Friss Ujság, 1929. május (34. évfolyam, 98-120. szám)

1929-05-26 / 117. szám

1929 május 26. IV. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA ^^^ssssmassaram pillangóierte­te és már látta, magát a nagyopera egyik páholyában, amint a márkik, francia poéták, színészek és gárdatisztek gukkerei csak az ő rózsapiros arcán legelnek. Ez volt az a pillanat, mikor a Gondviselés megvillantja szemünk előtt a reményt, hogy Júlia örökre eltakarodik Sándor fellegutjáról. De jaj, a bozontosüstöki­, n­agyszakállu Szend­­rey papa, aki el akarta gereblyézni az útból a poétát, nem született diplomatának. Ahelyett, hogy hallgatott volna, hagyva Júliát ,ábránd­­jukiak tengerében úszni, bizony nagyot vak­­kantott erdei hangján és megtetézte előbbi ró­zsás ígéreteit a következő fenyegetéssel: — Ha pediglen szavamnak nem volna fo­ganatja és a külország­ mulatást odaadnád az ilyen tinta ny­a­lóért, elküldelek a szatmári Klarisszához, hogy a kolostorban majd gon­dolkozzál azon, milyen jó állapot is az, mikor se pénz, se posztó. Se tengeri utazás, se pe­dig poéta. Mondom, Szendrey inspektor úr nem volt diplomata. Értett ő igen jól a gyapjúhoz, a búza árához, azt is tudta, mikor kell kapálni a krumplit és milyen fifikával tolvajkodnak a számadó juhászok, rendre tudta szoktatni a lumperozó írnokokat, megjósolta másnapra az esőt, amiben régi pedagrája segédkezett neki, rendben tartotta a számadásait, idejében ta­karí­ttatta be a búzát, hogy meg ne rohadjon *— de a női szívhez, a női képzelet játékaihoz, a vér lázongásaihoz mit nem értett , már ré­gen volt fiatal legény, akkor is egyszerű, de­rék vidéki leányzót választott élete párjául és­­ azóta se sokat törődött annak a halo­vány her­vadozó asszonynak az idegeivel, az ábrándjai­val, a haloványságával. Nem tudta, hogy az idegességre hajlamos és elkényeztetett fiatal nőket csak tiltani kell valamitől, hogy nagyon akarják, csak durván, keményen rájuk kell parancsolni, hogy összeszorított piros szájuk mögött azt sziszegjék az éles kis fehér fogak: Azért is! Júlia egy percre már elfelejtette poétáját és egészen beleveszett abba a párába, mely a távoli óceán vizéről száll fölfelé, az óceán vi­zéről, ahová Júliát vitte már magával apja ígéretén megbokrosodott fantáziája. De most erre a durva tiltó szóra újra húsban-vérben életnél valóságossabban lépett bele az életbe, amit már-már kiejtett onnan. Most egyszerre megint úgy érezte, sokkal erősebben, mint va­laha, hogy akarja ennek az embernek az éle­tét. El akarja fogyasztani, magáévá akarja tenni, rabságba akarja görnyeszteni. Most más csak azér­t is! A kemény apai parancs után alig egy fer­tályórával összebújt már bizalmasával, a le­endő Petőy-életrajzok ispánjával, aki a költő és ideáljának bizalmas barátja és megsúgta neki, hogy a megyebálra Nagykárolyba ké­szül, Írná ezt meg Petőfinek, akit nagyon, de nagyon vár Júlia... A megyebálra el is ment Júlia, olyan szép rózsaszín túli ruhában — rajta fekete bársony­rózsákkal , hogy fülfajdult rá az összes lá­nyos mamák szíve. Riskó Náci, aki azóta túl volt már egy szatmári kaszinoskisasszonyon, megint csak úgy érezte, hogy nem tud nélküle élni. Tiray Bandi is ugyancsak pödörgette a bajuszát, de ezen túl nem jutott. Júlia óriási sikert aratott Károlyban. De az egész várme­gyéből hódolata és irigysége közepette egyebet se csinált, mint hogy a szája ajtaját nézte, mi­kor lép be azon bozontosan, sarkantyút pen­getve, senkit nem köszöntve, rég nem látott poétája. Úgy érezte, el fog jönni! El kell jön­nie. Hónapok óta nem látták egymást. Sok minden történt, azóta, de Sándor itt lesz. Sán­dor nem az a legény, aki ellent tud állami az ő igéző hívásának. Várt, várt. Az óramutató pedig járt, csak járt. Haladt az idő és a poéta nem jött. Hogyan? Hát ennyire volnánk? Hát ellent tud állani az ő hívásának?. Ennyire megbántja őt, akihez annyi szép verset írt, akinek azt mondta, hogy nem tud nélküle élni? Hát nem volt ő elég kegyes hozzá? Megbántotta, igaz, megmondta, hogy nem akar a felesége lenni, de aztán zsebkendőt lobogtatott utána. Hát nem elég az? Elküldte neki a naplóját is, amit aztán mutogatott Pesten. Nem volt abban elég áivatag és álmatag? „ , Júlia idegesen tépdeste a zsebkendődet és rágta meggyszinűi száját. Már képzelődött is. Már úgy érezte, hogy itt mindenki őt lesi, mind Jenkinek az arcán káröröm vigyorog. A ma­mák, a lányok, a mellőzött udvarlók, a cigá­nyok, az öregurak, mindenki tudja az ő nagy felsülését. Mindenki tudja, hogy ő Petőfit vár­ta, Petőfit hívta, Petőfi kedvéért van itt a bál­ban és Petőfi nem jött el. Dühében sírva­ fakadt volna, ha nem szé­gyelli magát ennyi szem előtt. Éppen akkor, a legkritikusabb percben, mondja neki egy ifjú hölgy: — Olvastad, édesem, Petőfi versét az Élet­képekben? — Nem — felel Julia. — Igazán nem? Pedig kár! Nagyon érde­kes vers. Neked szól. Rólad írta. — Mi van benne, édesem? — Az van benne, édesem, hogy már meg­gyógyult, hogy . . . gombház! Remélem, drá­gám — tette hozzá ennivalóan — örülsz ennek! Bizonyosan már nagyon terhedve volt annak a szegény embernek a tolakodó udvarlása. Júlia, aki szeretett volna fölkapni a buffet­­asztalról egy limonádéspoharat és az arcába vágni az édesded beszélőnek, kényszeredetten mosolygott, mialatt a szín egészen elhagyta az arcát és csak annyit dadogott: — Hogyne ... nagyon örülök... Aztán odament Térey mamához, aki garde­dámja volt ezen az estén és azt mondta: — Néni, ha Istent ismer, menjünk haza, nagyon rosszul érzem magamat. Marikám­, ne haragudj — fordult oda Térey Marihoz — ha elrontom a bálodat, de igen-igen gyönge va­gyok. ... Mikor Térey Mari a fal felé fordult a sötét lányszobában, még igen jól hallotta Ju­liska fojtott sírását, amelyből néha szaggatott, halk, öntudatlan szavak bugyborékoltak ki: „Azért is . . . Nem engedem ... Az enyém lesz . . . Most már nem hagyom". Mert addig, amíg a költő nagyon akarta őt, neki nem kellett a költő, csak játéknak, csak udvari bolondnak, csak csalogatónak gaz­dag udvarnéi számára. Most, hogy a költő látszólag félredobta az útból, már szilaj vággyal vágyódott utána és féktelen akarattal, tonorzékolva, izzó testtel­­és fölgyűlt fantáziával kívánta. Amíg Szendrey pápa közönyösen, semmibe se véve nézte játszadozásait az idegen legény­nyel, ő maga sem vette komolyan a dolgot. Mikor Szendrey pápa kolostorral fenye­gette és jupiteri haragját menydörögte feléje, egyszerre úgy érezte, hogy minden poklokon keresztül az övének kell lennie! * Most munkába lépett Marika. Az örök ba­rátnő, aki megpukkad, ha legjobb barátnőjé­nek sikerült ruhája és még jobban megpukkad, ha sikerült udvarlója van, de páratlan, ra­jongó, hisztérikus részvéttel siet segítségére, amint az szerencsétlennek látszik, bajba jut, támaszra szorul. A nőknek ebben a viharos részvétében egymás iránt, amely sokszor min­­d­en átmenet nélkül váltja föl a legvonoszabb áskálódást, különös, atavisztikus ösztönök szó­lalnak mag. A nők örök harca a férfinéni el­len, a nők szilaj összefogása a másik nemmel szemben. Az egyetlen szolidaritás, amely a nő­ket összeköti a közös ellenséggel folytatott örök harcban. A barátnő, aki tegnap még meg­ölt egy kanál vízben és fullánkos nyelvével keresztülszúrta a szívedet, mára megszán, se­gítségedre siet egy nővér lágy gyöngédségé­vel, csak azért, mert az a komisz, gyalázatos, elvetemült férfi — mindegy, hogy akárki, elég hogy férfi — bántott, elhagyott, könnyeket sajtolt a szemedből. Egyszerre csak felejtve van minden, még Juliska rózsaszín tüllből ké­szült báli ruhája is, melyen fekete bársony ró­zsák voltak. A gyöngéd barátnő a szövetségi hűség nevében már írja is azt az örök levelet, amely az idők nagy messzesége óta, amióta csak a nők egyáltalán levelet írnak, mindig ugyanaz: „Maga gonosz ember . . . fájdalmat okoz egy ilyen angyalnak . . . szégyelje ma­gát! . . . Hogyan fogja jóvátenni egy élet gyöngédségével, amit most vétett? ... Egy ilyen szivet, amely annyira imádja magát, így meg­sérteni!... Maga sem érdemti meg, hogy any­­nyira szeressék, maga gonosz, kegyetlen bru­tális ember..." Mivel pedig a férfiak nagyon szeretik, ha őket brutálisaknak és kegyetlenek­nek, vagyis oroszlánnak titulálják, ez föltétle­nül talál. És mert az olyan férfi, aki szeret az oroszlán bőrében tetszelegni, rendesen nagyon jámbor, nagyon gyöngédszívü háziállat inkább. Olvastad, édesem, Petőfi versét az Élet­képekben? — Nézd, Sándor. Mintha e kövek között már szűnt volna minden élet. 1929 május 26. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA n ni ifi iw in—i'hmhf ......................................... V. ■se

Next