Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)

1887-12-04 / 333. szám

XII. Megjött az ősz. A fürdőből egy szép reggel úgy eltűnt mindenki, mint egy csapat fecske, mely délibb vidékekre készül. A kedves fehér házak üresen álltak. A sétatér utáin összegyűlt a sárga levél. Napsütött helyeken nem csillogtak selyemruhák szinei. Elveszett a vidám zsongás, melybe annak idején egy-egy átható női nevetés kellemesen vegyült bele.Izgatóan s hallgatódzó férfiakra bevitőleg, mintha hűvös vízbe erős, finom bort vegyítenek. Matild a fővárosban töltötte napjait, hova költőnk — a férj nem túlságos örömére, — szintén felrándult. S mert érezte »hazánk jelese«, hogy Matild költői hóbortjai a férjet lehangolják s idegessé teszik; a nőben pedig megvetést támasztanak a férj iránt, a ki a »halhatatlanság út«-járól le akarja téríteni, teljes erővel e pontra vetette magát. S az »előkelő tollú« szép asszony ment lefelé a lejtőn, feltarthatatlanul. »Kedvesen fogadott« regények tervezgetésébe elmerülve, a való élet üde jelenségei érintetlenül hagyták. A családi élet nem vonzotta. Hiszen férje hallani sem akart sikereiről, s elméjük — egyik az élet tüneményeihez tapadva, másik beteges képzelődésekben kéjelegve — sohasem találkozhatott. Egyszer egyetlen fiacskája megbetegedett; a legroszabbtól lehetett tartani. Ugyan e napokban első — s titkon Angyal Nándorral közösen írt — színművének előadására készültek. A darab — a »Tanya« szerint — nagy sikert ígért s a próbák erősen folytak. Matild ott volt minden próbán s mindent kifogásolt. — Kisasszony, önnek szép szemei vannak, de nem tudja velük az előkelő nyugalmat kifejezni. Ez művemre végzetes lehet. Vagy: — Uram, ön pompás vígjátéki alakítással lep meg; de most, az istenért, legyen kissé drámaibb, a szerep kedvéért. Néha: — Asszonyom, ön ugyan születve van arra, hogy jólelkű, koros nőket adjon, ám most több frisseségért esedezem. A férfiak elszivelték megjegyzéseit szépségéért. A dívák duzzogtak s az utolsó percig nem egy akarta eldobni szerepét. — Az égre kérem önöket — mondá ilyenkor— nézzék el idegességemet. A darab bukása bántana s otthon veszélyesen beteg egyetlen gyermekem. Érzékenyebb hölgyek szemüket törülgették. Férfiak vigasztalták, hogy gyermeke felgyógyul. — Önök is azt vélik ? — kérdezte némi megkönnyebbüléssel. — Ugye, a gondviselés nem sújthatja oly keményen anyai szivemet ? Ki örökölné, ha gyermekem meghalna, költői hajlamaimat ?.. . tvehány lakomát is kellett adni a »sajtó képviselői«-nek, mig a másik szobában halállal vívódott gyermeke. E lakomák alatt kitűnő ételeket ettek s felséges borokat ittak rá. Kábító illatot leheltek az asztalra helyezett virágok. E fesztelen lakomák alatt, erős szivarokat szíva, bókoktól kábultan ült Matild. Olykor megállt kezében a pezsgővel telt pohár, melyet ajkaihoz vitt, gyermeke jutott eszébe. Őrültként ugrott fel s rohant a másik szobába. A bölcső fölé hajolt. Arca s szemei hevültek, mozdulatai szilajak voltak. A beteg gyermek — az ő szivének magzata — felriadva és sikoltva fordult félre ez arctól, mely égetett, mint a tűz s melyből zamatos borok illata s szivarszag erős vegyületben szállt felé. — Nem szeret, nem szeret! — mondá ilyenkor szinpadias hanglejtéssel s egy pillanatra mély, valódi kétségbeesés fogta el. Az öreg ápolónő szánalommal nézett végig ez ünnepelt, fiatal s láthatólag jómódban élő asszonyon, akit gyermeke nem szeret. Az előadás napja elérkezett. Reggel, vásárlás ürügye alatt eltávozott hazulról. Cél nélkül járt az utcákon. Minden szegleten megállt a falragaszok előtt, melyeken neve király-vörös betűkkel diszeskedett. Mily hosszú nap volt.... (Folyt, köv.) reliefben e tragikus esemény egész történetét elmondja. Egy gyönyörű norvég leány, az egyik testvér szeretője, ivásra nyújtja a szarut, a szerelemféltés feltámad, összeláncolják egymást, vívnak s a negyedik reliefben a leány két sír fölött zokog. Kár, hogy ez a szobor a szabadban van, már husz lépésnyiről nézve a négy láb és négy kar úgy összeolvad, hogy apokaliptikus állatnak látszik. Lacika e két testvér párbaját igen érthetőnek találta, mert hát a svéd és norvég »wacker firkák« (szép leányok) valóban szépek. Különösen feltűnő hófehérségük, termetüknek magassága, arányossága, világos szőke hajuk és szelíden mosolygó kék szemek. Stockholmban is megeredt a látogatások árja, csakhogy koldus sokkal kevesebb jelentkezett, mint Kopenhágában. A zenei viszonyokat illetőleg észrevettem, hogy egy pár német professzor és félreismert zeneszerző belevette magát a városba s minden rendet, csendet felvontott. Nyakamra jártak, pörpatvarokba beleakartak vonni s én csak nagy vigyázattal szabadultam ki karmaik közül. Bekövetkezett audenciám a királynál. Az első teremben igen sok kérvényező volt, többnyire szegényebb osztálybeliek, egyszerű tiszta ruhában; a másodikban, melynek mennyezete Fouqué mesteri gyönyörű freskóival volt díszítve, katonák és tengerészek várták teljes díszben bemenetelük sorát. Mivel hadsegédet nem láttam, beküldtem egy lakájt gróf Rosenhez azzal az üzenettel, hogy itt vagyok. A gróf bevezetett a harmadik terembe, hol az udvari marchall s még egy öreg úr tarózkodott. Ez a szegény öreg ur kényes ügyben lehetett a királyhoz rendelve, mert mindég izgett mozgott s a terem padozatán végig fekvő keskeny szőnyegen keresztbejárva folytonosan megbotlott. Ugyan mert nem jár ez a szőnyeg hoszszában, gondolom magamban, szerencsére az udvari marschal is épen ilyet gondolt s figyelmeztette a szegény öreget. Csakhamar a király elé bocsátottak. Egy ölnyi magasságú szikár férfi állt előttem, arca intelligens, haja, szakála szürkés. Marschall egyenruhája néhány rendjellel igen jól illett rá, hosszú egyenes kardja oldalán csüngött. Elém jött, két kezével megfogta a kezemet, egy asztalhoz vezetett s magával szemben leültetett. Most láttam csak, menyire francia jellegű az arca, nem hiába volt szépatyja Bernadotte marschal, a Napóleon kegyence és híres vezére. A király universzális műveltségű ember, mint költő Németországban is becsült, mint énekes kiváló, mint nagy, látkörű ész talán az első Svédországban. A zenéről beszélve, egyebek között azt mondá : »Én nem vagyok Wagnernek föltétlen imádója, Tannhäusert és Lohengrint szeretem és bámulom, de a trilógia zűrzavara iránt. Mily sajátságos, az olasz zene alapja a diatonikus skála, a németé a harmónia, Wagneré a chromatikus, azért hat zenéje az idegekre s nem a szívre.« Majd áttért az irodalomra, bámulatos jártasságot tanúsítva az idegen irodalmak terén is. Midőn irodalomról volt szó, megemlítem költeményeit, melyeket alaposan ismerek s nem csak Stockholmban, hanem Budapesten is olvasok. Elkomolyodva felelte: »Nem, a költészet nem való királynak. Én kimondtam azt, mit ki kellett mondanom, de mennyi veszett el, mit kimondhattam volna!« — A költészet teréről átcsapott a politikára. Láttam, hogy alaposan ismeri viszonyainkat s úgy tudott kérdezni, hogy a felelet egy része már a kérdésbe volt foglalva. Svédországról azt mondá: »Országom független, erős és szabad; egész politikánk nem is lehet egyéb, csak hogy az is maradjon!« Valóban sajnálom, hogy ama félóra alatt, melyet a királynál töltöttem, valaki föl nem írta szavait. E csodálatos ember nemcsak nagy ész, de eredeti ész. Kifejezés módja szintén sajátságos. Ő a magas észak fegyelmezett eszű Lajos királya; fellengző ugyan, de teremtő is, s ezáltal egész lénye egyensúlyban van. Király, költő és énekes, mily ritka triász egy trónon. Még az nap este ott ült a zeneakadémia nagy termében s végig hallgatta hangversenyemet, lelkesen tapsolt két fiával együtt s a közönség is lassan bár, de igen fölmelegedett. E hangversenyemet ismét Bosendorferemen játsztam, bömbölt is az öreg, mint egy Actatius-ágyu. Hangverseny után Ehrenswort gróf külügyminiszternél fényes estély volt, ahonnan bizony nagyon későn kerültünk haza. Inkább ne is kerültünk volna. Ágyamban ismét vörös hóhér volt s Lacika úgy magyarázta a szobaleánynak e szomorú fölfedezést, hogy megcsipkedte karját, aztán pedig megvakarta. A svéka megértette, de esküdözött, hogy azt podgyászunkkal hoztuk; lehet, hogy Krünni ingyen-kiránduló volt. A hangverseny-tervek folyton szaporodtak; hittük Linköpingbe, Gyerlébe, Upsalába, de én csak ez utolsó várost akceptáltam. Időközben elmentem a király nővéréhez, Eugenia hercegnőhöz, kinek védnöksége alatt álló gyermekkórház javára játsztam. A kedves öreg, beteges hölgy igen kegyesen fogadott s miután nála is zongoráztam, aláírásával elláttott arcképét ajándékozta emlékül. Ebédre helyettes követünk. Mezey barátom hivott meg és gondoskodott arról, hogy a háziasszony tisztjét a legszebb kezekbe tegye le. Egy délamerikai gyönyörű hölgy volt háziasszonyunk, ki délután minden ellenkezésem dacára megzongoráztatott. Stockholm egyik nevezetessége a »Mose bake«, egy igen szép kilátási pont, melyre gőzemelő (lift) — 2454 — L A kisasszonyok. (Francia elbeszélés.) Irta Julien Bert de Turique. (Folytatás.) — Annál jobb. Szivem örömmel telik meg. Mindig ezt óhajtottam, vajha laknék a vidéken egy kis sógorasszonyom, a kivel társaloghatnék unalmas óráimban s önt is közelemben láthatnám, hálátlan öcsém! S tudja-e, mi fokozza ezt az örömömet? Az, hogy Oktáv, e másik unokaöcsém szintén házasodni óhajt. Mily derék lenne, ha úgy intézhetnék a dolgot, hogy ő meg a másik leányt venné nőül! — Hadd vegyem nőül elébb én az egyiket! — Csak mennél hamarább. Nem tesz-e ön elébb látogatást, kipuhatolva a körülményeket, mielőtt komolyan föllépne ? — Fölösleges, édes nagynéni! Emlékszik-e még, mit mondott önnek az én szegény jó anyám ? »Róbert csak egyszer fog szeretni, de szerelmében nem változik meg soha.« Nos, én már szerelmes vagyok s e vonzalmam nem fog megváltozni. Mikor kéri meg, néni, a leányka kezét számomra ? — Majd ha visszatér, egy hónap múlva. — Egy hónap múlva? Hiszen ez szörnyűség Hátha addig valamely cselszövő fiatal ember.. . — Nos, igen egyszerűen segíthetünk a dolgon. Én azonnal írok Trumelot írnak egy levelet, melyben elősorolom önnek fényes tehetségeit. . . Ön pedig annak rendje és módja szerint, előterjeszti neki az ügyét. — Sokkal jobb volna, ha a néni terjesztené azt elő s szószólóm lenne. — Én ellenkezőleg gondolkozom. Az ügyvédek csak arra valók, hogy az ügyeket még inkább bebonyolítsák ; nézetem szerint a vádlottnak kellene magát védelmeznie. De még. .. más bökkenő is van itt. Én még kocsin sem mehetek ki, mert köszvényem ide láncol. — Kérje meg Trumelot urat, hogy látogassa meg önt. — Ezt nem tartom célhoz vezetőnek. Trumelot, hogy engem meglátogasson, kötelességének tartaná díszbe öltözni s ez rá nézve kellemetlen volna. Öt otthon, a kertjében, vitorlavászon zubbonyában lepi ön meg s némi ügyességgel . — Iparkodni fogok rajta, hogy megkedveltessem magamat, néni. — Remélem is! Egy diplomatától elvárjuk ezt!. .. Nos, a reggelinek vége, öcsém, nem éhes ön még ? — Nem, nénikém. — Jól van. Tehát akkor.. .menjen sétálni! Az idő kiderült s minthogy ön oly nagy kedvét leli a kirándulásokban, megengedem, hogy kedves galambjának a hajléka körül bolyongjon. A mi engem illet, kissé gondolkoznom kell az írandó levél fölött. Nehéz oly levelet írni, a melyben valakinek minden tulajdonságát elő kell sorolni. Végre is ártatlan hazugság lesz az egész! Jachéresné asszonyság, nyájasan bólintva fejével öcscsének, visszatért a szobájába, míg Róbert is odahagyta az ebédlőt, hogy azonnal öltözködjék, szilárdul elhatározva magát, hogy imádottjánál tisztelegni fog. III. Róbert a legnagyobb gondot fordította öltözékére. Megborotválkozva, szürke kabátot s világos pantalont öltött; aztán sétapálcát véve kezébe, megindult Valjeanville-la-Forêt felé, mely a Trumelet úr birtoka volt. Még aznap délután tisztába akart jönni a körülményekkel , mielőtt azonban elszánta volna magát a komoly föllépésre, némi tájismeretet akart szerezni, talán ama remény által is kecsegtetve, hogy útközben szíve választottjával is találkozhatik. Egy pillanatig úgy tetszett neki, mintha a távolból egyik erdei ösvényen fekete ruhás hölgyet vett volna észre.