Harc, 1944 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1944-01-01 / 1. szám

Ignotus: Miért bukott el a magyar demokrácia? Ignotus december 18-iki előadása a New Schoolban “Az Örök Fifth Column” címen a demokrácia született belső ellenségeiről, tehát született Fifth Columnjáról szólott. Ezúttal csak általánosságban, a részleteket, hogy ki minden jó számításba és ellenőrzendő, mint a demokrácia fifth columnia, következő előadása tárgyának szánta. Ezt az előadást azonban egy olyan szubjektív vallomással fejezte be, melynek magyar és középeurópai demokrácia szempontjából külön elvi és gyakorlati jelentősége van és ezért tartjuk helyénvalónak, hogy az előadásnak azokat a zárópasszusait teljes terjedelmükben közöljük: “Hogy kit s mit mindent kell mint Fifth Columnát, mint belső veszedelmet, mint otthoni férget, mely gyökerén rág, mindenütt s minden körülmények közt számon tartania a demokráciának, azt “Az Örök Fifth Column” címmel jövő előadásomban kívánnám sorba venni. Ma e helyett és végezetül egy vallomás feléhez kérem szíves elnézésüket. Talán észrevették, hogy bár különben sem vagyok közömbös természet, ma jó egypárszor kivált heves voltam. Ennek némi személyes története van. Énnekem szülőhazám, — nyilván többük nevében mondhatom, hogy szülőhazánk, — ellen, személy szerint, nem igen lehetett kifogásom. Jó haza volt, szép haza, volt, gyönyörűséges haza volt, nekem igazán édes hazám. Már apámat nagy tiszteletben tartotta, engem pedig, mihelyt számat kinyitottam, észrevett és meghallgatott. Első kis poémámat, egy verses novellácskát, bár igen eretnek hangú volt maga Gyulai Pál vette pártfogásba s nincs benne kétségem, hogy ha megmaradok az ő ösvényükön, hamar megfutottam volna az akadémikusi pályát. De nemcsak hogy ott nem maradtam, hanem csakhamar átcsaptam a politikába, s ott sem igyekeztem apám után, kit Tisza Kálmán. Tisza István s kivált Szilágyi Dezső fogadott barátságába, s kinek sodrában az én hajócskám is befutott volna, hanem nyomban ellenzékbe álltam, s egy lettem az elégedetlenek közzül, kik ezt az elégedetlenséget próbálták a nemzet elé programnak írni. Ezt sem vették tőlem rossz néven, legfeljebb afelől faggattak, mi vetett ily messze elindulásomtól? A feleletet készen találhatták volna egy igen nagy valaki Önéletrajzában, a Richard Wagnerében, ki 1848-ban, alig harminc évesen, már másodkarmestere volt a, már ekkor hires drezdai Operának, s egy nap, mikor forradalom-féle tört ki s az utcán barrikádok emelkedtek, ő is ott lövöldözött s vagdalkozott egyin. A forradalmat hamar elfojtották, a forradalmárokat szintén lefülelték, s végső soron, egy s más megpróbáltatások után, Richard Wagnernak sem lett sok baja belőle. Barátjai csak azt nem értették, mint került volt ő, muzsikus létére, egyáltalában barrikádra? Ám ő azt felelte, hogy “éppen muzsikus létemre!” “Mint muzsikus hoztam magammal”, magyarázta. “ezer új mondanivalót, ezer hallatlanságot, ezer vakmerőséget, s abban az állami intézetben, az Operában láttam, mint áll útjában a politikai megkötöttség a művészi szabadságnak, mint lehetetlen művészi szabadság politikai szabadság nélkül. Találhatnék mecénásokat, de mig a nép nem ura az uraknak, addig a a művész nem ura magának . . Igy vagy ilyesfélekép magyarázta, politikáját Richard Wagner, é s itt mellékes, hogy, mint pályát futott géniusz, megmaradt-e mellette, s minő történelmi irónia, hogy éppen ő lett, igaz, hogy csak síron túlról egyik apja a legszellemtelenebb barbárságnak, a nacionál-szocializmus cégérével hivalkodó rablógyilkos majomparádénak. Én, bár nem is emlékszem, hogy Wagnernak az a programvallása mikor került volt elém, kezdettől fogva s őnélküle is e programot vallottam s állottam, s voltunk otthon egy páran, — nehányan itt New Yorkban ma is együtt vagyunk, — kik célunkul tűztük szép hazánknak s fényes tehetségű nemzetünknek művészetben, tudományban, gazdaságban, politikában a Nyugatin, való hozzásimitását. Világháború szakadt közben ránk, forradalom fogott foryójába,, a győztesek is azt kívánták, magunk sem törtük magunkat egyébért, mint hogy úri hazánk remek népének közuraságba, demokráciába való emelkedésével újuljon meg új élet számára. Elbuktunk vele é s a vak is láthatta, hogy e bukásban nemcsak részesek voltak, hanem egyenesen mivelték a nyugati nagy demokráciák, nemcsak közömbösek voltak a kezdő magyar demokrácia vergődései iránt, de egyenest gáncsot vetettek ,neki. Számomra ez nagy iskola volt — sok mindent, sőt, mint nagy elődjeink, az ötvenes évekbeli magyar emigránsok tulajdonképp mindent akkor tanultam meg, nem gyerekészszel, hanem túl kezdve lenni az ötvenen. Nem rösteltem nyakamba venni a világot — már előbb is gyakrantöltöttem volt heteket hol egyik, hol másik hazában a csodált és irigyelt Nyugaton, sőt az orosz-japán háború évében még ide Amerikába is elkerültem, igaz, hogy csak hat hétre, mint az akkori st. louisi világkiállítás vendége s az azzal egybekötött World’s Press Parliament egyik alelnöke. De ezek csak kóstolók voltak. Most azonban, már mint az 1918-iki bukás után, sorra, rendszeresen s kutató szándékkal töltöttem egy-egy évet Svájcban, Németországban, mint kassai szerkesztő Csehszlovákiában, mint kolozsvári Romániában, majd tizenöt évig éltem, közben felolvasásokra s szabadságra haza-haza is nézegetve. Az akkor vörös Bécsben, az “Anschluss”, vagyis a kis Ausztriának náci korbács alá kerülte után pedig volt okom benézni Franciaországba, Olaszországba, tovább egy évnél topognom Londonban, s utána 9 hónapig vesztegeltem Eiszabottban. Most harmadik éve élek itt- százharmincmilliomod magammal éldegélte az amerikai szabadságot s emberséget, s együttvéve éppen huszonöt év iskolájában kerestem s keresem a feleletet arra, ha szabad úgy mondanom: személyes kérdésre, hogy mi okuk lehetett rá a nyugati demokráciáknak, mi érdekük lehetett annak idején az én szegény kis hazám még ki sem csírázott demokráciájának magjában való eltaposásában? Nem találok feleletet, csak egyet: sok földet bejártam, de Svájcon, Csehszlovákián s a boldogtalan magános Bécsen kívül alig találtam, melynek szívbeli, nemzeti ügye lett volna a demokrácia» — nem egy a többi lehetőségek közt, de az egyetlen, ami elgondolható . . . Bennünk hazaveszthetőkben elhalt a vér mikor komoly híresztelésképp hallottuk, hogy a magyar urak beeresztették Budapestre az oláhokat, csak hogy ezek szabadítsák meg őket a magyar bolsevistáktól. De mi ez ahhoz képest, mikor Weygand meg Pétain generális urak a németet eresztették rá ezer esztendős dicső hazájukra, csak hogy elbuktathassák benne a republikát, s levakarhassák a következő ezer évre, (mely nem az ő érdemük lesz, ha nem lesz ezer éves német rabság), levakarhassák falaikról a “Szabadság, Egyenlőség, Testvériség”-et. S ez a republika is: milyen korhadt, milyen porhadt volt belül, mennyire kivárt arra, hogy első lökésre magában essen össze! Londonban a népet sorfalat láttam állni, ha hintáján végigvonult köztük a, náluknál külömben százszor demokratább, király, s a munkások versenyt szövetkeztek a gyárosokkal, bankosokkal s vasútigazgatókkal, hogy hogy nyúzhatnák meg egyesült erőkkel a demokrata fogyasztót? És így tovább, és így tovább , s ha Salazar Lisszabonban azt magyarázza, hogy demokrácia csak olyanoknak való, akik tudnak vele élni, én hozzátenném, hogy olyanoknak, akik akarnak vele élni. A nyugati demokráciák, addig legalább, nem igazán akarlak. Ha keresem okát, abban találom, hogy erősebb náluk a Fifth Column, mint maga a demokrácia. Paul Reynaud francia miniszterelnök úr fölemelte a jobbját, hogy majd szétüt az áruló generálisok közt. De jött az elragadó Madame Cinquiéme Colonne, megcsiklandozta ő Excellenciája hóna alját, s ő kuncogva bocsátotta le karját. Ez Európa s a demokrácia története egy mondatban, — ez az, ami nem hagy aludnom, ez az, amiért, mint Savana róla, erkölcsöt, tüzet és kénkövet prédikálok.” ^11 M16 ** rti $Mo|Avri Amti-Meun Newspaper efkUKL ! J'ighL A ». M. A. #*. HETILAPJA 385 East Si th Street, A. Y. C. Elifixetési ár: az Frj&xtilt AUamnkban ét CapadAbsa ári . HM Egyes szám ára ..................... At Szerkeszti: a DJTAla BjaattaQa No. 1. szám *MM0KkAt1KIJS'MAMM0K'AMEMKAkSlöVmKeHEK'HeTILAM NEW YORK. JANUARY 1, 1944 Vol. I. évf. \ .