Fővárosi Lapok 1885. augusztus (180-205. szám)
1885-08-01 / 180. szám
Szombat, 1885. augusztus 1. 180. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Farkaslesben. (Beszély.) Fangliné Gyújtó Izabellától. (Folytatás.) — Meglátod te édes kedves papa, mily szépen fogok játszani — kiáltott vndoran. De nem ment oly könnyen. Fejében sokkal inkább zsongott a sok terv, minthogy figyelmét a hangjegyekre fordíthatta volna. Belekezdett egy Beethoven sonátába, de sehogy sem boldogulván vele, átcsapott egy divatos keringőbe s ezt ismét magyar népdal miatt hagyta félbe, melyet előbb csak játszani, majd halkan dúdolni, utóbb hangosan énekelni kezdett. Ezalatt az apa hallgatva sétált tovább, az anya elhagyta ülőhelyét, az egyik ablakhoz ment és a függönyt félre vonva kinézett a téli éjszakába. Olyan sivár, olyan kietlen volt, amit látott. Magas hó lepett el mindent, egy fehér tömeg volt az egész természet s a végtelen fehér alapon csak mint vékony fekete ákombákomok váltak ki a fák körrajzai. Az eget sűrű felhők takarták, koronkint erős szél süvöltött végig a tájon, űzve, kavarva az égbolt felhőit s a földet borító havat, úgy illett a szenvedő asszony kedélyéhez ez a szomorú kép. — Mama! — kiáltott fel Illa — nem tudod, hogy van ennek a dalnak a második versszaka? — Nem édesem — felelt az anya majdnem ijedten összerezzenve. — Oh be kár! — szólt a leányka — Bezzeg tudja Malvin néni. Ha itt lenne, rögtön megtanítana reá, ő annyi szép nótát tud, s ezt is olyan szépen éneklé a minap. Lásd mama — folytatta felugorva — mért is nem vagy te olyan vidám, olyan élénk, mint ő, rvenyrnyivel vigabban élnénk akkor, mig igy te mindig csak hallgatsz és szomorkodol s ez néha engem is elkedvetlenít. No de ne haragudj édes kedves jó mamácskám, — monda anyjának egy fájdalmas, feddő tekintetére gyöngéden átölelve őt — hiszen én szeretlek tégedet, szeretlek mindenek felett s nem is azért mondtam, mintha. . . oh istenem, hogy is lehettem oly kíméletlen. — Nem, nem haragszom, angyalom — felelt szomorú mosolylyal a nő — meghiszem, hogy néha unalmas lehet reád nézve ez az én örökös busorgásom s önkénytelenül fölébred bennem a vágy kissé élénkebb társaság után; de látod gyermekem, én sem tehetek róla, én már ilyen vagyok, ideges, kedvetlen, ingerült. — De csak mostanság, nem voltál te mindig ilyen — faggatta a leányka — jól emlékszem, hogy még nem oly régen ezelőtt.. . És gyakran el is gondolkodom felette, mi lehetett, mi történhetett veled ? .. — Semmi, éppen semmi, édesem — viszonzó hévvel az anya — kissé beteges kedélyállapot az egész, kár lenne értté aggódnod. Ne is tedd kicsikém, majd elmúlik, ha előbb nem, tavaszszal, mikor a természet is kiderül, tudod az ilyen komor idő mindig hatással van reám. Az apa megállt s pár lépésnyi távolból nézte, hallgatta a neje és leánya közt folyó jelenetet, miközben homloka elborult, szemöldei összébb vonultak s mintegy bűnbánóan hajtotta mellére a fejét. E percben megnyílt az ajtó s az inas lépett be rajta, a tisztára mosott tálakat hozva karján. Ez fölrezzenté. Csendesen oda ment a pohárszékhez. — János! — szólt halkan — fogasson be és Mihálynak mondja meg, hogy legyen készen az indulásra. De akármilyen halkan lett is kiadva a parancs, a nő meghallotta. — Mégis ! — susogta keserű hangon önmagához. — Most menj szobádba, édesem — folytatta leányához szólva — még írni akarsz, pedig későre jár az idő. — Igaz, éppen kilencet mutat az óra — felelt ez, — de ha megírtam a levelet, még visszatérek, sietni fogok, ugye még itt talállak ? Mire anyja biztató intésére elsietett. — Hova akarsz menni Gábor ? — kérdé, midőn magukra maradtak, férjéhez lépve a nő. — Farkaslesbe — felelt ez nem éppen zavar nélkül. — A mai friss hó kedvező alkalom, hogy a nagyon is bizalmaskodó csikaszokat kissé megleckézzük. — De ma éppen olyan rút idő van, oly sötét az éj, a hold sem látszik s a szél is olyan borzalmasan süvölt; ne menj ma ki, Gábor, kérlek ! — csengett lágy, gyöngéd hangon a nő.— Ejh mit! — viszontá odavetően a férj — nem először életemben teszem; tán nem fogok visszarettenni egy kis zimánkos időtől ? Aztán nem a fényes holdvilágos és való a lesnek, hanem éppen az ilyen borús idő. — Csakhogy néha maga a vadász válhat a les tárgyává — szólt a nő — s ilyenkor az előny az ellenfél rovásán számit. — Talányokban beszélsz, Ágnes, nem értelek — mondá mogorván a férj. — Tisztábban beszéljek ? Úgy hát azt mondom, vigyázz, mondá nyomatékkal Ágnes, — mert a ki tilosban vadász, előbb-utóbb rajtaérik. — Ejh ! mesebeszéd ! — veté oda hidegen Gábor. — Bár az lenne! — felelt sóhajtva a nő. — Gábor! — folytatá, esdeklő tekintettel nézve férjére, — tedd meg, ma az egyszer ne menj el hazulról. Nem a féltékenység szól belőlem — szólt aztán férjének egy türelmetlen mozdulatára —■ rég leszoktam én már arról, valamint ahoz is hozzá törődtem, — bár nem tagadom, olykor fáj nagyon — hogy az a nő nemcsak hogy kitúrt férjem szívéből, de még gyermekemnél is második helyre szorított. Oh hidd el hát, Gábor, nem a féltékeny nő szól belőlem, hanem a gyermeke apjáért aggódó anya, ne menj ma légyottra, nekem rossz sejtelmeim vannak, remegek életedért. — Agyrémek! — viszonzó vállat vonva Gábor. — Nem azok, Gábor, nagyon komolyan beszélek. Iglói gyanakszik. Figyelemmel kisértem, mikor tegnap itt voltak , láttam mily gyanakvó tekintettel feste nejének minden mozdulatát, minden szavadat. Egész viselete olyan különös volt, mintha kicserélték volna; akarta adni a vígat, az elfogulatlant s minden pillanatban kiesett a szerepéből. S aztán milyen tüntetőleg mondta több versen, hogy ma a városba megy s az éjszakát is ott tölti, mintha csak éppen tőrbe akart volna csalni ? Gábor én félek Iglói haragjától, az a vérmes, szenvedélyes ember, ha egyszer észreveszi, hogy ki van játszva, szörnyű boszára lesz képes. Gábor én úgy féltem az életedet, tedd meg érettem, tedd meg gyermekünkért, ne menj el, csak ma, csak most az egyszer engedj kérésemnek, Gábor! S a nő oly csengve kért, hangja oly igaz szívből jött, hogy rezgése a férj szivében is gyönge viszhangra lelt. Ingadozni kezdett s tán honn is maradt volna, de e percben kocsi zörej hallszott, az inas belépett s jelenté, hogy be van fogva. A cseléd előtt csak nem kompromittálhatta magát ? — A bundámat s a vadászkészleteimet! — kiáltott feléje. — Gábor! — szólt még egy kísérletet kockáztatva a nő — Mihálynak a vadászodnak nagyon beteg a felesége, egy hete, hogy kisfia született s a szegény asszony heves tejlázban szenved; ha már érettem nem, tedd meg érette, emberiségből, hagyd beteg neje mellett az aggódó férjet s mondj le a mai vadászatról. — Esd az égre! mit ki nem találsz még ? — kiáltott türelmetlenül Gábor — Mihály csak nem vén asszony, hogy beteget virasszon vagy mi ? Ezzel magára aggatta vadászeszközeit, vállára kapta bundáját, kezébe fegyverét s hidegen jó éjszakát kívánva nejének, kiment a szobából. Az előszobában ott várt reá a vadász. Szép szálas ifjú ember volt, nyílt becsületes arccal, melyen a gond felhői tanyáztak. — Hogy van a felesége Mihály ? — kérdé tőle Ágnes, a ki követte volt férjét. — Köszönöm a kérdését tekintetes asszonyom — felelt alázattal kezet csókolva a vadász — most éppen egy kissé elcsendesült. S a hangon, melylyel ez egyszerű szavakat mondá, hallhatóan rezdült végig az aggódó szeretet fájdalma. — Mielőtt lefeküdném, még utána nézek — viszontá az úrnő — ne féljen, Mihály, ügyelek a feleségére. Csak maga is ügyeljen az én uramra — tévé utána halkan, mialatt Gábor az inassal holmi a kocsiban elhelyezendők felett értekezett. — Én féltem őt, remegek érte — szólt majdnem suttogva — gyanakodnak reá, életére törnek, tudja már maga, hogy miért. .. . Mindenesetre kérem, Mihály, maradjon mellette, egy percre se távozzék a közeléből. — Ügyelni fogok, tekintetes asszonyom, — felelt halkan a vadász, követve gazdáját, aki jó éjt kiáltva, felült a kocsiba. Az asszony visszatántorgott a szobába, leveté magát egy székre s a mellette álló asztalra borulva, sírásban keresett enyhülést a nyomás ellen, melyet idegeinek túlfeszültsége gyakorolt egész valójára. — Mi azután érkezett valaki ? — kérdé a kocsizörgésre belépő Illa ? Te magad vagy és sírsz, mama ? mit jelentsen ez ? — folytató bámuló arccal. — Atyád ment el, gyermekem — felelt fuldokolva az anya — imádkozzunk, édesem, hogy baj ne érje útjában. (Folyt. köv.) Egy dráma Nápolyban. (Francia elbeszélés.) Irta Daniel Bernard. (Folytatás.) XVII. — Én magam is úgy vagyok már azzal, de e hitemet drágán kellett megvásárolnom. Ekkor elbeszélte Renének mindazt, ami vele történt, csak kettőt hallgatva el, a sangemarói templomban végbe ment házassági szertartást s Mertens ezredesnek a fölfüggesztését. Maugis René pedig elbeszélte, mily nagy nyugtalanságot okozott Domenico mindenkinél. — Kieszközöltem az illető hatóságnál, hogy egy század katonát rendelkezésemre bocsásson, és siettem önnek fölmentésére. Képzelheti, hogy ha önt szerencsétlenség éri, húgom azt nekem sohasem bocsátja meg. . . . Akar ön valamit Valentinéról tudni ? Ő kissé beteges, de azt hiszem, ha ön visszatér, hamarabb meggyógyul ő a viszontlátástól, mint az orvos lapdúcsaitól... A hegyiség talán nem változtatta még meg önnek a szándékát, nemde nem ? — Fölteheti ön azt ? — Hüm, hüm! Sok meglepő csodát láttunk már. Én nekem már vagy hat ízben kellett volna megnősülnöm s mégis nőtelen vagyok, mint annakelőtte; az igaz, hogy e miatt nem érzem magamat rosszul, sőt ellenkezőleg. .. De, — folytatá René — nekem úgy tetszik, mintha valami nőt is láttam volna ennek a közelében. Talán valamely földalatti üregben tűnt volna el ? Della Porta körültekintett. Míg a két barát beszélgetett, Mariuccia csakugyan eltűnt. Ez Domeniconak nem esett rosszul, mert — legalább pillanatra— megmenekült attól, hogy a rá nézve oly kellemetlen fölvilágosító magyarázatba bocsátkozzék. A had