Haemus, 2022 (31. évfolyam, 1-2. szám)
2022 / 1. szám
kevesebb értékelhető megszólalás született. James Snell cambridge-i történész és szépíró szereti mostanában (például 2015-ben és 2022-ben is) felvetni a kérdést, irodalom-e a történelem, és fordítva, de az érvelése ritkán lép túl a tényirodalmon, a memoárokon, és főként azt firtatja, együtt tud-e élni a történelem az irodalmisággal (ha van ilyen). Szerinte nyilván igen, és még a tényekkel szembemenő (counterfactual) irodalomnak is pozitív szerepet tulajdonít, hiszen alkalmas arra, hogy fogós történelmi kérdéseket vessen fel. Pedig Louis O. Mink, aki Hayden White mellett korának meghatározó történetfilozófusa volt, már 1978-ban alaposan körbejárta a témát: a szerző és az olvasó viszonyából indul ki, amikor történelmi és regényszöveg azonosságáról beszél, egyfajta „egyezségről”, ami a „józan ész” jegyében jön létre. „A történelem és a fikció közötti különbség - írja- nem annyira igazság és a bizonyíték kérdése. A regényíró úgy találja ki a történetét, ahogy csak akarja, kizárólag a művészet elvárásainak kell megfelelnie. A történész viszont megtalálja a rejtett történetet, s ebben az adatok a bizonyítékok; az ő kreativitása a bemutatáshoz szükséges kutatási technikák kitalálásában rejlik, nem pedig a narratív konstrukciók megalkotásában. Hogy pontosak legyünk: a múlt történetét csak kommunikálnia kell, nem pedig megalkotnia.” Vagyis a narratív történelem átveszi a fikciós irodalomból azt a konvenciót, amellyel megteremti a képzeletbeli teret, de a különbség az, hogy ebben a térben nincs helye más elbeszélt történetnek, hiszen feltételezi, hogy egy egykor megtörtént valóságról beszél, ezzel szemben az irodalmi fikció kitalált történetein senki sem kéri számon viszonyukat az egykori valósághoz. Alek Popov és Horváth Viktor regényei viszont sehogy sem férnek bele abba a képbe, ahogy a történészek a történelemről szóló fikciót elképzelik, vagy akár megtapasztalták. Nem tényirodalmat írnak a jelenről, vagy akár a közelmúltról, mint az állandó példaként felbukkanó Szvetlána Alekszijevics, vagy akár a joggal ünnepelt Jonathan Littell, és még ennél is kevésbé a jelennek üzenő, kvázikosztümös regényeket írnak, amint a klasszikus realista történelmi regények, nem tényekkel szembemenő történeteket kreálnak, mint például Tarantino legutóbbi filmjei, hanem a múlt apropóján újraírják a történelmet. Már előző regényeik - A Palaveer nővérek, illetve a Török tükör - kapcsán sem merült fel senkiben, hogy számon kérje rajtuk a történelmi hitelességet, a narratíva valóságához való viszonyát. Mindkét szerző a mindentudó történész szerepébe helyezkedik, következetesen ragaszkodik a történelmi kerethez, a kor politikai valóságához, miközben meglehetősen szabadon kezeli a múlt eseményeit, pontosabban tudatosan groteszkké, sőt, abszurddá alakítják az adott korszakokról keringő historiográfiai mintázatokat és a tankönyvi közvélekedéseket. A szereplők cselekedetei, motivációja, a „háttéresemények” tökéletesen ellentétes előjelet kaptak: a Palaveer nővérek második világháborús történetében képzeletbeli lények (például partizántörpék) jelennek meg, van benne partizánszex és popkultúra. A Török tükör cselekménye a mohácsi csata utáni Magyarországon játszódik, ahol a történeti, közigazgatási, hadászati, vallási stb. reáliák hitelesen keretezik a fiktív történetet, mely pontos tükörképét mutatja annak, amit az olvasók a török kortól elvárnának, csakhogy miközben a „mainstream” történetírás látszatát kelti, olyan „rejtett (kvázi)történeteket” talál, melyek kihúzzák az uralkodó narratíva alól a társadalomtörténeti alapot, amitől minden a visszájára fordul: a heroikusból komikus lesz, a példamutatóból szánalmas, a magasztosból alantas. HORVÁTH VIKTOR: BUDAPEST HALMUS 1/2022