Film Színház Muzsika, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1967-04-28 / 17. szám

ZENE Hangversenybemutatók Két estén három bemutató, s egy világhírű vendégmű­vész szereplése avatta eseménnyé a Rádiózenekar és az Ál­lami Hangversenyzenekar hangversenyét a Zeneakadémia nagytermében. Igaz, az egyik „újdonság” hosszú ideig várt a bemutatóra: Liszt „Szent Kristóf legendája" című kantátája kilenc évtizeddel születése után hangzott fel először hangver­senyteremben, Forrai Miklós vezényletével. Az ismeretlen, késői Liszt, aki utolsó zongoraműveiben oly közvetlen előkészítője volt századunk zenéjének, csak meg­késve jutott el a nagyközönséghez. S kérdéses, hogy eljutott-e eléggé. Ezt a Liszt Ferencet megszólaltatni nem érdem, ha­nem egyenesen kötelesség. Ki vállalkozzék rá, ha nem mi, magyarok. A Szent Kristóf kantáta a gondolatok újszerűségé­ben, eredetiségében nem vetekedhet ugyan a zongorára írt késői csárdások értékével, bemutatását mégis őszinte öröm­mel üdvözölhetjük. A vázlatokban fennmaradt kompozíció Darvas Gábor hangszerelésében szólalt meg. Darvas már avatott kézzel nyúlt több Liszt-műhöz, s ez a stílusérzék ve­zette a Kristóf legenda zenekari feldolgozásában is. De ezút­tal mintha a korábbi Liszt hangjára ,"szelídítette" volna, kissé simára csiszolva az öreg Liszt sokszor nyers, darabos, de épp csiszolatlanságában vonzó zenei elképzeléseit. A baritonszó­lót Melis György énekelte kitűnően, a zárókórust a Budapesti Kórus szólaltatta meg. A legenda ismeretlen szerzőtől szárma­zó szövege a nagyerejű Szent Kristóf történetében a szeretet mindenható erejét példázza. Raics István, legkiválóbb zenei műfordítónk, ezúttal is mesteri tolmácsa volt a költői szépsé­gű szövegnek. Az Állami Hangversenyzenekar és a Budapesti Kórus kö­zös estjén hangzott fel Ránki György új műve is, egy orató­rium Radnóti Miklós „A la recherche” című versére. 1944 tra­gikus napjaira emlékszik a mű, melyben Ránki a költemény megrendítő erejének zenei megjelenítésére törekedett. A kom­pozíció vegyeskarra, gordonka, nagybőgő, ütőhangszerek és hárfa együttesére korlátozott zenekarra, és baritonszólóra ké­szült. A kórus hangulati elemekkel kapcsolódik a szólista elő­adásában megszólaló vershez. Supala Kolos, fiatal énekes­­gárdánk egyik legnagyobb ígérete, fölényes biztonsággal, érettséggel, drámai erővel tolmácsolta a zeneszerző gondola­tait. Közreműködése az előadás erőssége volt. A hét kimagasló eseményének Durkó Zsolt új zenekari mű­vének bemutatója bizonyult. „Fioriture ungherese" mondja az eredeti olasz cím, pontosabban és jobban fejezve ki a mű alap­­koncepcióját, mint a magyar cím, mely magyar díszítőelemek jelenlétére utal a kompozíció zenei anyagában. Durkó minden eddigi jelentkezése az erős, jelentős egyéniség jegyeit viselte magán, s e tekintetben új alkotása is igazolta a hozzá fűzött várakozásokat. Hagyomány és újítás: a magyar zenei gondol­kodásmód, s a legkorszerűbb kifejezőeszközök alkalmazása korántsem egymásnak ellentmondó elvek korunk magyar ze­néjében. Durkó már több művében szándékozott ezt bizonyí­tani, s mindig meggyőző sikerrel. Ami zenekarkezelésében ná­lunk még szokatlan, túlságosan új, esetleg meghökkentő, an­nak nála a művészi gondolat ereje adja meg létjogosultsá­gát, s nem valamiféle eredetieskedés, vagy önkényes újdon­ságkeresés. Ugyanakkor pedig süketnek és érzéketlennek kell lennünk ahhoz, hogy már első hallásra fel ne fedezzük, hogy ez a zeneszerző a bartóki hagyaték örököse, s továbbfejlesz­tője korunk követelményei szerint. „Európai és magyar” szin­tézise volt Bartók, s más eszközökkel Kodály legnagyobb mű­vészi tette századunk zenéjében. Ugyanezt teszi Durkó Zsolt is, komolyan véve a példát, amit e két mester utódainak adott. A Rádiózenekar Lehel György vezényletével mutatta be a mű­vet, újra bizonyítva, hogy ez a kitűnő" együttes és vezetője milyen jó érzékkel reagál minden újra napjaink magyar ze­ne hangverseny vendége. Nikit­ Magaloff Csajkovszkij b-mol zongoraversenyét ját??Ostazzsenia fls?TracFásaban sza­•’ffibnkiu -szinte ISHIÖrök­ön Csajkovszkij-portré bontakozott ki a francia szellemhez, s ezzel Liszthez is oly közelálló zene­szerzőé. Magaloff megmutatta azt a Csajkovszkijt, akit Sztra­vinszkij negyven évvel ezelőtt felfedezett magának: a latin szellemtől, eleganciától oly erősen áthatott Csajkovszkij-zene szépségét és értékét. Magaloff zongorázása virtuozitásban, a zongorahang differenciáltságában egyenesen lenyűgöző volt, ismét csak bizonyítva, hogy ez a nagy művész napjaink leg­jelentősebb előadó-egyéniségei közé tartozik. Fábián Imre VA­D­N­AY Hazajött meghalni — jegyezte meg valaki a kávéház­ban, ahol a törzsasztalnál két nappal azelőtt még ott ült Vadnay László, Hollywoodban élt filmíró és humorista, nagy sikerű magyar és amerikai filmek szerzője. Hazajött élni - felelt egy másik barátja. Hazalátogatott, de itt élt igazán Pesten, mely az övé is volt, ahol megrajzolt figu­rái születtek. Igen, búcsúztató fordulatnak valóban alkal­mas volna, hogy Hacsek és Sajó teremtője élhetett évti­zedekig Amerikában, de csak Pesten búcsúzhatott el, mint Hacsek és Sajó megszemélyesítői, Herczegh Jenő és Kom­­lós Vilmos. Mondhatnánk, hogy az ő halála olyan volt, akár Lajtai Lajosé, ki Stockholmból érkezett búcsúzni Pestre, „ott, ahol a hatos megáll". De az igazság mégis mindkettőnél az volt, hogy Pestet szippantani, ezt a várost lélegzeni jöttek a messzeségből, hogy innét tűnjenek el a messzeségbe. Vadnay berobbant Pestre, körtelefont csinált, száz randevút beszélt meg barátaival a szállodai szobából, es­te már ott volt a Fészekben, másnap a kávéházban, hogy elmesélje az elmúlt öt év sztorijait, hogy harsogjon ittho­ni terveiről, úgy lépett be a jól ismert helyiségekbe, mint­ha a harminc elködlött év három nap volna. Természetes volt, hogy úgy mondta: „hazajöttem, itthon vagyok”, hi­szen mindenről tudott, ami legutóbbi látogatása óta itt­hon történt, beszélt az élőkkel és az eltávozottakról, s a televízió előtt a terveiről. „Három hétig maradok, sajnos, vissza kell mennem" - mondta a Fészekben. Társasága nevetett: „Ugyan, Laci, úgyis tovább maradsz." Tovább maradt. Egy váratlan, tragikus csattanóval Pesten halt meg, ahol Hacsek és Sajó dühödten vitázott és komor időkben is megnevettette az embereket. Rudolf Jedlicka, a prágai Nemzeti Színház neves ba­ritonistája énekelte Mozart „Don Juan” című operájának címszerepét. Olaszul énekelt, Jedlicka kiváló színész is, alakításának ezúttal inkább színészi oldalát méltathatjuk; éneke halványabban hatott. Beugrással énekelte Donna Anna szerepét Czakó Mária, a debreceni Csokonai Szín­ház operaegyüttesének tagja, megérdemelt, nagy sikerrel. Egy hét alatt két vendég Des Grieux-t halottunk az Operaház „Manon Lescaut”-előadásában: Attilio Planin­­sek volt az első, Angelo Lo Forese a második. Angelo Lo Forese éppen egy évvel ezelőtt mutatkozott be nálunk, mostani benyomásaink is igen kellemesek. Angelo Lo Fo­rese ezúttal hangjának lírai adottságait is megmutathat­ta. Mindkét előadáson Házy Erzsébet volt a kitűnő cím­szereplő. (Képünkön: Angelo Lo Forese] VE­N­DÉGÉN­EKESEK

Next