HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 10. ÉVFOLYAM (1964)

1964 / 1. sz. - VIANU, TUDOR: Madách és Eminescu

saság Akadémiájának bibliográfiai osztályán már elkészítették, minden forrás aprólékos és igen figyelmes megvizsgálásával több neves író munkáiról készült fordítás, valamint a róluk írott cikkek és tanulmányok időrendi táblázatát. Többek között ilyen bibliográfia készült Petőfi műveiről. Ez a bibliográfia folyamatosan kiadásra kerül, de azok, akik tanulmányozták már az Akadémia Könyvtárában, megállapíthatták: nem hogy csak már a költő életében elké­szültek az első román fordítások, hanem művei generációról generációra a legjobb költők fordításában láttak újra meg újra napvilágot úgy, hogy teljes joggal elmondhatjuk: nálunk a külföldiek közül Petőfi a legjobban ismert és legjobban kedvelt költő. Végül hadd fogalmazzam meg, mi lehetne a komparatista kutatások harmadik feladata: párhuzamot vonni két vagy több irodalom, az odatartozó írók és művek között. Mi a párhuzamosság az irodalomban ? Egy irodalmi hely­zet hasonlósága egy más, külföldi irodalmi helyzettel, ami nem magyarázható csupán egy közös irodalmi forrással — egy egyébként hiányozhatik is — , de meg­magyarázhatóvá válik az őt létrehozó társadalmi, intellektuális és erkölcsi feltételek analógiája által. Ez azt jelenti, hogy a párhuzamosság (a paralelliz­mus) két irodalmi helyzet között mélyebb kapcsolatot jelez, mint a közös for­rásból eredő hasonlóság. Hiszen egy forrás használata szigorúan véve véletlen is lehet, míg a párhuzamosság magával a művészi alkotás feltételeinek hason­lóságával kapcsolja össze az írókat vagy műveket. Volt idő — tudomány­szakunk fejlődésének első fázisában —, amikor az összehasonlító irodalomtörté­net csak az irodalmi alkotások idegen eredetének kutatásával foglalkozott. Ez a történelmi pozitívizmus korszaka volt, amely az összehasonlító irodalom­történet terén, valamint a történelmi kutatás minden ágában az irodalmi té­nyek egymásutánjának megállapítását tűzte ki maga elé egyedüli célul. Eköz­ben elhanyagolták e sorrend okainak keresését, pedig megtalálhatták volna azt a legmélyrehatóbb tényezőt, ami a dolgok egymásrakövetkezését meg tudta volna magyarázni. És itt nyíltan meg kell mondanom, hogy a szocialista országokban, éspedig a dialektikus és történelmi materializmus alkalmazása által tudták kiküszöbölni a mindaddig a történelmi pozitívizmus színvonalán álló összehasonlító irodalomtörténet hiányosságait és egyben előbbre vinni az irodalomkutatást. Mindjárt hozzáfűzöm még, hogy ugyanezekben az országok­ban, ugyan a módszer következményeképpen az irodalmi párhuzamok kérdése másképpen érdekel minket, mint a források felfedezésének problémája, mellyel a kutatások korábbi időszakában visszaéltek. Ilyen párhuzamot kívánok Madách és Eminescu, és legjelentősebb műveik: Az Ember Tragédiája és a Memento Mori között vonul. Madách Tragédiája egy évtizeddel korábban keletkezett, mint Eminescu költeménye. Madách már 1859-ben hozzáfogott a mű megírásához s az már 1861-ben a nagyközönség elé került, míg Eminescu dobozokban, fiókokban rejtegette költeményét s kiadására csak az 1871 — 72-es évben szánta rá magát. Eminescu tehát ismerhette Madách nagy drámai költeményét, legalábbis hírből, hisz azt már nagyon hamar széles körben értékelték. Eminescunak erdélyi tartóz­kodása alatt említhették Madách nevét s elmondhatták neki a nagy mű tartal­mát. Madách költeményének első német fordítását egyébként 1865-ben készí­tette Alexander Dietze, s Eminescu néhány évvel később olvashatta azt Bécs­ben vagy Berlinben. Még sincs arra nézve semmi tárgyi bizonyítékunk, hogy Eminescunak közvetlen tudomása lett volna Madách költeményéről. E bizo­nyíték hiányában a frappáns hasonlóság Az Ember Tragédiája és a Memento 16

Next