Fővárosi Közlöny, 1946 (57. évfolyam, 29-56. szám)

1946-09-14 / 39. szám

áttért az új pénzre, a forint használatára és ezzel a magyar gazdasági életben uralkodó zűrzavart megszüntette és a polipkárokat, amelyekkel az infláció jellemezhető volt, egycsapásra elvágta. Most már nemcsak szavakkal van alá­támasztva az új pénz jövendője, hanem az ország leg­nagyobb közülete részletes költségvetésének bemutatásá­val — azt mondhatnám — egy súlyos mértföldkövet van alkalmam lerakni­ azon a fejlődési úton, amelyen az új pénz jár. Azt hiszem, nem­ szerénytelenség, ha erre rámutatok. Nincs szándékomban megismételni azokat a gon­dolatokat, amelyeket a költségvetéssel kapcsolatban egy­ízben már a közgyűlésen, majd a pénzügyi bizottság tár­gyalása során elmondani bátor voltam. A költségvetési előterjesztést most néhány egyéb gondolattal szeretném kiegészíteni. Mielőtt azonban a költségvetéssel kapcsolatos gondolataimra rátérnék, engedje meg a tisztelt Közgyűlés, hogy a magyar nemzet történelme szempontjából is jelentős két eseménnyel foglalkozhassam. Az egyik esemény: a Szabadság híd elkészülte. (Taps minden oldalon.) A közlekedési miniszter úr tegnap — a köztársasági elnök úr, a miniszterelnök úr, a magyar kormány, a szövetséges ellenőrzőbizottság elnöke, orosz, amerikai és angol tagjai, valamint több külképviselet jelenlétében — átadta a forgalomnak a Szabadság hidat és ezzel, Budapest legfontosabb közlekedési ütőerének helyreállításával, visszaadta az erős ütemű életnek — reméljük — soha meg nem szűnő dobogását. A hídépítők, kiket az elmúlt tél küszöbén egyszer már szívünkbe zártunk, amikor a Kossuth-híd elkészítése­kor lehetővé tették, hogy a két város: Pest és Buda ne szakadjon el egymástól többé ; a Szabadsághíd elkészítésé­vel a magyar alkotó géniusznak, a magyar tudásnak, a magyar szorgalomnak a csodáját mutatták fel. (Úgy van !) A Szabadsághíd elkészítésével a magyar újjáépítés rendkívül rövid idő alatt olyan óriási teljesítményt mutatott fel, amelyre joggal büszke lehet a nemzet. Ez a híd a bizakodás jelképe. Ebből a hídból a magyar újjáépítés jövendőjére sugárzik ki a bizalom és remélem, hogy ennek a hídnak az elkészítését a legközelebbi időn belül sok-sok gyönyörű alkotás fogja követni. Úgy érzem, jelképezi a híd azt is, hogy ha a magyar társadalom egymás mellett élő három nagy társadalmi osztálya összefog és egymás munkáját támogatja, akkor eredményképen — az ipari munkásság, meg a magyar műszaki társadalom együttműködésével — ilyen műszaki csodák születnek: megszületik az a merészívű híd, amely nemcsak a városkép kialakításának gyönyörű monumentuma, hanem egyben városunk közlekedésének is legfontosabb útvonala. Engedje meg a tisztelt Közgyűlés, hogy Budapest dolgozó népe nevében, mint a város első polgára, szívből jövő köszönetet mondjak mindazoknak, akik e híd újjáépítésé­ben, ebben a hatalmas munkában részt vettek és lehetővé tették, hogy most fél év alatt állíttassák helyre a híd, szem­ben azzal a két és fél évvel, amennyi idő alatt eredetileg építették a hidat. (Nagy taps.) Köszönetet kell mondanom az ipari munkásságnak, hiszen ebben a csodálatos munká­ban valójában minden erejével vett részt. Köszönetet kell mondanom a magyar technikusoknak és mérnököknek, akik ebbe a hídba lelküket és szaktudásuk javát adták. Köszönetet kell mondanom mindazoknak az üzemeknek, amelyek a híd helyállításában segítettek, így a székes­főváros több nagy­üzemének, a BSzKRt-nak, az Elektromos Műveknek, a Gázműveknek, a székesfőváros több ügy­osztályának, — de köszönetet kell mondanom elsősorban annak a magyar embernek, akinek éjt nappallá tevő munkája, kiváló felkészültsége, hallatlan akaratereje testesült meg ebben a hídban , köszönetet kell mondanom Gerő Ernő miniszter úrnak. (Nagy taps.) Ezek a szavak őszintén törnek fel lelkem mélyéből, mert noha Gerő miniszter urat nincs szerencsém saját pártom tagjai között üdvözölhetni, mégis úgy érzem, példát kell mutatni abból a szempontból, hogy pártállásra való tekintet nélkül, mindannyiunknak tisztelettel és elismeréssel kell adóznunk annak a magyar embernek, aki ilyen hallatlan munkateljesítménnyel, ilyen nagyszerű egyéni tulajdonságokkal valami csodálatosan szépet alkotott a magyar újjáépítés terén. (Nagy taps.) Engedje meg a tisztelt Közgyűlés, hogy Budapest dolgozó népe nevében köszönetet mondjak a magyar kormánynak, élén Nagy Ferenc miniszterelnök úrnak, azért, mert lehetővé tette, hogy — az infláció borzalmas idejében, amikor ter­mékeny munkára alig volt alkalom — hallatlan anyagi áldozatokkal mégis csak elkészülhetett a Szabadság híd (Nagy taps.). Azt hiszem, Budapest polgársága és minden dolgozó fia nevében ígérhetem, hogy megbecsüljük a hidat a magyar újjáépítés első nagyszerű alkotását és amikor keresztülmegyünk rajta, ne feledkezzünk meg azokról, akik helyreállították. Méltóztassanak hozzájárulni ahhoz, hogy köszönetünket jegyzőkönyvileg is megörökítsük (Helyeslés és taps.). A költségvetéssel kapcsolatos gondolataim elő­terjesztése előtt még a magyar béke kérdésével is foglal­koznom kell. Ez az a kérdés, amely ma minden magyar otthonban szóbeszéd tárgya, ez az a kérdés, amelytől minden magyar szív elszorul, ez az a kérdés, amelyben a magyarság — pártállásra és társadalmi állásra való tekintet nélkül — felismerte, hogy ehhez a kérdéshez kapcsolódik a jövő minden lehetősége, a gazdasági talpraállás és minden, minden, ami egy nép jelenét és jövőjét teszi. Elszoruló szívvel, gyakran megdöbbenve halljuk azo­kat a híreket, amelyek Párizsból, a huszonegy nemzet tanácskozásairól kiszivárognak, mert alkalmasak arra, hogy leverjenek, lehangoljanak bennünket. Huszonhat évvel ezelőtt, június 4-én alkották meg a trianoni békét, amely elvette Magyarországtól az ércet, az erdőt a vaddal, a vízerőt, elvett sok-sok ipari alapanyagot,­­ és az így megszegényedett, területileg összenyomott ország mégis megkísérelt dolgozni, demokratikus útra lépni. Ez a kísérlet azonban valószínűleg éppen Trianon eseményeinek kihatásaképen kudarcba fulladt. Az elmúlt háborús évek alatt, amikor a fasizmus kényuralma nehezedett a világra, minden szabadságszerető népnek az ellenzését és ellen­állását kiváltva, azt gondolta a magyar nép, — a maga passzív, majd aktív ellenállásában, sok-sok apró diplomáciai lépésében, amellyel előbbre vitte a nagyhatalmakat a győ­zelem útján — hogy ennek a háborúnak a végén megéri azt a békét, amelyben lehetőséget kap arra, hogy minden erejének latbavetésével elinduljon a demokratikus fejlődés és egyben a gazdasági megerősödés útján. Azt gondolta a nemzet, hogy nem ismétlődik meg történelme további folya­mán olyan béke, mely merőben az igazságtalanságon nyugszik. A háború vége úgy talált bennünket, hogy a fasizmus elpusztította minden értékünket, a háborús cselekmények folytán koldusbotra jutott az ország és mégis megalkotta demokratikus társadalmi berendezkedését, amelynek lehet­nek kezdeti hibái, de az ország mégis csak a fejlődés útjára lépett; ez a koldusbotra jutott ország másféléves tör­ténelmi útján máris csodálatosan szép teljesítményeket tud felmutatni­ — a többi között éppen azt, amiről az előbb beszéltem —, a Szabadság-hidat, de még sok-sok mást is. Azt remélte titkon szorongó szívvel a nemzet, hogy ezen a béketárgyaláson, huszonegy nemzet ítélőszéke előtt méltánylásra találnak mindazok a teljesítmények, amelyeket a demokratikus átalakulás fejlődése útján már felmutatott. Azt gondolta, remélheti, ezen a béketárgyaláson olyan béke születését, amelyik jövő fejlődését lehetővé teszi. Nem akarok soviniszta hangokat pengetni, de felelősségem tudatában állítom, hogy az irredentizmust nem is mi — a magyar demokrácia "vezető posztjain álló emberek — fogjuk hirdetni, hanem lassan, csendesen meghozza azt minden igazságtalanság; hirdeti az irredentizmust minden magyar, akit otthonából kitesznek és akinek élete így szörnyű tragédiává válik... (Úgy van! — jobbfelől.) ... és minél jobban ütik a parazsat, annál több szikra ugrik széjjel és Isten tudja, hogy a szétugró szikrák mikor, mit és hogyan gyújtanak fel? Mi, akik a magyar demokrácia vezető posztjain állunk, nem szeretnénk még egyszer megérni, hogy az irredentizmus és a sovinizmus féktelen szenvedélye felburjánozzon ebben az országban! Nem akarjuk, hogy iskoláinkban újra csak azoknak a verseknek legyen sikerük, amelyek soviniz­mussal telítettek. Idézzek talán azokból az irredenta versek­ből, amelyek megszülettek a trianoni béke után? Idézzem talán a következőt? »Mint egykor Erdély meghajszolt határán a felriasztott utolsó bölény, Úgy állsz most népem, oly riadtan, árván, Bűd vadonának reszkető ölén.« Mondjam talán tovább ezt a verset, vagy mondjak más ilyen verset? Akarjuk, hogy még egyszer feltámadja­nak az ilyen versek? Nem akarjuk! A magyar nemzet demokratikus társadalmi berendez­kedésén belül a békés fejlődés útján, a többi nép békés

Next