Harcos nő, 1947 (27-36. szám)
1947-02-01 / 27. szám
Csaba új népe A Bakonyoknak Bakonyában Fájdalmas fél századon át Rontás-álomban, szertevetve Aludtak a jó katonák. Lehelnek kürtje nem búgott föl, Az Egén sem voltak jelek, Király sem küldött véres kardot, Aludt várban a sereg. Álmuk fölött uj vitéz-élet ígért és rajzolt fény-kaput , üzent nekünk Csaba népéről A villámló és nagy Tej-Út. Álomban se tudtunk egymásról S még álmunk sem adott hitet, Mersze nem volt csatározásra S tábort-ütésre senkinek. De ütött mégis a mi óránk, Kuckójában kiki riadt, S vállalt magyar bajnoki sorsot, Egy őrülten szép hit miatt. Nem jöttünk égi Hadak Utján, Sorsunk vad ösvény, Föld s a por, De,im, egy uj Csaba-legenda Lelkünkben lázasan dalol. Egy riadó zúgott emitt föl, Amott egy izzó gondolat S kihúzta kardját hüvelyéből Ezer ébredt eszme-lovag. És egymásfelé már csörtettünk, Mint rég eljegyzett cimborák, Festő képét, poéta versét: Fölkínáltuk egymás borát. Bekalandoztuk a világot S mosolygott ránk a szabad Egy esküdöztünk, hogy szent masszával Be lesz töltve a szakadék. Hunnia sivár szakadéka, Ez a mindennél szomorúbb : Itt lesz, esküdtünk, vén urfiknak S alj-aggoknak termő toruk. Ady Endre verse Megtaláltuk az őseinket: Mennyi bus homloku magyar, Kinek azért kellett pusztulni, Mert újat, emberit akar. Megnyittak lángolón előttünk A Bolyai- s Csere-sirok S hozzánk szegődtek szép sorjában Az árnyas, magyar mártírok. S minden halott, ki élt magyarnak, Javítónak is valaha, A mi seregünk régi szárnyán A magyar Isten lovaga. És mi mind, Csabának uj népe, Egymásra lelten esküszünk, Hogy a Bakonyok Bakonyából Minden rest álom messze tünt. Itt már csak igazságtevés jön, Mert a bűnösök már nagyok: Adjon a Sors belénk oly bosszút, amilyent Csabának hagyott. " 1919 februárjában meghalt Ady Endre, a szabadság, a haladás, a meg nem alkuvás halhatatlan emlékű költője. Ma, amikor a magyar reakció elnyomatásából felszabadulva emlékezhetünk Adyról, aki utolsó erejéig küzdött a magyar urak népét elnyomó, sanyargató politikája ellen, aki megénekelte a magyar nép szörnyű szenvedéseit, aki hitte, jósolta az eljövendő jobb időt, amikor majd a magyar nép verejtékének gyümölcsét maga fogja élvezni. Ma, amikor Ady meglátásai immár valóra válnak, mély megilletődéssel emlékezünk a nagy költőről, az igazság, a testvériség rendületlen harcosáról, a szép, a jó felejthetetlen énekeséről. Ady Endre 1877-ben született, Erdélyben. Kisnemesi család sarja. Már fiatal gimnazista korában feltűnt verseivel. Rohamos fejlődésével párhuzamosan hamar felismerte a költő igazi hivatását: harcolni a gyengék, az elnyomottak igazáért. Petőfi óta nem volt oly költője a magyarságnak, aki költői lényét ily teljesen e szent célnak áldozta volna. Egész életén át harcban állt az uralkodó osztállyal, ostorozta hibáit, gúnyolta gőgjét, megbélyegezte önzését. Több ízben menekült el Magyarországról, minden esetben az ő szeretett «Bakonyába», Párisba, a szabadságtestvériség-egyenlőség hazájába. Ady szerelmese az igaznak, a jónak, a szépnek és örök szerelmese — Párásnak. Adyt, az igazi magyart, a magyar dolgozó rétegek, a" haladó polgárok, az értelmiségiek szívükbe zárták örökre. Sajnos, a harc, a betegség felőrölte szervezetét, fiatalon halt meg, alig negyvenkét éves korában. Halála után az uralkodó rétegek osztályérdekeiknek akarták kisajátítani Adyt, ami minden erőlködésük dacára sem sikerült nekik, mert költészete nyilvánvalóan bizonyítja, hogy ő a haladás és a fejlődés igazi képviselője. Komor ADY 2 .