Fővárosi Lapok 1885. szeptember (206-233. szám)
1885-09-01 / 206. szám
dőn egyszerre, egy kék polonaisebe öltözött kékszemü leányka, ki kék napernyőt tartott glacé-kesztyűs kezében, előtte megállt s félénken bámult rá. E kis teremtés épp olyan volt, mint a legfinomabb divathölgy en miniature. Halfdan nagyon szerette a gyermekeket, örökké gyönyörködött bizalmas modorukban és csevegésükben s most kellemes érzés hatotta át, midőn e piciny, diszszel és nagy gonddal fölcicomázott szépség, apaárnyékában hüsöltek, éppen őt tette kiváló figyelmének a tárgyává. — Hogy hivják önt, kedves gyermek ? — kérdezte nyájasan. — Klárának, — viszonzá a kis leány vontatott hangon. Aztán midőn újra fölpillantva Halfdanra s ennek jámborságáról meggyőződött, hozzá tette: — Mily furcsán beszél ön! — Bizony, — viszonzá Halfdan, miközben a leányka keze után nyúlt, — én nem tudok olyan jól beszélni, mint kegyed, de majd megtanulok nem sokára. Klára csudálkozva szemlélte őt, fölemelte napernyőjét s fejét méltósággal hátra vetve, kérdezte: — Hány éves ön ? — Huszonnégy. A kis leány elkezdte halkan az ujjain számlálni: egy, kettő, három, négy; de mielőtt a tízhez ért volna elvesztette a türelmét s felkiáltott: »Huszonnégy — az nagyon sok. Én még csak hét éves vagyok és a papa a névnapomra egy ponyt ajándékozott. Hát önnek van-e ponyja ? — Nincs ; egyebem sincs, mint az, ami ebben az úti táskában van; ebben pedig, ugye, egy lovacska nem igen férne el ? Klára kíváncsian nézegette a táskát s elkezded nevetni; egyszerre azonban elkomolyodott, zsebébe nyúlt s keresgélni látszott abban. Aztán egy porcellán bábfejet vont elő, meg egy vörösre festett deszkácskát, melyre betűk voltak irva s végre egy fillért. — Akarja ön ezeket ? — kérdés mind a két kezével kínálva a kivett tárgyakat, — igy szólt: — Fogja hát! Mielőtt Halfdan válaszolhatott volna, egy éles sipitó hang oda kiáltott: — Az istenért, gyermek mit mivel ott ? S a dajka, ki a »Nero-York-Ledger«-be volt el-mélyedve, oda futott, magával vonta a gyermeket s épp oly gyorsan eltűnt, mint ahogy ott termett. Halfdan fölkelt s órákig bolyongott céltalan a gyűjteményt, megbámulta a szobrokat s a khinai pavillonban kávéból, vajas kenyérből és fagylaltból állt ebédet költött el s alkonyat tájban egy félreeső sűrű lugast fedezett föl. Ott aztán háborútlanul merülhetett gondolataiba s elmélkedhetett jövőjének még meg nem oldott problémája felől. A gyermekkel való találkozás élét vette némileg boldogtalansága érzetének, kissé kibékült önmagával s a részvétet nem ismerő nagy világgal, mely ő iránta oly közönyös volt. Persze, midőn ő azt komolyan meggondolta, mily meleg szívvel és buzgó akarattal jött ide, belemarkolni az emberi haladás óriási munkájába — töprengés szállta meg, vájjon igazságos és emberséges volt-e, őt oly durván megvetni és ideoda taszigálni, mintha csak betolakodó avagy ellenség lett volna ? Előtte terült az óriási ismeretlen város, melyben az élet erei hatalmasan lüktettek s melyben a szakadatlan, mohó sietség, a hideg, vad szenvedély mindent, de mindent őrült keringésben látszott hajtani. Nos, volt-e itt hely ily szelidlelkü, melegkeblű, ihletett egyén számára, mint ő ? Várhatott-e ő itt egyebet, mint a gyors megsemmisülést ? Sajátságos, legyőzhetetlen aggály lepte meg Halfdant, mintha őt máris valamely villámgyors örvény ragadta volna tova, mely ellen minden ellenállása hasztalan volt. Meghajolva, mélyebben vonult a lugasba. Nem akart a városba menni. Napkeltéig itt mely drága honába szállítsa vissza, hol a hegyóriások derült méltósággal emelkednek az ég felé ; hol a fenyves erdők a nyári hosszú alkonyatok alatt álmodozva susogják édes regéiket; a hol az emberi élet szelíd szépségben foly le ; ahol a törekvések szerények, az erények nem magasztosak, de a bűnök is csekélyek s hol a pásztori élet után epedő lelkek boldogok lehetnek. Képzeletben ott ült ő már, bámuló hallgatóinak elbeszélve ama csudákat, melyeket bujdosása közben tapasztalt , hogy ő a messze világban csak egyetlenegy oly lénynyel találkozott, ki vele nyájasan beszélgetett és ez egy szép kis leány volt. E fölött mosolyognia kellett és mosolyogva szenderedett el, két-három óráig jóízűen aludva. Egyszerre úgy rémlett neki, mintha a bokrok közt lépteket és susogást hallott volna s megkisérté fölemelkedni ; de lankadtsága erőt vett rajta s tovább aludt. Csakhamar aztán valaki otrombán ragadta őt vállon s egy durva hang ezt dörögte a fülébe : — Keljen föl ön, álmos fickó! Halfdan dörzsölte a szemét s a hold bágyadt világánál egy óriási rendőrt pillantott meg, ki hatalmas botjával a feje fölött hadarászott. Az este érzett félelem újra megszállta a fiatalembert; pillanatig megállt szivének a dobogása s aztán úgy dobogott, mintha keblét szét akarná robbantani. — Előre, — indulj! — dörgő a rendőr hatalmasan megrázva az ifjút, kabátja gallérjánál. Halfdan, egészen elfeledte zavarában, hol volt most s norvég nyelven iparkodott hamarjában meggyőzni támadóját, hogy ő ártatlan és becsületes utas, de a herkulesi poroszló süket maradt ama kérelmére hogy őt szabadon bocsássa. — Az úti táskám ! — kiáltott föl Halfdan ; — legalább engedje meg, hogy úti táskámat magammal vihessem! Visszatértek ama helyre, ahol Halfdan aludt; de az úti táskának hire hamva sem volt. A fiatalember néma kétségbeeséssel adta meg magát sorsának s egy omnibuszban való rövid ideig tartott kocsizás után a kerületi főbiztos tágas termébe vezették. Tenyerével eltakarta arcát s könyek szököttek a szemébe. — A nagy — a szent köztársaság! — mormogta magában, — oh te rózsás álma a léleknek! Jaj nekem! Kitéptem létemnek gyökereit és sohasem szedhetem többé virágait. Kegyetlen gúnyként merültek föl emlékében mind ama hangzatos szóvirágok, a melyekkel búcsúzó beszédében, ott a korcsmában, a nagy köztársaságot dicsőítette. Mit törődött a nagy köztársaság oly emberekkel, mint ő ? Egy pár izmos barna kart, melyek a baltát kezelni s az ekét kormányozni tudták, persze szivesen fogadták; de egy gyermekies, szerető s szivet, egy nagylelkűen ábrándos agyat csak hidegen üdvözöltek. (Folyt, köv.) Északi Franciaországiból. (Innen-onnan.) Normandiapartvidékén. Elhagyva a kedves Puy-t, épp csónakba voltunk szállandók, hogy a távolabb horgonyt vetett yachtunkra visszatérjünk, midőn találkoztunk Georges Ohnetrel, ez idők szerint a legdivatosabb francia regényíróval. Mióta megvettem tőle, mint közbenjáró, két regényének fordítási jogát egy magyar lap számára, valahányszor csak a véletlen összehoz vele: ő az irodalmi kalózok, a külföldi lapok ellen jeremiáskodik, kik regényeit díjazás nélkül közlik. Most is, miután elsorolta, hogy hány kalózt ért tetten az utóbbi időkben, bölcseleti és jogtudományi fejtegetésekbe bocsátkozott annak kimutatására, hogy az írói jog csak olyan tulajdontárgy, mint akár a zsebében lévő óra, s hogy mindama lapszerkesztők, kik elcsempészik regényeit, közönséges zsebmetszők és felfordult világnak tekinti, hogy panaszaira az illető kormányok nem intézkednek e tolvajok ártalmatlanná tételére. Ohnetnek jól sikerült majomképe van. Aránytalanul hosszú karjaival és ingerlékenységével ez állatfajra emlékeztet. Mi sem mulatságosb, mint őt ily felhevült állapotban látni. Annyira méltatlankodik az irodalmi kalózok rémtettei fölött, hogy a hévtől elragadtatva perorálás közben szélmalom módjára hadonáz és ide oda ugrándozik. Nagy hajlandóságom van az ellentmondásra, következőleg a vitatkozásra, melyről megvallom, hogy élvezeteimnek netovábbja s egyúttal az egyedüli orvosság, melylyel valaha éltem. Ha bágyadt, levert, kedvetlen vagyok, egy órai heves szóváltás fölvillanyoz és meggyógyít. Lecsillapulva, úgy érzem magamat, mintha új életre születtem volna s a következő napokban már jó egésségnek és nagy munkakedvnek örvendek. Nem is szalasztom el az alkalmat. Ohnet-vel is vitába eredtem. Kezdtem védeni a külföldi lapszerkesztők eljárásait azzal, hogy az ottani irodalmi viszonyok nincsenek ám úgy kifejlődve, mint Franciaországban. Sok helyen alig jutottak még annyira, hogy az írók ne csupa dicsősségből dolgozzanak. Néhol nincs termékeny irodalom s kénytelenek kölcsönözni a művelődésben előrehaladottabb nemzetektől. Különben — mondom neki — mit nyom az a pár száz frank, mit ezek a lapok fizethetnének, az ön lapjában. Ön, ki egyetlenegy regényével, a » Vashámoros«-sal, hatszázezer franknál többet sepert be, csupa nagylelkűségből is föláldozhatná a külföldi díjat a közművelődés oltárán. Ez a célzás ismeretes fösvénységére nem téveszti el soha sem hatását. Nagy ingerülten kezdett »szent elvekről« beszélni, esküdézve, hogy ő az írói tulajdonjog védelmét nem a fillérekre való szempontból kívánja. Ez előcsatázás után előrukkolok okoskodásom Kruppágyújával; az emberi művelődés magas álláspontjára helyezkedve, dilemmás, láncolatos és egyébb logikai észletekkel bebizonyítom, hogy a még csak fejlődő művelődéssel biró nemzeteknek kötelességök, — ha máskép nem tehetik, díjazás nélkül is— a virágzásra jutott irodalmak termékeit nyelvökre átültetni és hogy azok, kiket ő »irodalmi zsebmetszőknek« nevez, voltakép apostolai nemzeti művelődésüknek és midőn »átcsempészik« akár az ő regényeit is, az ízlés előtt kedves és érdemes dolgot cselekesznek. Ohnet erre engemet a Proudhon tanítványának nevez. A híres társadalmi bölcsész tudvalevőleg azt mondta: »La propriété est un vol.« (A tulajdon lopás.) E fölfogás szerint: nem a külföldi lapszerkesztők, de Ohnet maga a tolvaj, mert igényt tart az »enyém«-re és védeni is igyekszik, amit a magáénak tart. A legjobb dolognak is azonban vége szokott lenni, így az Ohneival folytatott élvezetes vitának is. Nem térítettük meg egymást, de kidisputáltuk magunkat. A parlamentek pártjai sem igen szoktak többre menni. Le üdvre. Hiába keresnénk itt a vendégek közt ismeretes egyéniségeket, elegáns nőket, urakat. Mint tengerparti telep, ez a kedvelt kirándulási helye a párisi kiskereskedőknek, commis-knak, szerényebb hivatalnokoknak, egyszóval ama fővárosiaknak, kik csak vasárnap és egyébb ünnepnapokon távozhatnak el hazulról és egy-egy 36 vagy 48 órai kirándulásra csak keveset költhetnek. Ez az egyedüli tengerpart, hová a nyugati vasúttársaság szombatként rendes kéjvonatokat indít rendkívülien leszállított viteldíj melltt, így az utolsó vasárnap nem kevesebb, mint ötvenhárom két vonatot indítottak útnak Párisból Le Havreba szombat déli egy órától éjfélig. Az itteni fogadók és sok magánház e szombatéjjel tízezrével érkező vendégek igényeinek megfelelően vannak berendezve, így például az ötven szobás szállodák három-négyszáz tábori ágygyal rendelkeznek, hogy esetleg annyi embernek lehessen éjjelre fedelet és nyughelyet adni. Akik nem férnek a szobákba, a folyosón, a padláson pihenik ki magukat. Ha hozzátesszük, hogy az oda és vissza hét-hét óráig tartó út alatt, a tikasztó hőség mellett, tizen is izzadnak egy-egy coupéban, tisztába jövünk ez élvezettel: a párisiaknak Le Havreba való kéjkirándulása nem annyira kéjutazás, mint inkább tortúra. Mindazonáltal megvan annak a maga élvezete is, amennyiben a az illetők visszatérve eldicsekedhetnek azzal, hogy ők is tengeri fürdőben voltak e nyáron. Mi a gépünknek nehány napra szükséges szén végett tértünk a kikötőbe. Villers. Képzeljék Budapestnek városligeti villáit, kertjeikkel, Normandiának egy kies partjára s akkor tiszta fogalmuk lehet Villers külsejéről. A mi az itteni életet illeti, az is teljesen megfelelhet a városligeti lakók csöndes, üdítő, de — a kiállítási nyarat leszámítva, különös szórakozás nélküli, családias időzésének. Tulajdonképeni értelemben vett fürdői élet, naponkénti zeneelőadásokkal, színházzal, bálokkal, játéktermekkel, itt nincs. Kedvenc nyaralási telepe ez amaz előkelő, vagyonos, öt-tíz tagból álló családoknak, kik nem szeretik a zajos életet. Úgynevezett sétaóra sincs, amikor a villák és kastélyok lakóit a tengerparton együtt lehetne látni. Csaknem mindenkinek van fogata és máskép mint kocsin ritkán sétálnak ki. A legtöbben négy-öt hónapig nyaralnak itten. Vannak családok, kik évek óta ide jönnek, anélkül hogy ismeretséget kötnének valakivel. Mások ismét összetalálkoznak itt rokoncsaládokkal vagy ismerősökkel és egymás látogatásával, intim körben rendezett mulatságokkal fűszerezik itt tartózkodásuk kellemeit. Körülbelül olyan az élet akkor itten, mint Magyarország némely helyein, hol sok úri tanya van egymáshoz közel. Folytatás a mellléketen, 1322