. Örökre nyoma veszett. Szomorú történet. Pe­dig micsoda tökös JETI volt! Az öreg kivette a bal szemét, ami üveg volt, és megdörzsölte. Láthatóan elérzékenyült. — Nézzük meg inkább, mi van az üvegben! Azt akarom, hogy a JETIK ősi fegyverével egyszerűen csak nyisszantsd le a nyakát. Luke kezébe vette a fegyvert. Méltóságot, ERŐt, tekintélyt sugárzott, ahogy felemelte. Egy fémmarkolat volt, hengerszerű, a belső része simára volt csiszol­va. Lüke belenézett. Nem látott benne semmit. — De hát ez csak egy marko­lat... — roppant csalódott volt a hangja. — Több ez annál — okította Ken-Ubi. — Kattintsd fel, de vi­gyázz, nehogy megsebesíts vele valakit. Luke a henger elején lévő kat­­tintójával felkattintotta. A fém­markolatból egy világító, foszfo­­reszkáló egyenes fakard ugrott ki. A pengéje vékony volt, talán csak három ujjnyi vastag. — Nem látszik valami félel­metes fegyvernek — jegyezte meg a fiú csalódottan. — Pedig többet tud, mint amennyit mutat — nevetett e vén bölcs, akit a keleti sivatag varázslói egyszerűen csak Ken­­ce néven tiszteltek. Lüke két marokra fogta a fakardot. Hatal­masat suhintott, azután rácsa­pott az üvegre, ami Ken-Ubi ke­zében ripityomra tört. — Látod, fiam — mondta az öreg — megy ez neked, mint a logaritmusszámítás fejben. Ebben a pillanatban... Megdöbbenésükre.... Hihetetlen gyorsasággal... Akár a szélvész... Kiröppent valami az üvegtör­melék közül. Hatalmas, akár egy hegy. Zöld volt, izmos, a feje nem em­beri fej. Mindazonáltal nem volt félelmetes, sőt egészen barátsá­gosan festett. Viszont hogyan férhetett bele abba a kis üvegbe? Boldogan kiáltotta, hogy még a sivatag is visszhangzott bele: — Szabad vagyok!!! Újra szabad!!! Repült, szárnyalt, emelkedett a felhők fölé, majd eltűnt a sze­mük elől. — Mi volt ez? — kérdezte Lüke teljesen megdöbbenve. — Egy Dzsinn — felelte Ken-Ubi mosolyogva. — Ré­gebben sokan voltak szerte a vi­lágban, de a Gonosz Erők mes­terei mind palackba zárták őket. Ma már olyan ritkán látni őket, hogy az emberek többsége nem is hisz a létezésükben. — Nahát — mondta Lüke gyönyörködve, hogy még a nyá­la is elcsöppent. Ken-Ubi közben átkutatta a törmeléket, de nem talált sem­mit. — Küldetés... Küldetés.... — Miközben fel-alá járkált, egyre mélyebbre süppedt otthona puha homokból készült padlójába. Már derékig volt a homokban, de még mindig halkan morfondíro­zott magában. — Mi lehet az? Egykori kiképző őrmestere, a Nagy Guru, Jojó jutott eszébe. Tudod-e Ubi, hogy mi a szösz az. Feldobják semmi, de amikor leesik, akkor is semmi? Ken-Ubi évekig gondolko­dott ezen a hajdani kiképző és átnevelő táborban, míg — első­ként a JETI évfolyamból — egy szép napon kibökte: Semmi. A Nagy Guru elmosolyodott, a szemei jojózni kezdtek. — Ifjú Ken-Ubi. Az elméd éles, akár a fakardod. Megfejtet­ted a rejtélyt. A válasz helyes. De ha feldobod semmi és leesik semmi, akkor mi a fenének do­bálod? Az ifjú Ken-Ubi megszégye­­nülten nyomott le büntetésből kétezer fekvőtámaszt, Jojó ne­vetésétől pedig sokáig nem tu­dott aludni. Ken-Ubi elmerengett a régi szép időkön, amikor fény gyúlt az agyában. Darócruhájának fémgallérjában megnyomott egy mikrokapcsolót, mire a fény kihunyt. De az öreg már tudta a választ. —Meg kell kérdeznünk tőle! Odaloholt a kis robothoz és megkérdezte tőle: Mondd kis robot, mi járatban vagytok? Ki küldött, és mi az a titkos üzenet, amit hozol? (Folytatjuk)

Next