Földtani Közlöny, 2012 (142. évfolyam, 1-4. szám)

2012 / 3. szám

244 Palotai Márton et cd.: Az Inség-kőgeológiája kibukkanást. Az elnevezés első megjelenésére vonatkozó írásos forrásokat sajnos nem sikerült találnunk. Szabó (1879 in Korpás et al. 2002) leírása szerint a dolomit „kisebb-nagyobb kő­zettuskók” formájában a „Dunának csaknem fele szélességéig található” volt a XIX. században, természetesen legtöbbször jórészt a víz alatt. A Szabadság híd budai pillére részben egy ilyen kibukkanásra épült (Horváth F. szóbeli közlése). Hasonló „sziklatornyokat” figyelt meg Szenthe (2004) is búvárgeológiai felvételezése során, de azok pontos helyzetét — a 2011-ben is kibukkanó tömbökön kívül egy kivétellel — nem adta meg. A szerző értékelése szerint a „kőzetminták a Gellért-hegy oldalából ismert kőzetekkel egyeztek meg". A Gellért-hegy fedetlen földtani térképe (Fodor 2001) szerint a hegy látványos keleti letörését adó vetőzóna a Duna alatt is megtalálható. Ennek részeként — egy nagyobb vetőblokkban — triász dolomitot jelez а к vártér képződmé­nyek alatt a Gellért-hegy oldalában. Ez a kőzettest délkelet felé a Szabadság híd vonaláig tart, de északnyugatra a Duna alatt kb. 400 méter távolságon át követhető, nagyjából a meder szélességének harmadáig. Hasonló következtetés szűrhető le a dunai vízi szeizmika eredményeiből: Tóth (2003) és Tóth et al. (2003) térképei és leírása szerint „a Szabadság hídtól északra, a budai part közelében, nagy szárazság idején a Dunából kiemelkedő dolomit szikla (ínségkő) ismert, nagyjából a meder széles­ségének egyharmadáig”, bár szeizmikus jellegeik hason­lósága miatt a „triász és az eocén breccsa határfelülete felte­hetően nem különül el markánsan” (Tóth 2003). Hasonló szirteket azonosítottak a szeizmikus anyagon a Szabadság hídtól délre is, ezzel megerősítve és pontosítva Prónay et al. (2000) korábbi eredményeit. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az 1945-ben felrobbantott Ferenc József híd roncsa is kiválóan azonosítható volt a Szabadság híd alatt a szeiz­mikus térképezés során (Tóth 2003, Tóth et al. 2003). Szenthe (2004) szerint „a rendkívül alacsony Duna vízállások idején, a Szabadság-hídtól északra, 100 m-nél nem nagyobb távolságra a budai part mentén jól megfigyelhetővé vált a folyómeder szikla­­­ianyaga, ami egy kiterjedt területen homokkőhöz hasonló, nagyobb szilárdságú kőzetből áll. Az egyenetlen, de egészében közel sík felszínből kisebb, néhány m 2-es lapos hátacskák emelkedtek ki, melyek azonosak lehettek a régebben „ínség­­szikla "-ként emlegetett hellyel." Ez az Interneten fellelhető munka az ínség-kő első olyan leírása, amely nem dolomit­ként említi magát a kibukkanást — értelmezését a szerző ugyanakkor nem adta meg. A fentiek alapján tehát a 2003-ban és 2011-ben kibukkanó ínség-kő (1. ábra) nem egyedi forma, hanem csupán az ínség-szikláknak is nevezhető sziklacsoport legmagasabbra emelkedő tagja. A kibukkanás és környezete 2011 novemberében és decemberében az alacsony vízszint lehetővé tette a fő kibukkanás (EOV X237992, Y650387) száraz lábbal történő megközelítését. A szálkőzet 64 cm-es vízállás mellett egy kb. 4 méter hosszú, 1,5 méter széles, ÉÉNy-DDK irányban elnyúlt, lapos háton bukkant 25-30 centiméterrel a vízfelszín fölé (1. ábra). A parttal ívelt félsziget kötötte össze, amelynek anyaga a rakpart antro­­pogén sziklafeltöltésével megegyező volt. A fő kibukkanástól folyásirányban felfelé néhány méterre (EOV X237999, Y650382) újabb szírt volt látható, amely ekkor csak néhány centiméterrel emelkedett a víz fölé. Távolabbról szemlélve megfigyelhető volt, hogy egy parttal párhuzamos, attól 10-15 méterre a meder közép­vonala felé húzódó sávban akár 40-50 méter hosszan a kőzet a vízszint közelébe emelkedik. A sekély területet bejárva a vízmélység átlagosan fél méter volt. A meder észlelt morfológiája így jól megfelelt a Tóth (2003) és Tóth et al. (2003) által a szeizmika alapján meghatározott, 95 mBf körüli magasságértéknek, lévén, hogy a budapesti vízmérce 0 métere 94,98 mBf magasságnak felel meg. A viszonylag sík domborzatból öt-hat helyen lapos sziklák emelkedtek ki, de többségük (5-10 centiméter híján) nem érte el a vízfelszínt. A legtávolabbi megvizsgált szikla (EOV X238013, Y650377) azonban ki is bukkant. A továbbiakban az egész sziklacsoportot (és feltételezett északnyugati folytatását) együttesen ínség-szikláknak nevezzük, megerő­sítve Szenthe (2004) megfigyeléseit. A fő kibukkanás szálkőzetének felülete koptatott, ívelt, enyhén lejt a meder közepe felé. A kőzeten rétegzést nem lehetett megállapítani, anyaga fél-egy méteres vas­tagságban homogénnek tűnt. A megfigyelt kőzettípus szabad szemmel vizsgálva szürke, jól osztályozott, közép­szemcsés, oligomikt homokkőnek bizonyult. A gyengén koptatott, rosszul kerekített szemcsék anyaga legalább 90%-ban kvarcitnak (esetleg tűzkőnek), illetve részben kvarcnak tűnt. Mellettük néhány szögletes, 2-4 mm átmérőjű, fekete szemcse is megfigyelhető volt. A szem­csék közt világosszürke/fehér, szabad szemmel azonosít­hatatlan mátrix (cement?) található, amelyet csak részben lehetett elkülöníteni a szemcséktől. A kőzet kemény, az üveget karcolja, sósavval megcseppentve nem pezseg. Nagy keménysége ellenére porózus, a fél milliméter körüli pórusok szabad szemmel becsült részaránya 10-15 térfogat%. A mederbeli apróbb magaslatok anyaga makroszkópos megfigyelés alapján mind megegyezőnek bizonyult a fent leírt kőzettel. A fő kibukkanás mellett, a víz alatt, egyértelműen áthal­mozott helyzetben, koptatott, de nem kerekített kőtöm­bökben andezitet és édesvízi mészkövet is megfigyeltünk. A megvizsgált területen több helyen is felszálló buborékok jelezték a folyami üledékben és az antropogén feltöltésben diffúzán szivárgó szökevényforrások (Schafarzik 1920) aktivitását. Szenthe (2004) megfigyelése tehát helyesnek bi­zonyult: az ínség-sziklák nem dolomitból állnak. A „homokkőhöz hasonló” (Szenthe 2004) kőzetet további vizsgálatoknak vetettük alá.

Next