Fővárosi Lapok 1876. június (125-147. szám)
1876-06-03 / 127. szám
127. szám Tizenharmadik évfolyam. Szombat, 1876. június 3. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A vers vége. (Beszély.) Irta: Tóvölgyi. I. A klub hőse. Nem is képzeli az olvasó, hogy kivel találkoztam én a napokban. E találkozásra oly büszke vagyok, mintha nyertem volna vele valamit. Vagy mintha bizonyos elégtételt szolgáltatott volna általa a sors ama lenézésért, melyben egykor ugyanez a barátom részesített. Bányai Ottmár! Igen, ő volt az, ki a bálványutca kövezetén kopogott el mellettem, s a világért rá nem ismertem volna, ha le nem ereszkedik annyira, és meg nem szólít. Nagyon megváltozott, amennyiben kinézése már régen kiment a divatból és pedig az egész emberrel együtt. Azonfelül, különben is kiálló szemgolyói most már dülledtek, és vérrel befutottak, orra vastag és pattogzott, s bizony, az egykori divathőst, kit a testvér főváros összes szépsége ismert, s abból egy tekintélyes szám kész lett volna a Dunába ugrani utána, — nem igen ismerte volna föl benne senki. Bányai Ottmár iskolatársam volt az ötvenes években. A . . . városban együtt jogászkodtunk, és nagyon jó pajtások valánk. Együtt ittunk, együtt verekedtünk, párbajoztunk, és fumigáltuk a világot. Nekem igen kevés pénzem volt, neki annál több, gazdag ifjú hírnevében állt, és nyitva volt előtte a város minden háza, s azonfelül körülte csoportosult a jogászságnak úgynevezett »fertálymágnás része«, amely a többiektől egészen különváló csapatot képezett. Nincs jogi egyetemmel biró kisebb város, és nincs időszak, melyben ne léteznék oly csomó fiatal ember, kik magukat bizonyos kiváltságokkal felruházottaknak képzelvén, külön klubot alakítanak, s azokat, kik hozzájuk nem tartoznak, lenézik. És aki szerét teheti, hajlama is van hozzá, és körülményei is engedik, igyekszik a kiváltságos csoporthoz szegődni, annak cselekedeteiben részt venni, s ezzel magát a különb legények közé számítva, utat csinálni a város felkapottabb házaihoz. És hogy azokba bebocsáttatást nyerjen, valóban szükséges, hogy a magukat megkülönböztető ifjakhoz tartozzék, különben el lehet rá készülve, hogy a városi szépségek még csak tudomást sem vesznek róla; arra, hogy az utcán végig kisérje, nem adnak neki szabadságot, vagy oly viseletet tanúsítanak irányában, hogy a harmadik lépésnél már meghajtja magát és kereket old, táncestélyeken pedig nem kap valamirevaló táncosnőt, avagy ha kegyelemből kap is, az illető szépség iszonyú arcot vág, míg vele táncol, s orrfintorgatással jelenti a klub tagjainak, hogy kénytelenségből teszi, amit tesz. És ha akadna vakmerő hölgy, ki a klubhoz tartozók vagy nem tartozók közt nem tenne különbséget, bizonyos lehetne benne, hogy a klub tagjai megboszálnák magukat, mert tökéletesen mellőznék, ami ugyan, ha nem válnék is későbbi életének valami nagy kárára, de a jelenre nézve okvetlen kimaradna a felkapottabb szépségek sorai közül. A kiváltságos fiatalemberek ily nemű klubjának aztán rendesen szokott lenni egy első hőse, vagy első szerelmese is, de csak egy, mert ez másikat nem tűr meg maga mellett, hanem ha látja, hogy volna egy, ki vele versenyez, nem akar tágítani, és pártolói is vannak, akkor külön klubot alakít, s a két klub aztán halálos ellensége lesz egymásnak. A . . . városban, amaz időben legalább, mikor Bányai és én, ott koptattuk a jogi egyetem küszöbét, ilyen vetélytárs nem akadt, azaz ha akadt is rövid időre, Bányai előtt rendesen megadta magát, mert vele pénzre nem versenyezhetett senki, márpedig ahhoz, hogy valaki a klub vezére lehessen, a tagok közt mindenesetre legtöbb pénzének kell lenni, az pedig Bányainak volt annyi, mint a polyva, szórta is, mint a polyvát, s a mi oly kisvárosban, mint X . . ., iszonyú valami, — havonkint elköltött ezer, sőt ezerötszáz forintot. Különb fogatja volt, mint a megye főnökének, s oly garcon-estélyeket adott, mint egy mágnás. Egyetlen gyerek volt, s anyjának volt vagy négyezer hold földje, melynek jövedelmét egy krajcárig Ottmár barátunk vette el. Arról tehát, hogy vele valaki mérkőzhessék, nem lehetett szó sem. Oly nagy potentátok, kik azt tehették volna, nem jártak X . . . városban, azok közt pedig, akik jártak, nem volt hozzá hasonló gazdag és préda egy sem. Bányai fel is használta emez előnyét mindenféleképen, és most, midőn az élet utáin annyit ténferegtem már össze-vissza, látom be csak, hogy családos ember háromszázezer forint évi jövedelemmel nem csaphat oly bűhót, nem gyakorolhat oly befolyást, nem fejthet ki annyi hatalmat, mint amennyit évi tizenötezer forintjával . . . . városban Bányai Ottmár kifejtett: Ő a városnak valóságos gouverneurje, pasája volt. Anyák és apák egyaránt keresték kegyét a főnöktől kezdve le az utósó írnokig, s Ottmár barátom annyira terrorizálta őket, hogy amit ő akart, annak meg is kellett történni. A fiatalság egy intésétől függött, s mert maguk is látták, hogy jogegyetemi hallgatóság oly tekintélyre, mint a minőre Ottmár alatt vergődött, még nem vergődött soha, — tehát mint valamikor a francia ármádia első Napóleonban, annyira bízott ez ő benne, s ha véletlenségből X . .. városban zsandárkaszárnya nem létez, s a kapitány nem oly ember, aki tréfát nem ismer, még furcsa dolgok is történhettek volna. A kapitány úr azonban, ki a polgári családok érdekeitől tökéletesen el volt szigetelve, árgus szemmel ügyelt Ottmár műkedvelősködésére, s be is kell vallanunk, hogy ez egyetlen egy emberrel szemben, Ottmár is a legnagyobb »respektussal« viseltetett. Mindezekből következtetve, talán mondanunk sem kellene, hogy a mi a város bármelyik szépségét illeti, boldognak érezte magát, a midőn Ottmár, lovagló öltözetében, kapnis csizmával, s kezében egy összefont nagy lovagostorral, mellette lépegetett,jókat húzván a hozzá közel tévedő ebek derekára, hogy a szegény párok úgy ismerték már, mint valami gyepmestert, s egyszer, egy utca kanyarulatánál arról tudtuk meg Ottmár közeledését, hogy egy sivalkodó ebet láttunk az utcából kiszaladni, vagy a templomból, — utósó divat szerint öltözködve, — hazakisérte, sétapálcájával az utca kövecseit ugratván jobbra-balra, vagy a táncestélyen egy franciára, vagy más afféle táncra fölszólítá. Akit Ottmár kegyére méltatott, az okvetlen föl volt kapva, s az ifjúság földig emelte előtte a kalapot, ugyannyira, hogy nemcsak a jogegyetem, de az egész város uracsosabb fiatalsága őt ismerte el vezérül, miután estélyeire csakis azok lettek meghíva. Bányai különben elég magas, deli termetű szőke fiatal ember volt, nagy, domború kék szemmel, s bátor, majdnem kihívó tekintettel. Szőke haját, melynek szine az árvalánykajhoz hasonlított, nem kente soha, félrövidre vágva s felborzolva viselte. Bajsza még növekedőfélben volt, s csak kevéssel sötétebb hajánál, szemöldökét pedig alig lehetett észrevenni. Arca kerek volt s orra kissé húsos. Egészben véve csinos és némileg megnyerő alakkal birt, s az elkényeztetett egyetlen fiú hetykeségét levonva, más ellenszenves valami nem volt benne, kivévén, hogy az idegen kutyákat nagyon szerette dresszirozni, míg sajátjait a legnagyob kényelemben, majdnem piskótával tartotta. II. Teklovics Márk és családja. Lakott X . . . városban egy fűszerkereskedő, azaz lakott bizony ott több is, beszédünkkel azonban csakis ez az egy áll összeköttetésben, kit Teklovics Márknak hívtak. Becsületes, derék, kevéssé meghajlott kis ember volt, ki, a mint monda, erős munkát vitt véghez segédkorában s az némileg megtörte őt. Boltját, mely nem a főutcán volt, meglehetősen látogatták, s bár nem volt tágas, miután a túrót, heringet, szekérkenőt, s más egyebet tartalmazó hordók még a bejárást is megnehezítették, ritkán lehetett úri vendég nélkül látni, különösen pedig a fiatalság járta nagyon. A Teklovics boltja előtt elhaladó hölgyek, — értjük a fiatalabbját, — a mint a boltajtóhoz közeledtek, már kezdték összeszedni magukat, s mikor a boltajtó elébe értek, mintha a nap sütné arcaikra forró csókját, fülig pirulának, mert a boltból rendesen oly tekintet sugárzott ki, mely a fiatal hölgyek egyikét vagy másikát érdekelte. A bolt hátterében egy piros, viaszos vászonnal bevont pamlag állt, és a mellett néhány nádszék. A palagon ült rendesen Teklovicsné, és mellette leánya Gizela, míg egy üvegfallal ellátott fülke a Teklovics könyvvezetői szobáját képező, hol nappal is elég sötét lévén, a zöld ernyővel leboritott moderateur-lámpás egyre égett, mely előtt Teklovics, szeme fölött ugyancsak zöld selyem-ellenzővel, az íróasztalnak nekihajolva ült, leveleket irt, számolt, számlákat tisztázott, vagy a főkönyv »Soll« és »Haben«rovataiba vezette be a szükségeseket, lévén ő gazda és könyvvezető egy személyben. A boltban, a hosszú szekrényen (»pudlin«) belől két kereskedő-segéd és két tanuló sürgött-forgott, húzogatta ki a fiókokat, lapátolta a kávét, vagy rúzst, vágta a cukrot, csomagolta az árucikkeket, mászkált a támaszlépcsőn fel és alá, mig a pamlag melletti nádszékeken uracsok ültek, szívták a finom szivart és beszélgettek a hölgyekkel. (Folyt. köv.) A kapcsos könyv. (Francia elbeszélés.) Irta Achard. (Folytatás.) »Ma este a szalonban gyűltünk össze: én, anyám és két nővérem, mint ez már szokásunk ebéd után. Az ablakok föl voltak nyitva, hogy szabad áramlata legyen a világosságnak. A szellő úgy lengette a függönyöket, mint valamely fátyolt s egészen hozzánk hajtotta be a jázmin- és narancsvirágillatot. Körültekintettem környezetemen. Éreztem, hogy nagy szükségem van arra, hogy közöljem valakivel azt, mi bensőmben lappang. De miképen tegyem ezt ? Hortense nővérem, kezében tollal, fejét a könyvre hajtva a heti számadást vizsgálta át. Szemöldökének összevonásából jól láttam, hogy nem a legjobb kedélyben van. Húsz és egy néhány frankkal többet költöttek, mint kellett volna! Charlotte egy oltárterítőn hímezett, melyen már vagy fél év óta munkálkodik. Mily munka ez! A világért föl nem vetette volna róla a szemét s kezeit ama nyugodtsággal, rendszerességgel mozgatta, mely engem fölingerelt, sőt gyakran könyekig boszantott. Arca olyan volt, mint annak az oltárterítőnek a színe: egészen fehér. Soha sem láttam hasonló arcot. Aggályt és szánakozást idézett ez nálam elé. Mikor a nyugvó nap rávetette sárga sugarát, olyannak látszott az, mint valami régi, megfakult elefántcsont. Ajkai halványak s észrevehetlen lélekzete meg nem mozdítja ruhájának egyetlen csipkéjét sem. Azonban, noha Charlotte fiatalabb mint Hortense, mindazáltal olykor szeretném magamat a karjaiba vetni s így szólni hozzá: »Hallgass meg, kérlek!« —De midőn közeledem hozzá, oly tekintettel fogad, mely megfoszt minden bátorságomtól. Anyám, ki ott ült szürke zsölylyeszékében a kandalló mellett, honnan semmiféle körülmény ki nem mozdítaná, könyvvel kezében szó-