Filmvilág, 2004 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2004-04-01 / 4. szám

ját halljuk Alain Delon szájából. A mítosz összefoglalása és megkoronázása. Csak a lényeg, sallangmentesen. A kevés szó, a kitartott pillanatok amúgy is jellemzőek A szamurájra. A szavak helyett inkább az ál­taluk keltett rezonancia, a gesztusok és a rezdülések beszélnek, a képkivágat és a kameramozgás hangsúlyozza őket. Henri Decae gyors, rövid fahrtokkal és sven­­kekkel operál, olykor van képe variót is használni, a jellegzetesen új hullámos után­igazításról nem is beszélve. A film képei hosszú árnyékokkal tűzdeltek, az találkozik alaptónus pedig zöl­d bushidóval" des-kékes-piszkosszal­(Jacques Leroy ke, mintha hályogon és Alain Delon) keresztül szemlélnénk a szamuráj útját a megsemmisülés felé. Nyomasztó és me­lankolikus, mint a folyamatosan csepergő eső vagy Alain Delon tekintete. Színészparadoxon Köztudott, hogy a filmet Melville kifeje­zetten Delonnak írta. Jef Costellót csak ő játszhatta, senki más — a színészi karizma végletekig kihasználása ez, eszköztelen sugárzás a vászonról. Costello figuráját a belső késztetés és a saját erkölcsi kódexe determinálja. Gyilkol, de hűséges az ön­maga elé állított szabályokhoz. Egziszten­cialista hős, akinek Sartre-on iskolázott el­­idegenedettségét a bushido fatalista köl­tészete oldja melankolikussá. Kapcsolatai a nőkkel fel nem fedett, ki nem mondott, de sejthető motivációk mentén bonyoló­dik. Az alibit igazoló exbarátnő magá­nyos emlék a múltból, ki tudja milyen re­gény van a kapcsolat mögött. A regényt azonban nem látjuk, csak intenzív utórez­gései élnek a két szereplő közti minimál­­kommunikációban. A másik nő, a kreol femme fatale az, aki beteljesíti a szamu­ráj végzetét. Ő a titokzatos elem és az el­veszett éden képviselője, aki öntudatla­nul ugyan, de átsegíti a jeges tekintetű hőst a halandók kapuján. A szamuráj transzcendens krimi, többről beszél, mint amennyit mutat. Alain Delon arca az esőáztatta ablaküvegen ke­resztül, a végtelenbe vesző tekintet egy ismeretlen tartomány hívogató, csábító mementója. Azt a mozdulatot pedig, ahogy szemébe húzott kalappal, felhaj­tott gallérú ballonkabátban visszanéz a válla fölött, tanítani kellene — a búcsú­zás, lemondás és tough-guy szakon min­denképp. „A hősnek meg kell halnia, nem?", kérdez vissza Alain Delon egy nem is olyan régen készült interjúban, amikor arról faggatják, hogy miért pusz­tulnak el mindig az általa játszott hősök. Jean-Pierre Melville pedig az új hullámos alapmű, Kifulladásig egyik jelenetében (Jean-Luc Godard, 1959) tűnik fel egy cameo erejéig, a híres író, Parvulescu sze­repébe bújva. Tőle kérdezi Jean Seberg, hogy mi a célja az életben. „Halhatatlan­ná válni, aztán meghalni." A szamuráj pedig azért szamuráj, mert minden pillanatban kész a halálra, mond­ja a Bushido. A szamuráj egyszereplős film, egy emberről, aki ott sincs, ott se volt, mégis: az ő jelenléte erős és élő, mert tudja hogy kell eltávozni és leszá­molni. Ha már egyszer úgyis meg kell halni, akkor legalább elegánsan, szépen, ahogy a csillag megy az égen — Melville megmutatja, hogy csak úgy érdemes. □ A SZAMURÁJ (Le samurai) — francia, 1967. Ren­dezte: Jean-Pierre Melville. írta: Jean Medeod re­gényéből Jean-Pierre Melville. Kép: Henri Decae, J. Charvein. Zene: Francois de Roubaix. Szereplők: Alain Delon (Jef Costello), Nathalie Delon (Jane), Cathy Rosier (Valérie), Francois Perier (A rendőr­­nyomozó), Michel Boisrond (Wiener), Jacques Le­roy (A gyilkos). Gyártó: Filmei — Films Borderie — TCP — Fida Cinematografica, 95 perc. „Újhullám, ha FILMVILÁG 2004/4 37

Next