Filológiai Közlöny – XII. évfolyam – 1966.

1–2. szám - Közlemények - Hernádi Miklós: A költői nyelv és az „Új kritika”

lemond a természet- és társadalomtudományok segítségéről, és az Irodalom belső, öntörvényű világának elemzésébe fog.­ „Megtisztul" a kritika is, autonóm diszciplínává alakul. Abban pedig, hogy a két világháború közötti angolszász költészet és kritika ennyire egy ütemben váltott át a fent felvázolt szemléletre, nagy része lehetett egy szubjektív mozza­natnak, a költői-kritikusi „perszonálunió" feltűnő gyakoriságának is. A költő gyakran kény­szerül a kritikus szerepébe, hiszen „privát" jelentésű költészetét — úgy érzi, és legtöbbször helyesen érzi így — csak ő maga tudja hűséggel értelmezni; ugyanakkor a kritikus is gyakran verssel demonstrálja esztétikájának egy-egy légiesebb tételét. 2. A költői nyelv A költészet és kritikája tehát nyelvközpontúvá alakul. Ez az irányzat feltűnő rokonsá­got mutat a kortársi analitikus filozófia egyes tételeivel. Ez a szemléleti hasonlóság különösen akkor válik sokatmondóvá, ha megfontoljuk, hogy mind a költészetkritika, mind a filozófia leszűkítése a nyelv kérdésére biztos tünete a társadalmi-világnézeti véleménynyilvánítás meg­kerülésének. „Amit nem tud elmondani a nyelv, azt megmutatja" — hangzik Wittgenstein egyik tézise. Erre az egy mondatra épül lényegében az újabb, kizárólag a költészet nyelvi anyagával bíbelődő, annak sejtelmes mellékértelmeit latolgató kritika. Hogyan fogalmazza meg ez az „új kritika" a nyelvre való összpontosítás tendenciáját? A mű születésének történelmi-társadalmi-pszichológiai oknyomozása nem vezet célra, m­ég kevésbé a mű társadalmi hatásának elemzése. Az effajta vizsgálódást sommásan „kritika­előttes" (precritical) tevékenységnek minősítik.4 Talán W. K. Wimnsatt ítéli el a legélesebben a mű előtt­jével illetve titán­jával foglalkozó kritikát: az előbbit az „írói szándék hajszolásának vétkével" (intentional fallacy), az utóbbit pedig a „műhatáson való lovaglás vétkével" (affec­tive fallacy) marasztalja el.­ A költői nyelv megkülönböztetett voltának bizonygatása a modern polgári kritikus számára létkérdés: a társadalmi tartalmától „megtisztult" költészet megközelítésének egyedüli módját veszítené el, ha a nyelvi elemzésről is lemondana. (Nem szabad persze elfelejtenünk, hogy voltak, és vannak ma is, és nem is kis számban, olyan angolszász kritikusok, akik az ilyenfajta költészetet a helyes módszerrel közelítik meg, nyelvi finomságok magasztalása helyett rámutatnak az ilyen költészet közlésképtelen, társadalomellenes jellegére. De folytas­suk a már megkezdett vonalat !) . A költői nyelv elhatárolása a hétköznapok és a tudományok nyelvhasználatától tehát az „új kritikusok" elsőszámú tennivalója. I. A. Richards, aki az Angliában meghonosodott nyelv­pszichológiai kritika úttörője, a tudományos nyelvet ,,utalásos"-nak (referential), a költészet nyelvét pedig ,,érzelemhordozó"-nak (emotive) kereszteli el.­ Követője, W. Empson szerint a költői nyelv főleg abban különbözik a többi nyelvhasználattól, hogy rejtvény­jellegű: „az olvasóra marad annak megfejtése, hogy a versben foglalt tények miért kerültek a versbe . . .". Nagyhatású az amerikai S. Langer elmélete: a szavak jelentéstartományát egyrészt a szó és tárgyi megfelelője közötti jelentés (megjelölés, denotation), másrészt pedig a szó és a fogalmak közti jelentés (társjelentés, connotation) alkotják. Az utóbbi, szubjektív jelentés S. Langer szerint közvetlenebb a konkrét, tárgyra utaló jelentésnél, és „eltakarja" azt.­ Ennek a nézetnek a gyökereit feltétlenül Wittgenstein nyelvi idealizmusában („nyelvem határai világom határait jelentik") kell keresnünk, és ez az elv szolgál sok szubjektív asszociációs, irracionális költői irányzat nyelvfilozófiai mentségéül. Hasonló szellemben fogant, de megfogalmazásában józanabb a Wellek-Warren-féle Irodalomelmélet megkülönböztetése: a tudományos nyelv jelei félreérthetetlenül a tárgyra utalnak; a költői nyelv jelei és a tárgy között viszont már nem áll fenn ez az „egy-az-egyhez" összefüggés: a jel többet „mond", mint a tárgy puszta megnevezése, többértelmű, társképzete­ket vált ki. A költői nyelv jelei „nem látszanak át", nem a tárgyra, hanem saját magukra hívják fel a figyelmet.9 3 Szélsőséges, egyetlen központi kategóriával dolgozó elméletek: C. Brooks: paradox, R. P. Warren: irónia-elmélet, A. Tate: feszültség-teória stb. ugyanolyan logikai hibát követnek el, mintha egy nép arculatát a népre általában, de nem kizárólagosan jellemző tulajdonságokból próbálnák meghatározni (a fukar skót, a szenvedélyes spanyol stb.) . D. Daiches: The New Criticism, megjelent: A Time of Harvest, Hill and Wang 1962. 103. 5 W. K. Wimsatt Jr (és M. C. Beards­ley) : The Verbal Icon. Noonday 1964. XVII. 1.: itt jegyzem meg, hogy a két kifejezés fordítása R. Weimann: Az „új kritika" c. könyvének egyébként kitűnő magyar fordításában, (Gondolat 1965. 75.) félresikerült: 'szándékos ill. hatásos megtévesztés' . I, A. Richards: Principles of Literary Criticism. Routledge and Kcgan Paul 1960. 267. 1. 7 W. Empson: Seven Types of Ambiguity. Penguin Books 1961. 25. 8 S. K. Langer: Philosophy in a New Key. Cambridge, Mass. 1942. 8 R. Wellek és A. Warren : Theory of Literature, Harcourt Brace and World. New York é. n. 22—23.

Next