Fővárosi Lapok 1871. április (75-99. szám)
1871-04-01 / 75. szám
:„Uram! hagyjuk abba, nincs már rajta csorba , A kezed is reszket, rá könyed is csorga .. „ Jaj, ha csak megsebzem! Forgasd! gyorsan! hadd szikrázzék, A szívemet edzem!“ Harmadnap ül Anna főtől talpig gyászban. Csak Gerőt nem látja a siralomházban: ,Mért is kell remegnem ! ? Az után, vagy vesztőhelyen Megszabadít engem!‘ VI. Hozzák! Örült a nép , úgy kell neki! Mikor ura kötve hozta. A vén asszony, a rút asszony, A rosz asszony mind átkozta. Mint darázsraj csipte, marta, Sebbel-lábbal bekísérte. Most, hogy hozzák, búsan mondja: „Szegény asszony, bel kár érte!“ Hiszen oly szép! pedig arcát Megtört lelke árnyékolja, S karcsúságát, hattyúnyakát Romlott haja palástolja. Még az irigy szomszédnő is: Haj, ha ő ezt tudta volna! Láthat, hallhat ő akármit, Haj, ezentúl dehogy szólna! Szegény Anna! nem is oka : A huszár elcsábította; Vagy bár italt adott neki Valamelyik vén boszorka... Van gyanúja! ... de nem mondja, Ne is kérdje tőle senki: Lakik ott egy átellenben... Hej, azt kéne megégetni! Aztán! ... Szabó V ... hisz jó ember... Gazdag ember ... jó katona; De asszonynyal nem tud bánni, Oly hallgatag, Oly marcona! Mondta is ő: „rósz vége lesz!“, Debrecenből hogy elhozá. Mert hiában, negyven éves, Gyönge lány nem illett hozzá! (Vége köv.) Szigligeti. A kik sorsunkat vezérlik. (Regény). Irta: báró Horváth Miklós. R. városa „Hébéhez“ címzett s akkori időkben hires — tán mert egyetlen — kávéházában nagyra nőtt a vendégek elégületlensége. E tisztes s egytől-egyig érdemes nyárspolgárok, valamennyien, kik dacolva hitestársaik neheztelésével és szemrehányásaikkal, ama hősies elszántság magaslatáig vergődtek, hogy kávéházat látogassanak ; e szilárd lelkületű s vakmerő úttörők, kik kezdeményezésükkel annyi haragot s neheztelést zúdítottak maguk ellen azon ártatlan élvezet okáért, hogy csöndes pipaszónál ők is pletykálkodhassanak a napi eseményekről értesüljenek: e derék kisvárosiak most bevallani kénytelenek, hogy tizennégy nap lefolyása alatt a „Hébéhez“ címzett kávéházban egy valamirevaló pletyka sem kering, és városszerte semmi újdonság! István uram, ki csak bort iszik, a tejes kávét megírta volna egy kis mende-monda kedvéért, még oly ingatag alapon nyugvó s bármily kevéssé hiteles kósza hírért. János mester kész lett volna fölhágtatni háborútlan nyugalmat élvező, csöndes szállói lakbérét, vagy azt merőben elengedni (mi kétségtelenül csekélyebb lelki küzdelmébe került volna) egy suttogva ejtett szóért, mely aztán szájról-szájra keringve s kiigazítva, megtoldva, kapu bezártáig már egész történetecskévé fejlődött volna. Pál gazda kimaradna esteli kilenc órán túl a háztól, amit soha életében nem tett, — ha a piacon most, amúgy véletlenül valami figyelemreméltó, váratlan adná elé magát. Hasztalan. Oh ! törpe idő!, törpeségedben olykor mégis nagy eseményeket szülő, de ezúttal lomhaszárnyú sas, fejeink fölött fáradtan keringő! Semmi sem történt. A szél ide s tova csapkodja S.... szabómester arany kecskét ábrázoló cégtábláját, le is dönthetné kétségkívül, de odébb rohan mint pajkos gyerek, ki csak ingerkedni akart. Ama gyümölcsárus kora átellenben már csípőjére helyezé két kezét, hogy leszidja irgalmatlanul azt a kisfiút, ki vele farkasszemet néz, de meggondolja, hogy az idő már estére halad, s polcra helyezi szitkai szótárát. Eseménytelen, unalmas nap! — gondolá a három polgár, kik az ablaknál ültek, midőn az utca végén négyes fogatú poros hintó közeledők, utána egy más, s végre egy társzekér. A szemlélők elégült pillantást függesztettek egymásra. István uram levette azonnal kalapját a fogasról s átnyújtó barátjainak nádpálcáikat. E megelőző udvariasság szótlan méltánylattal fogadtaték, s elhagyák mindhárman a kávéházat. Ajkaikon egy szó sem lebbent el; gondolatban s akaratban egyek, nem kétkedve, nem habozva. Kétségkívül egy célt tűztek volt ki. S kíváncsiságuk ösztöne valóban kitünőleg vezérelte, mert midőn hátra tekintenek, a már említett kocsi éppen akkor kanyargott be azon utcába, hol a kiváncsiak állást foglaltak. István uram az első hintót kisérte szemmel, János mester a másodikat, s hogy a vizsgálatot egyik is el ne kerülje, Pál gazda a társzekeret, még pedig oly éles, fürkésző, hogy azt ne mondjam , szakértő tekintettel, mint valamely gyakorlott vámszedő. — Vidékiek! — Egész család! — Tehetős emberek. A három polgár kétségkivül bővebben fejtegette volna fürkészete következtetéseit, ha a három kocsi ezalatt egy nyitott kapun be nem hajt, s a kaput szemük láttára be nem csukják azonnal. Ki nem elégített kíváncsisággal távoztak tehát, még egy reménytelen kísérletet téve, ha vájjon nem pillanthatnának-e be a tömött függönyökön át az ablakon. Mi, kik szabadalmunknál fogva kedvezőbb engedményekben részesülünk, átléphetjük a küszöböt. Inas és szobaleány végzik teendőiket. A podgyászok behordottak, az elzárt ládák szorosan összepréselt tartalma kiterjedést mézért nyer, az egymásba ékelt tárgyak kiszabadulván börtöneikből, napvilágot látnak. A háziasszony túlesett már minden alkalmatlanságon, s diadalmasan csörteti immár kulcsait, a szelíd női uralom jelvényét. Ama kis szoba, melyben legelőbb vetik meg az ágyat s melynek fehér vánkosait most rendezik, a nagyanyának van szánva. Ok! adjatok puha vánkost feje alá s meleg takarót a jó öregnek, rendezzétek szobáját; hónapokról, évekről nem biztosit, ideig-óráig bírja tán a lakrészt, s a toronyról lecsengő harangszó fölmondja a bérletet. . .. Az illető nyolcvan éves agg, azon ritkák egyike, kik megfeledkeznek énjükről, hogy csupán gyermekükben s unokáikban éljenek, kik a szeretet páratlan eszményképét tüntetik élőnkbe, melynek nincsen szigora, nincsen követelése, szeszélyes fokozata, mely őseredetű, változatlan. Vannak szülők, kiknek hogy szeretetét méltányoljuk, egész összletében kell,hogy azt megbíráljuk. Emennek unokái iránti gyöngéd szeretete kétségtelenné vált a legapróbb részletekben. És szivük hálája nem szorult a múlt emlékeiből meritni erőt s táplálékot, elégséges erre a jelen, huszonnégy órában minden perc. S ha valamelyikük mégis fölidézné a múltat s visszaemlékeznék a bölcsőig, ott is a jó asszony képe merülne föl, ki mindannyiszor megérté a gyermek panaszát, s érvényt szerze a csecsemő sejtelmes vágyainak. De hagyjuk magára a jó asszonyt— öreg anyák fanyar osztályrésze ez. A háziúr maga is beköltözött immár szobájába. Letelepedő már a karszékébe s pipára gyújtott, legnagyobb tajtékpipájára. Miért ne ? Szobája elég tágas, s mint családfőnek kétségkivül gondja is csak lesz annyi, miként ha a szállongó bodor füstökkel egyenkint közölné, még másnapra is jusson belőle. Téri úr nyugalmazott katona létére a rend embere. Legelőször is azon kiadásokat számítja tehát össze, melyeket a városi lakás jövőre nélkülözhetlenné teend. De nagy tajtékpipája még csak javában sem égett, midőn már ama biztos következtetést vonhatá, hogy falusi birtokainak haszonbére kiadásait bőven fedezendi. A hömpölygő kék füst tehát, mely e megállapodás után a szobát elárasztó, kedélyes gondolatoknak volt tanúja, a pipafenékről fölpattogzó szikrák végre valószínűvé tevék, hogy az öreg katona eszmekapcsolatainak legérdekesebb részéhez ért. Valóban ő fiáról gondolkozott e percben — egyetlen fiáról, kit katonának szánt. S atyai szeretete a pattogzó szikratűz közt tán tábornoknak képzelte azt a rosz fiút, azt a képét — azt a derék, édes, jó fiút — kivel fegyelem tekintetéből oly szigorúan bánt, s kinek láttára atyai szive oly föndobogott. (Folyt, köv.) A középkor lovagjai. A lovagkor eszméjével össze van nőve, azzal elválaszthatlanul össze van forrva a regényesség fogalma. Amarról nem tudunk beszélni e nélkül, s ezt említve, önkénytelenül a hajdani lovagokra téved gondolatunk. Megszoktuk, s a szokás hatalmas úr. Pedig a középkor ama sötétvértű, tetőtől-talpig páncélba burkolt marcona alakjai nem éltek valami nagyon irigylésreméltó életet. A mai emberek igen hamar megunnák ama dicsőséget, s bizonyára, ha ezer olyan fiatal urat, aki a hajdankor regényességéért rajong, visszavarázsolhatnánk csak egy évre is a lovagéletbe, annak minden kigondolható járulékaival, tehát a kalandokkal is együtt: néhány hét múlva kilencszázkilencvenkilenc megelégelné az öthatszáz év előtti kezdetleges állapotokat. Volt ez életnek kétségkívül fényes oldala is. Önfeláldozó lelkesülés a kor legszentebb eszméiért, voltak legyen bár azok, mai szempontból nézve, nevetségesek ; meghalni tudás a tornákon egy szalagért, a pajzsra festett címerért vagy a hazára ejtett egyetlen gúnyos kifejezésért; küzdeni a legvégsőig oly indokból, mely mellett az egyén eltörpült, megsemmisült s csakis a cél — p. o. a „szent föld“ visszaszerzése — lépett előtérbe; végre az egyszer kimondott szó szentsége és elévülhetetlensége: ezek igen is szép sajátságai e kornak és társadalmi állásnak, melyek ha mást nem is, de az ember anyagi részét kidomborítják. A mi azonban már korunk elengedhetetlen föltételét, a tanultságot és képzettséget illeti: e részben ők szánandó állapotban voltak. Éltek és örvendtek ők is s talán többször mivel ők ez utóbbit, mint a mi munkát igényelő korunk emberei tehetik, de ez élet és öröm egyoldalú és sötét volt. Bajvivás és ököljog, rablás és törvénytelenség, lábbal tapodása az áta-lános jognak s kiváltságolása nehány embernek, ivás és mértékletlenkedés: ezek, tehát mindenben a túlzásig hajtott anyagiság, voltak kísérői ama föntebb érintett szép sajátságoknak. Egy-egy várgróf teljhatalmú ura volt a vidéknek, a hol lakott, s megfékezni épp oly kevés ereje és erélye volt a hatalmas római-német császároknak, mint a mi királyainknak. Környezetükben a tudományról, természetesen, szó sem lehetett. Ez elrejtőzött a kolostorok csöndes magányába s a szerzetesek diszsietén szobácskáiban vonta meg magát, melyeknek lakói fáradhatatlanul virrasztottak a roszul világitó mécses mellett és megtettek legalább annyit, hogy a tudományt nem hagyták teljesen megsemmisülni. A zárdákon kívül minden tudatlanságba sülyedett volt. Maguk a fejedelmek is ritkán tudtak annyit, hogy nevüket leírhatták volna, s egy keresztvonás vagy ehhez hasonló sajátkezű jegy szolgált az okmányok fejedelmi szentesítésére. S már maga a külső megjelenés, az öltöny is olyan volt századokon át, mely a mai emberben csak szánó részvétet, de utánzási vágyat egyátalában nem kelthet. Azt mondanunk sem kell, hogy e külsőség idők folytán változás alá jött, habár nem is oly szédelgésszerű gyorsasággal, miként korunkban, de az alapszín, a lényeg kevés módosulást szenvedett. Átalában e korszakra elmondhatjuk, hogy azt egy hosszantartó betegség tartotta lenyűgözve, melyből csak erős megrázatás kelthette föl az emberiséget. E rázkódás szellemi téren történt, a fölfedezések és hitjavítás által. A régi szokások, a régi természet levetkőzése lassan ment ugyan még ezután is s egész nemzedékeknek kellett kihalni addig, míg egy-egy lépést tehettünk előre, de ha egyszer az a 340