Filmvilág, 2004 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2004-04-01 / 4. szám
ját halljuk Alain Delon szájából. A mítosz összefoglalása és megkoronázása. Csak a lényeg, sallangmentesen. A kevés szó, a kitartott pillanatok amúgy is jellemzőek A szamurájra. A szavak helyett inkább az általuk keltett rezonancia, a gesztusok és a rezdülések beszélnek, a képkivágat és a kameramozgás hangsúlyozza őket. Henri Decae gyors, rövid fahrtokkal és svenkekkel operál, olykor van képe variót is használni, a jellegzetesen új hullámos utánigazításról nem is beszélve. A film képei hosszú árnyékokkal tűzdeltek, az találkozik alaptónus pedig zöld bushidóval" des-kékes-piszkosszal(Jacques Leroy ke, mintha hályogon és Alain Delon) keresztül szemlélnénk a szamuráj útját a megsemmisülés felé. Nyomasztó és melankolikus, mint a folyamatosan csepergő eső vagy Alain Delon tekintete. Színészparadoxon Köztudott, hogy a filmet Melville kifejezetten Delonnak írta. Jef Costellót csak ő játszhatta, senki más — a színészi karizma végletekig kihasználása ez, eszköztelen sugárzás a vászonról. Costello figuráját a belső késztetés és a saját erkölcsi kódexe determinálja. Gyilkol, de hűséges az önmaga elé állított szabályokhoz. Egzisztencialista hős, akinek Sartre-on iskolázott elidegenedettségét a bushido fatalista költészete oldja melankolikussá. Kapcsolatai a nőkkel fel nem fedett, ki nem mondott, de sejthető motivációk mentén bonyolódik. Az alibit igazoló exbarátnő magányos emlék a múltból, ki tudja milyen regény van a kapcsolat mögött. A regényt azonban nem látjuk, csak intenzív utórezgései élnek a két szereplő közti minimálkommunikációban. A másik nő, a kreol femme fatale az, aki beteljesíti a szamuráj végzetét. Ő a titokzatos elem és az elveszett éden képviselője, aki öntudatlanul ugyan, de átsegíti a jeges tekintetű hőst a halandók kapuján. A szamuráj transzcendens krimi, többről beszél, mint amennyit mutat. Alain Delon arca az esőáztatta ablaküvegen keresztül, a végtelenbe vesző tekintet egy ismeretlen tartomány hívogató, csábító mementója. Azt a mozdulatot pedig, ahogy szemébe húzott kalappal, felhajtott gallérú ballonkabátban visszanéz a válla fölött, tanítani kellene — a búcsúzás, lemondás és tough-guy szakon mindenképp. „A hősnek meg kell halnia, nem?", kérdez vissza Alain Delon egy nem is olyan régen készült interjúban, amikor arról faggatják, hogy miért pusztulnak el mindig az általa játszott hősök. Jean-Pierre Melville pedig az új hullámos alapmű, Kifulladásig egyik jelenetében (Jean-Luc Godard, 1959) tűnik fel egy cameo erejéig, a híres író, Parvulescu szerepébe bújva. Tőle kérdezi Jean Seberg, hogy mi a célja az életben. „Halhatatlanná válni, aztán meghalni." A szamuráj pedig azért szamuráj, mert minden pillanatban kész a halálra, mondja a Bushido. A szamuráj egyszereplős film, egy emberről, aki ott sincs, ott se volt, mégis: az ő jelenléte erős és élő, mert tudja hogy kell eltávozni és leszámolni. Ha már egyszer úgyis meg kell halni, akkor legalább elegánsan, szépen, ahogy a csillag megy az égen — Melville megmutatja, hogy csak úgy érdemes. □ A SZAMURÁJ (Le samurai) — francia, 1967. Rendezte: Jean-Pierre Melville. írta: Jean Medeod regényéből Jean-Pierre Melville. Kép: Henri Decae, J. Charvein. Zene: Francois de Roubaix. Szereplők: Alain Delon (Jef Costello), Nathalie Delon (Jane), Cathy Rosier (Valérie), Francois Perier (A rendőrnyomozó), Michel Boisrond (Wiener), Jacques Leroy (A gyilkos). Gyártó: Filmei — Films Borderie — TCP — Fida Cinematografica, 95 perc. „Újhullám, ha FILMVILÁG 2004/4 37