Fővárosi Lapok 1871. április (75-99. szám)

1871-04-01 / 75. szám

:„Uram! hagyjuk abba, nincs már rajta csorba , A kezed is reszket, rá könyed is csorga .. „ Jaj, ha csak megsebzem! Forgasd! gyorsan! hadd szikrázzék, A szívemet edzem!“ Harmadnap ül Anna főtől talpig gyászban. Csak Gerőt nem látja a siralomházban: ,Mért is kell remegnem ! ? Az után, vagy vesztőhelyen Megszabadít engem!‘ VI. Hozzák! Örült a nép , úgy kell neki! Mikor ura kötve hozta. A vén asszony, a rút asszony, A rosz asszony mind átkozta. Mint darázsraj csipte, marta, Sebbel-lábbal bekísérte. Most, hogy hozzák, búsan mondja: „Szegény asszony, bel kár érte!“ Hiszen oly szép! pedig arcát Megtört lelke árnyékolja, S karcsúságát, hattyúnyakát Romlott haja palástolja. Még az irigy szomszédnő is: Haj, ha ő ezt tudta volna! Láthat, hallhat ő akármit, Haj, ezentúl dehogy szólna! Szegény Anna! nem is oka : A huszár elcsábította; Vagy bár italt adott neki Valamelyik vén boszorka... Van gyanúja! ... de nem mondja, Ne is kérdje tőle senki: Lakik ott egy átellenben... Hej, azt kéne megégetni! Aztán! ... Szabó V ... hisz jó ember... Gazdag ember ... jó katona; De asszonynyal nem tud bánni, Oly hallgatag, Oly marcona! Mondta is ő: „rósz vége lesz!“, Debrecenből hogy elhozá. Mert hiában, negyven éves, Gyönge lány nem illett hozzá! (Vége köv.) Szigligeti. A kik sorsunkat vezérlik. (Regény). Irta: báró Horváth Miklós. R. városa „Hébéhez“ címzett s akkori időkben hires — tán mert egyetlen — kávéházában nagyra nőtt a vendégek elégületlensége. E tisztes s egytől-egyig érdemes nyárspolgárok, valamennyien, kik dacolva hitestársaik neheztelésé­vel és szemrehányásaikkal, ama hősies elszántság magaslatáig vergődtek, hogy kávéházat látogassa­nak ; e szilárd lelkületű s vakmerő úttörők, kik kez­deményezésükkel annyi haragot s neheztelést zúdí­tottak maguk ellen azon ártatlan élvezet okáért, hogy csöndes pipaszónál ők is pletykálkodhassanak a napi eseményekről értesüljenek: e derék kisváro­siak most bevallani kénytelenek, hogy tizennégy nap lefolyása alatt a „Hébéhez“ címzett kávéházban egy valamirevaló pletyka sem kering, és városszerte semmi újdonság! István uram, ki csak bort iszik, a tejes kávét megírta volna egy kis mende-monda kedvéért, még oly ingatag alapon nyugvó s bármily kevéssé hiteles kósza hírért. János mester kész lett volna fölhágtatni hábo­­rútlan nyugalmat élvező, csöndes szállói lakbérét, vagy azt merőben elengedni (mi kétségtelenül cse­kélyebb lelki küzdelmébe került volna) egy suttogva ejtett szóért, mely aztán szájról-szájra keringve s kiigazítva, megtoldva, kapu bezártáig már egész tör­­ténetecskévé fejlődött volna. Pál gazda kimaradna esteli kilenc órán túl a háztól, a­mit soha életében nem tett, — ha a piacon most, amúgy véletlenül valami figyelemreméltó, vá­ratlan adná elé magát. Hasztalan. Oh ! törpe idő!, törpeségedben oly­kor mégis nagy eseményeket szülő, de ezúttal lomha­szárnyú sas, fejeink fölött fáradtan keringő! Semmi sem történt. A szél ide s tova csapkodja S.... szabómester arany kecskét ábrázoló cégtábláját, le is dönthetné kétségkívül, de odébb rohan mint pajkos gyerek, ki csak ingerkedni akart. Ama gyümölcsárus kora átellenben már csípő­jére hely­ezé két kezét, hogy leszidja irgalmatlanul azt a kis­fiút, ki vele farkasszemet néz, de meggon­dolja, hogy az idő már estére halad, s polcra helyezi szitkai szótárát. Eseménytelen, unalmas nap! — gondolá a három polgár, kik az ablaknál ültek, midőn az utca vé­gén négyes fogatú poros hintó közeledők, utána egy más, s végre egy társzekér. A szemlélők elégült pillantást függesztettek egymásra. István uram levette azonnal kalapját a fogasról s átnyújtó barátjainak nádpálcáikat. E megelőző udvariasság szótlan méltánylattal fogadtaték, s elhagyák mindhárman a kávéházat. Ajkaikon egy szó sem lebbent el; gondolatban s akaratban egyek, nem kétkedve, nem habozva. Két­ségkívül egy célt tűztek volt ki. S kíváncsiságuk ösztöne valóban kitünőleg ve­zérelte, mert midőn hátra tekintenek, a már említett kocsi éppen akkor kanyargott be azon utcába, hol a kiváncsiak állást foglaltak. István uram az első hintót kisérte szemmel, Já­nos mester a másodikat, s hogy a vizsgálatot egyik is el ne kerülje, Pál gazda a társzekeret, még pedig oly éles, fürkésző, hogy azt ne mondjam , szakértő tekintettel, mint valamely gyakorlott vámszedő. — Vidékiek! — Egész család! — Tehetős emberek. A három polgár kétségkivül bővebben fejteget­te volna fürkészete következtetéseit, ha a három kocsi ezalatt egy nyitott kapun be nem hajt, s a ka­put szemük láttára be nem csukják azonnal. Ki nem elégített kíváncsisággal távoztak tehát, még egy reménytelen kísérletet téve, ha vájjon nem pillanthatnának-e be a tömött függönyökön át az ablakon. Mi, kik szabadalmunknál fogva kedvezőbb en­gedményekben részesülünk, átléphetjük a küszöböt. Inas és szobaleány végzik teendőiket. A podgyászok behordottak, az elzárt ládák szo­rosan összepréselt tartalma kiterjedést mé­zért nyer, az egymásba ékelt tárgyak kiszabadulván börtöneikből, napvilágot látnak. A háziasszony túlesett már minden alkalmat­lanságon, s diadalmasan csörteti immár kulcsait, a szelíd női uralom jelvényét. Ama kis szoba, melyben legelőbb vetik meg az ágyat s melynek fehér vánkosait most rendezik, a nagyanyának van szánva. Ok! adjatok puha vánkost feje alá s meleg ta­karót a jó öregnek, rendezzétek szobáját; hónapok­ról, évekről nem biztosit, ideig-óráig bírja tán a lak­részt, s a toronyról lecsengő harangszó fölmondja a bérletet. . .. Az illető nyolcvan éves agg, azon ritkák egyi­ke, kik megfeledkeznek énjükről, hogy csupán gyer­mekükben s unokáikban éljenek, kik a szeretet pá­ratlan eszményképét tüntetik élőnkbe, melynek nincsen szigora, nincsen követelése, szeszélye­s fo­kozata, mely őseredetű, változatlan. Vannak szülők, kiknek hogy szeretetét méltá­nyoljuk, egész összletében kell,hogy azt megbíráljuk. Emennek unokái iránti gyöngéd szeretete kétségte­lenné vált a legapróbb részletekben. És szivük há­lája nem szorult a múlt emlékeiből meritni erőt s táplálékot, elégséges erre a jelen, huszonnégy órá­ban minden perc. S ha valamelyikük mégis fölidézné a múltat s visszaemlékeznék a bölcsőig, ott is a jó asszony ké­pe merülne föl, ki mindannyiszor megérté a gyer­mek panaszát, s érvényt szerze a csecsemő sejtelmes vágyainak. De hagyjuk magára a jó asszonyt— öreg anyák fanyar osztályrésze ez. A háziúr maga is beköltözött immár szobájába. Letelepedő már a karszékébe s pipára gyújtott, legnagyobb tajtékpipájára. Miért ne ? Szobája elég tágas, s mint családfőnek kétség­kivül gondja is csak lesz annyi, miként ha a szállon­gó bodor füstökkel egyenkint közölné, még másnap­ra is jusson belőle. Téri úr nyugalmazott katona létére a rend embere. Legelőször is azon kiadásokat számítja tehát össze, melyeket a városi lakás jövőre nélkülözhet­­lenné teend. De nagy tajtékpipája még csak javában sem­ égett, midőn már ama biztos következtetést vonhatá, hogy falusi birtokainak haszonbére kiadásait bőven fedezendi. A hömpölygő kék füst tehát, mely e megálla­podás után a szobát elárasztó, kedélyes gondolatok­nak volt tanúja, a pipafenékről fölpattogzó szikrák végre valószínűvé tevék, hogy az öreg katona esz­mekapcsolatainak legérdekesebb részéhez ért. Valóban ő fiáról gondolkozott e percben — egyetlen fiáról, kit katonának szánt. S atyai szerete­te a pattogzó szikratűz közt tán tábornoknak képzelte azt a rosz fiút, azt a képét — azt a derék, édes, jó fiút — kivel fegyelem tekintetéből oly szigorúan bánt, s kinek láttára atyai szive oly föndobogott. (Folyt, köv.) A középkor lovagjai. A lovagkor eszméjével össze van nőve, azzal elválaszthatlanul össze van forrva a regényesség fo­galma. Amarról nem tudunk beszélni e nélkül, s ezt említve, önkénytelenül a hajdani lovagokra té­ved gondolatunk. Megszoktuk, s a szokás hatalmas úr. Pedig a középkor ama sötétvértű, tetőtől-talpig páncélba burkolt marcona alakjai nem éltek valami nagyon irigylésreméltó életet. A mai emberek igen hamar megunnák ama dicsőséget, s bizonyára, ha ezer olyan fiatal urat, a­ki a haj­dankor regényessé­­géért rajong, visszavarázsolhatnánk csak egy évre is a lovag­életbe, annak minden kigondolható járulé­kaival, tehát a kalandokkal is együtt: néhány hét múlva kilencszázkilencvenkilenc megelégelné az öt­hatszáz év előtti kezdetleges állapotokat. Volt ez életnek kétségkívül fényes oldala is. Ön­feláldozó lelkesülés a kor legszentebb eszméiért, voltak legyen bár azok, mai szempontból nézve, ne­vetségesek ; meghalni tudás a tornákon egy szalagért, a pajzsra festett címerért vagy a hazára ejtett egyet­len gúnyos kifejezésért; küzdeni a legvégsőig oly indokból, mely mellett az egyén eltörpült, megsem­misült s csakis a cél — p. o. a „szent föld“ vissza­szerzése — lépett előtérbe; végre az egyszer kimon­dott szó szentsége és elévülhetetlensége: ezek igen is szép sajátságai e kornak és társadalmi állásnak, me­lyek ha mást nem is, de az ember anyagi részét ki­domborítják. A mi azonban már korunk elengedhetetlen föl­tételét, a tanultságot és képzettséget illeti: e részben ők szánandó állapotban voltak. Éltek és örvendtek ők is s talán többször mivel ők ez utóbbit, mint a mi munkát igényelő korunk emberei tehetik, de ez élet és öröm egyoldalú és sötét volt. Bajvivás és ököljog, rablás és törvénytelenség, lábbal tapodása az áta-­l­á­n­o­s jognak s kiváltságolása n­e­h­á­n­y embernek, ivás és mértékletlenkedés: ezek, tehát mindenben a túlzásig hajtott anyagiság, voltak kísérői ama fön­tebb érintett szép sajátságoknak. Egy-egy várgróf teljhatalmú ura volt a vidéknek, a hol lakott, s meg­fékezni épp oly kevés ereje és erélye volt a hatal­mas római-német császároknak, mint a mi kirá­lyainknak. Környezetükben a tudományról, természetesen, szó sem lehetett. Ez elrejtőzött a kolostorok csöndes magányába s a szerzetesek diszsietén szobácskáiban vonta meg magát, melyeknek lakói fáradhatatlanul virrasztottak a roszul világitó mécses mellett és meg­tettek legalább annyit, hogy a tudományt nem hagy­ták teljesen megsemmisülni. A zárdákon kívül min­den tudatlanságba sülyedett volt. Maguk a fejedel­mek is ritkán tudtak annyit, hogy nevüket leírhat­ták volna, s egy keresztvonás vagy ehhez hasonló sajátkezű jegy szolgált az okmányok fejedelmi szen­tesítésére. S már maga a külső megjelenés, az öltöny is olyan volt századokon át, mely a mai emberben­­ csak szánó részvétet, de utánzási vágyat egyátalában nem kelthet. Azt mondanunk sem kell, hogy e külső­ség idők folytán változás alá jött, habár nem is oly szédelgésszerű gyorsasággal, miként korunkban, de az alapszín, a lényeg kevés módosulást szenvedett. Átalában e korszakra elmondhatjuk, hogy azt egy hosszantartó betegség tartotta lenyűgözve, melyből csak erős megrázatás kelthette föl az embe­riséget. E rázkódás szellemi téren történt, a fölfede­zések és hitjavítás által. A régi szokások, a régi természet levetkőzése lassan ment ugyan még ezután is s egész nemzedékeknek kellett kihalni addig, míg egy-egy lépést tehettünk előre, de ha egyszer az a 340

Next