Evangélikus gimnázium, Felsőlövő, 1903
í Vincze István 1874—1903.] Kedves kollega, szeretett tanár, lelkes hazafi költözött el közülünk s mély bánatot hagyott gyászoló özvegyére, két kisdednek anyjára, nagy szomorúságot öreg és istápolásra szoruló szüleire, de egyszersmind felejthetetlen emléket mindazokra, akik csak közelebbről érintkeztek vele. Vidám kedélyű, zamatos beszédű volt megboldogult társunk, jóllehet nem láthatta rózsás színben a világot, mert mint szegény származásúnak, igen korán meg kellett ismerkednie az élet küzdelmeivel. De azért derűs humora nem hagyta cserben és számtalanszor felfrissítette a tanítás nem éppen könnyű munkájában kifáradt lelkünket és ismételve elhárította egy-egy rakoncátlan, kötelességéről megfeledkező tanuló fejéről Damokles kardját, mert mindig volt mentő szava s az argumentálások ellenében főképpen ötletes, felvidámító, bosszankodást oszlató megjegyzése. E tulajdonságai és kortársi érzülete, saját egyéniségének szerényen háttérbe vonása teszik képét vonzóvá, el nem mosódóvá munkatársai előtt. De éppen ilyen felejthetlen a képe tanítványai előtt is, akik emelt szívvel hallgathatták tanítójuk lelkes előadásait a lelkesedés hevében sokszor ékes előadásban — pedig éppen nem volt szónoki tehetség — a régi dicsőségről, arról a magyar dicsőségről, mely az ő lobbanékony lelkét eltöltötte s amelyet igyekezett átplántálni növendékeikek szivébe is az ismeretek gazdag tárházával egyetemben. Ez a dicsőség alkotta mintegy „én“-jét a nyílt, őszinte beszéddel és gavalléros természettel párosulva. E dicsőséget kereste, kutatta mindenütt nemzeti történetünkben és ennek szentelte tanulmányait. Kéziratai közt található két népszínmű, melyeknek cselekvénye a legutolsó szabadságharcban játszik. Ott van Pertz Monumentajának fordítása is a magyar vonatkozású részeket illetőleg. Amikor pedig l*