Fővárosi Lapok 1884. augusztus (180-204. szám)
1884-08-01 / 180. szám
Ködfátyol terült a mezőre. Halk zizegéssel jött a fuvalom a rét felől s a fátyolt leemelte. Az szétszakadt, foszlányai az erdőn fönnakadtak és ott végkép eloszoltak. Halk zizegéssel lengette meg palástját először a pipacs és a bimbóban összegyűrt ruhája kisimult , aztán a sötétajkú zsálya ingott meg, s odább a szakállas szegfűnek karcsú szárai. Majd a változékony koronilla virággömbjeit s a borbolya tüskés bokrát érinté a hajnal hirdetője és aztán behatolt a lombok sűrűjébe. A halk zizegés mindig erősbödik. Fészkén fölserken a dalos madár és meghatottságtól szótlanul nézi a pirosló fatetőt. A harkály is megáll az odvas törzsön s a kéreg alatt a pondró megmenekül. Szerelmi kéjtől fáradtan az éjszakát mély álomban töltvén, a gerle párjának csókjára ébred. A méh készül, hogy útra keljen ; száraz levél alól a kis bogár most bátran bújik elő. Az éji lepke mind elült már, a nappali elhagyja lassan rejtekét, széttartott szárnynyal, mozdulatlanul a levélen. A hangyák összegyűlnek a boly tetejébe; a munka szünetel: áhitat szája ez. Imádkozzatok ! — suttogja a szellő, és minden imádkozik. Mert szavát megérti a tölgy s az erdő hatalmas lakói, itt-ott talán egy ember is; megérti a fűszálak rejtett világa, a melyet a nagyok észre se vesznek, de a melynek épp úgy kijut örömből, bánatból, mint ő nekik. Pedig abban a világban a szál moha már óriás, s a zuzmó tányérjába tenger gyűl az eső csöppjeiből. »Imádkozzatok! — igy szól a szellő — itt a hajnal, közéig a nap. Hajtsátok le alázattal fejeteket a természet ura előtt!« »Nyomorait parány vagy — mondja valami a moha rengetegében bujdosó picike lénynek, — életed pillanat, nem voltál, nem leszesz.« »Semmi vagy a végtelenben — ezt hallja a vén tölgy — létedet csupán a napnak köszönöd; ezer éved tünékeny perc az öröklétben.« És a fűszálak még mélyebbre hajolnak, az ágak integetnek, reszket a levél. Alázattal és önmegadással hajtja le fejét minden. Templom ez, úrfölmutatás van, itt a hívők: egyik se méltó, hogy e pillanatban tekintetét fölemelje. De fölpillant a nap és elömlik az ég azútján a fény áradata. A béke és a jóság derűje jön a sugarakkal s a világról a bűvös igézet elmúlik. Pacsirta szózata zeng át a néma levegőn, csalogány dala felel rá a sűrűségből: »öröm az élet, a reggel gyönyörű, örök a szerelem, örök a kéj.« A harkály vidám kopácsolásba kezd: »Gazdag vagyok, terve az asztal, s a bőség nem apad ki!« A lepke csapong, a méhe dong, fris fuvalommal a levél gyors táncra kél, a virág illata messze száll, s a lég balzsamos párákkal megtelik: az erdő hálaáldozatát küldi a magasba. Köszönöm az éjszaka permetegét, üdülést szomjú gyökeremnek; hála, hogy a verőfény csókja lombomon ég. Fejem fölött az árnyas hajlékért párommal együtt néked adózom. Köszönöm, hogy számomra édes mézet gyűjtél a kehelybe. Köszönöm, hogy száramon kinyílásra bírtad a bimbót, hogy engem takar a lepke szivárványszínű szárnya. Minden zúgból száz hang tódul elő, millió lénynek szava egy karba vegyül, hirdetni, hogy az első hajnal se volt ragyogóbb a mainál, hogy a természet sohse volt szebb, soha ifjabb ; hirdetni, hogy mikor az első sóhaj vallott szerelmet a világon, a kéj akkor se volt édesebb, mint most. Nem igaz, hogy a lét törvénye a szomorúság. A boldogság végtelen, a múlt bánata meghalt, s a nyomor ijedelme, a halál tudata meg nem született, csak a pillanat öröme él. A szabadság fölött csak a szerelemnek van uralma, s a szerelem tiszta: nem ismer határt, se szégyent. Nincs félelem, nincsen irigység. A bükk derekát szorosan öleli a repkény, s a fa nem sajnálja tőle élete nedvét. Borbolyabokrok alján a szamóca ért gyümölcsét szívesen kínálja; drága hímport, mézet a méhtől egy virág se tagad meg. Pompás virágernyőjét a macskagyökér magasra tartja, de nem nézi le a lapkarózsát fonnyadt szirma miatt. Az ökörszem nem bújik a varjú elől, s a hernyó a kakukkal szembe néz. Hisz a szellő biztatást súg mindenüvé; szavából a teljes egyenlőség tana szól: egyenlő jog életre, örömre. »Rózsaszínű gyöngéd szirmaid közepett aranysárga porszálkoszorú édes, balzsamos illatot áraszt: te vagy a legszebb, a legillatozóbb!« Ezt hallja a rózsa és tövisbokra minden ágán boldogság rezeg át; mámorosan öleli keblére a pici bogárkát. »Sokszorosan szárnyas leveled — igy hizeleg valami a büröknek — bokrétás virágod szaga a legerősebb; te vagy a legkülönb illatra, virágra, levélre.« És a bürök meg se látja a rózsa felfedező pompáját, nem is érzi a szerelemnek tömjénző rózsaillatot. Titkos szózat mondja a penésznek: »Finom fehér szálaidnak párja nincsen a föld kerekén; az erdő dísze te vagy.« És a penész büszke önmagára. Enyhe lehelet simogatja a bükköt: »Te érted van a messze jég, a kéklő boltozat, a te leveled örömére kél a napsugár, a te gyökerednek hatol mélyen a földbe az eső; fűszál, virág, ha korhad és minden alacsony földi teremtés nedveit a te gyökerednek küldi adóúl. Ezer élőnek adsz tápot, ezer élő talál gyönyört árnyaidban, ezer élő hálája illet; örök a dicsőséged !« »Te érted nőtt föl óriásra a bükk; elvénült törzse korhad csak azért, hogy rajta tenyészhess. A lombsátor csak arra való, hogy elfogja előled a gyilkos napsugarat.« És a reves fagomba elhiszi ezt. »Óriás vagy élők milliói élnek rajtad, tartoznak néked köszönettel. Örökre hangzik dicséreted élők millióitól.« Nincs, ami elvitassa e büszke hitet a mohaszáltól. Mindez odafönn, a fatetők fölött, ahol a győző diadalmoraja s az áldozat hörgése nem kölönbözik, egy magasabb összhangba olvad. A távol kelettől messze nyugatig a páratelt levegőn egy százat suhan át s a végtelent bejárja. »A pondró nem érzi nyomorúságát. A maga köréhez képest minden élő egyaránt hatalmas, egyaránt tudós, és a végtelennel szemben egyaránt parányi, a mindenség titkaival szemben egyaránt tudatlan. És ezért minden élő, mert él, egyenlő, a legfőbb boldogságra egy kép született, mindenik imája egyenlő magasra hatolt. Ha villámtól sújtva a százados tölgy összedől, az összeségben nem fontosabb esemény, mintha a fűszál, elvágva hernyótól, derékon megtörik. Ha zuzmón egy csöpp víz kiszárad, sok ezer élőlénynek épp oly csapás, mint embernek bárminő. Viszont a napsugár a gyöngéd ázaléknak s az embernek egyformán gyönyör. És ezért hálával, egyenlő hálával tartozik mindenki anyjának a földnek, ahol fogantaték, és apjának a napnak, aki a földdel nemzi az élőt. Így volt ez mindig, amióta a szép föld a hatalmas nap csókjai és tüzesen ölelő sugarai közt először megfogant, hogy az összes életet szülje örök életű, szüntelen haldokló, szüntelen újra születő gyermekei. Minden életnek közös a forrása, közös a sírja, vége, célja. A természet mit se tud róla, hogy ez bogár, melyet el szabad taposni, az meg ember, a kinek élete szent, a természetben minden egyenlően névtelen. A mindenséget részekre csak az ember szaggatta, csak az adott nevet a bogárnak és méltóságot önmagának. Szüntelen oszt, és mivel az osztályban minduntalan nagyot hibáz, megtermett benne fogalma az igaznak és a gonosznak, jognak és jogtalanságnak. A világgal csak az ember nincs megelégedve és annak is csak ő az oka. Ám évődjék az idők végéig : én minden hajnalon elviszem a természet hálaáldozatát!« Idelenn az erdő befejezte imáját, elszálltak a reggeli párák, de az ünnep tart tovább az egész boldog nyáron át. Ifj. Apáthy István: Herkules-fürüöböl. (Szent Anna tiszteletére. — Kicsik és nagyok bálja. — A románok Hugo Viktora. —A Nap és Föld bájai. — Készülő irodalmi mű. — Vendégek.) Azt hiszem, olyan hévvel sehol nem ünnepük szent Anna napját, mint fürdőinken, hol ember emlékezet óta bálokkal kötik össze. De az ünnephez méltó komoly ájtattal is megülik sok helyen. Nálunk például oly sokan siettek a kath. templomba, hogy nem egy vendégnek csak a külső lépcsőkön jutott hely. Misét egy itt időző apát mondott, a zenét — orgona hiányában — a fürdői zenekar szolgáltatta kellő diskrécióval, míg a gordonka-szólót egy német báró adta elő. Szokássá vált itt minden mise után a gyógycsarnok termében gyűlni össze, hol ilyenkor, d.e tizenegytől egyig, gyermekbál van. A kedves kicsik sugárzanak az örömtűl, de a néző gyakran elfogadhatik, ha látja ilyenkor a minden nevelési elvvel ellenkező szokások elharapódzását s tapasztalja, hogy a gyermekvonásokból nem csak elégültség és jókedv árad, hanem olykor hiúság és egy kis irigység is látszik. S látva a csipke, selyem, hímzett bársony oktalan fényűzését, melybe kicsinyeiket bujtatják a mamák, nem gondolva, hogy ezzel aligha járhat áldás a fejlődés idejére, szinte szeretnénk felszólalni hozzátuk: »Mennél jobban szeretitek gyermekeiteket, mennél boldogabbnak és jobbnak óhajtjátok majd őket látni, annál inkább a gyermekszobára és kertre, testvéreik és szüleik körére kellene őket szoritnotok s annál később vezetnie ez idegen, víg, nyomasztó nagy világba,melynek mérge oly könnyen elpusztíthatja a gyermekszív legjobb csiráit is, hogy helyökbe káros hajlamokat, és szokásokat plántáljon.« Este a nagyok bálja volt. A terem tömve rózsaszín, világos kék és fehér ruhás, virágdíszt alakokkal, nagyobbára magyar nőkkel, de köztük néhány román hölgy is, míg a táncos magyar és román urak közé német grófok, francia cavalierek, sőt orosz excellenciások is vegyültek. A nyitány — mint már itt is rendesen — csárdás volt, melyet nagy hévvel s egy-egy pár kitartó következetességgel csak egy-egy négyszög méternyi téren táncolt. Midőn utána az egész termet behullámzó keringő következett, egy szellemes vendég megjegyzi: »Ha a magyart és németet tánca után lehetne megítélni, azt kellene mondani, a magyarnak csak igen kis, a németnek meg igen nagy térre van szüksége az evolúcióhoz.« Az nap a románoknak is volt itt ünnepük. Szörény megyéből ötven úrból álló küldöttség jött Románia itt időző nagy költője, Alexandri Vazul üdvözlésére. Mentek vele a templomba, hol fiatal emberek, köztük jó zenészek, a misét jól előadott egyházi énekkel kisérték s délután három órakor lakomát tartottak. Az ősz költő, kit »Románia Hugo Viktorá«-nak hívnak, nagy tiszteletben áll s méltán, mert nemzetének nem volt még nagyobb költője. Mint tudva van, a montpellirei tudós társasági pályázatán, melyen minden latin fajú népek költői versenyezhettek, nem francia, olasz vagy spanyol dalnok, hanem a román Alexandri nyerte el a pályadijat. Az ő koszorús költeményét lefordíták aztán nem csak minden latin nyelvre, hanem magyarra, (megjelent a »Főv. Lapok«-ban) szláv nyelvekre, görög, török, sőt héberre is. Költőjét átalános tisztelet környezte fürdőnkben is. »Itt is ír, nemde valamit, tisztelt mester ?« — kérdeztem tőle, midőn látogatásával tisztelt meg. »Nem, asszonyom! Én sohasem írok nyárban. Akkor elfoglal a gazdálkodás jószágomon, a fürdői ut, a sok idegen ismeretsége s az ismételt látogatás Sinaiába, hová a királyi pár meg szokott hívni. Ez elvon az Írástól és szórakoztat. Csak télben irok s mennél jobban havaz és viharzik oda künn, annál jobban érzem magamat szobámban s ha irok, minden úgy tetszik nekem, mintha verőfény és madárdal volna.« A költő mindenesetre az idei saison egyik legkiválóbb vendége volt. Fürdőnk látogatottságát különben az első időszakban megcsappanta az időjárás rendetlensége, de ma már tetőfokán áll az idény. Utcák, árkádok, termek, hegyi utak és bazár hullámoznak a vendégektől, úgy hogy szinte nehéz ráakadni az ismerősökre. Az a hír, hogy itt hó esett volna, nem való. A hévmérő múlt héten gyakran szökdelt ugyan a huszonhat és hat Reaumur-fok közt, szél fújt, eső szakadt, de hó nem esett. Esett azonban jég, diónyi nagyságú s oly rémletesen kopogott tőle tető és ablak, akár csak ellenséges bombázás lett volna. Emberi emlékezet óta nem mutatta magát itt nyárban ily zordnak a természet ő felsége. A vér ír eghűlt ereinkben, istenfélő anyókák imádkozni térdeltek le gyermeikkel s meggyurták a szentelt gyertyát, hogy isten haragját elhárítsák. Tiz percig tartott az istenítélet. Aztán kiderült s a nap nyájasan mosolygott a földre, melyet fehér jéglepel takart vastagon, s rajta letört gályák, eltépett lombok, míg a hegyekről hirtelen támadt patakok zuhogtak le. Mint csillagászok mondják: az idei tél és nyár rendellenessége a nap zavaraitól erednek; a nap t. i. tiz évi időközökben éri el tetőpontját s ez az idén volt. Secchi a napot az ő folytonos tűzkilöveléseivel viharzó tengerhez hasonlítja, csakhogy a tenger hullámai hat-nyolc méter magasak, míg a nap tűzhullámai rendesen egy millió mértföldnyire érnek s ha bennök több ásványgáz ég el, a kilövellések hevesebbek és zavarok támadnak, a miből ered aztán itt lenn is a légmérséklet szabálytalansága, a fálasztó hőség és drasztikus hideg gyors váltakozása, mert a napsugárnak, mint tudva van, csak nyolcadfél percre lévén szüksége, hogy földünkre jusson, minden szabálytalanságot azonnal megérzünk. S éreztük azokat itt is, de havat nem láttunk. Módosítnunk kell azt az elterjedt hírt is, hogy Boleszny Antal orsovai plébános a »Szörény megye történeté«-t írja. Voltakép a »Herkules-fürdő történeté«-t irta meg nagyobb foglalatban. Szólni fog a régi Dáciáról s a rómaiak Dáciájáról, abban különösen a Malva, Apulum és Porolissum nevű provinciákról; leírja az Árpád-korszak itteni történetét s a Szörényi Kunság eseményeit az Anjou-királyok, az osztrákok, törökök alatt, végre az újabb idők alakulásait. A munka harmadik része a Herkules-fürdő monográfiája lesz, a körülte levő falvak s emlékek leírásával, kiterjedve a turn-szeverini érdekes maradványokig. Ez a rész külön lenyomatban is meg fog jelenni s igazi tudományos Bädeckere lesz a fürdővendégeknek. Tudós szerzője három év óta nagy buzgósággal gyűjti e művéhez az adatokat, még pedig nem csak könyvekből, hanem saját búvárzataiból, miközben nem egy nagy jelentőségű műemléket is sikerült meglelnie, melyekről aztán felolvasásokat tartott a délmagyarországi történelmi és régészeti társulat ülésein. Művét még az őszszel befejezi s gyarapodására lesz a tudományos irodalomnak s hasznára a mi Herkules-fürdőnknek. Végül egy kis számadattal szolgálok. Az idei vendégek száma meghaladja már a kétezernégyszázat. Megemlítem közülök Dessewffy Aurél grófot, Bende apátot, Vargics Imre képviselőt családostul, Pulay K. s Szerb György képviselőket, Popovics Vasát nejével s két szép leányával, Billmann igazgatót Lúgosról, Velicskovits zágrábi szeptemvirt, Márffy min. tanácsost, Sztáray grófot, Prónay és Földváry bárókat sat. De ez csak egy maroknyi név a sokból. Budapestről és Romániából számosan vannak. Külföldről is elegen, köztük dr. Trost, a bajor király udvari titkára, Jansch Emil drezdai könyvárus, több német tudós, gróf és nagyméltóság. A szép lányok neveibe nem is merek fogni, mert ha említenék néhányat, méltatlanságot követnék el azok ellen, kiknek neveit nem tudom. Ha még írok egyszer Herkules-fürdőből, tárcám fölé azt jegyzem: »la chasse aux maris.« Albrechtné Lorenz Jozefine, 1166