Havi Magyar Fórum, 1993 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1993-10-01 / 10. szám
politikai, gazdasági életünk, egész kulturális építésünk, tudományos kutatásunk, kezdő sajtónk és folyóirataink, képzőművészeteink, mind-mind a magyar psziché mély szükségei szerint és céljai felé mozdulnak. Városi életünk, természetes lassúsággal, szintén így kezd fejlődni. És a magyar faj nehéz kalásza nevei közt sok derék, becsületes más vérű munkája akad a magyar munkának. De a magyar élet minden stratégiai pontján magyar ember áll. És ezek az idegen vérűek nem azért jönnek, hogy szemtelen honossággal ítélkezzenek a magyar értékek magyarsága fölött, hogy elkönyököljék a magyarokat az élet helyeitől, hogy torkig zabálják magukat a magyar hazafiságból. Áldozatos, csendes, mély elhivatású építgetői ezek a magyar életnek, akik adni jöttek, nem lopni. Ezeké volt az igazi asszimiláció, mert természetes egyéni fejlődés volt ez náluk, összes képességeik ösztönös útja. Mert az akkor újjá fakadó magyar élet, magyar psziché nagy társaságában találták meg legtöbb életüket. E fejlődés betetőzője, örök ragyogása szimbóluma, a magyar nép emlőin magyarrá lényegülés gyönyörűséges misztériuma, a csodálatos gyermek, Petőfi Sándor. Ha összegezzük e fejlődés tanulságait, ezt találjuk: 1. ) A magyar faji psziché ébredése történelmi életté szükségszerűen a legnagyobb szociális elégtételt, a dolgozó nagy tömegek, a parasztság politikai, gazdasági és kulturális érvényesülését jelenti. 2. ) Az asszimilációt a magyar organizmus élettani funkciójának tekintik s ez szabja meg határait, módjait, értékét. 3. ) A magyar nemzet egységének legfőbb megépítő erejét a sajátos magyar kultúra és a magyar nyelv átformáló erejében látták. És tényleg, ez a százéves fejlődés minden reménye jogot adott, hogy a sajátos történelmi életbe kibomló magyar psziché egységes kultúrájú nemzetté tudja egyéníteni a történelmi Magyarország minden töredékét. Úgy, hogy ez minden fajnak, minden egyénnek több jogot, szabad fejlődést, nagyobb jólétet és gazdagabb kultúrát fog jelenteni. IV. L’année terrible, 1867 és következményei. Ez az emberien és magyarul gyönyörű fejlődés, a magyar psziché e hatalmas életbe lombosodása egyszerre tragikus véget ért. Ezernyolcszáznegyvennyolcban a magyarság fegyverhez kényszerült, hogy e fejlődés szabad menetét megvédje. Ezernyolcszáznegyvenkilencben az idegen pata eltaposta a magyar élet minden életbe szökő csiráját. Szent István koronájának birtoklója könyörtelen bosszúval börtönöztette, tiportatta, koldussá tette, gyilkoltatta Szent István országának magyarjait. És mégsem ez volt a legnagyobb tragédia. A legyilkolt nemzedék helyébe új serked a magyar nő csókjából. A letiport vetésű földet új kenyérre töri fel az eke. A börtön nem csak fájt, de gyűjti a jövő roppant lélegzetét. Az elnyomás nem csak pusztít, de készíti elő a megfizetők szolidaritását. A legnagyobb tragédia e tragédia végén jött: 1867. Miért tartom ezt az évet az ezeréves európai magyar történelem legvégzetesebb dátumának? Következményeiben a legirtózatosabbnak, a magyar halál egyetemes megszervezőjének. A széttépett ország, a világba szétszórt magyarság, a ma minden magyar nyomorúsága és minden képzeletet túlrontó mártíriuma, logikus, szükségszerű, elmaradhatatlan következménye ennek az évnek. A Tiszák előtt újra a szentistváni feladat állott: a legázolt, vérbe és nyomorúságba fullasztott országból modern európai államot csinálni. Modern iparral és kereskedelemmel, modern hitelélettel, modern városokkal és sajtóval. Mit kellett volna tenni? Ha a Tiszákban a faji pszichének olyan mély indítása és olyan új életet adó hatalmas elképzelése lett volna mint a mai Törökország Kemáljában, vagy a mai Olaszország Mussolinijában, erre a kérdésre egyetlenegy organikus felelet lett volna. Hiszen ezt a feleletet ki lehetett volna olvasni a fennebb vázolt százéves magyar fejlődésből. Nagy türelemmel, száz évre előtekintő politikával beidegezni az új történelmi élet szükséges folyamatait a magyarságba. Intézmények rendszerével ránevelni a magyarságot az új demokratikus verseny minden feladatára. Megszervezni az egész magyarságot életérdekeik természetes közössége szerint, hogy tudjanak a maguk lábán életet és kultúrát építeni, védekezni, kezdeményezni, felelősséget elvállalni, életjogaikat kifejleszteni. Hogy semmi idegen hatalom, semmi történelmi katasztrófa ne találja a magyarságot készületlenül. Az így megszervezett társadalmi osztályok egységét egy új, életérdekeiknek megfelelő ideológiával s közös nagy nemzeti feladatok kitűzésével biztosítani. Hazát adni a magyarság roppant tömege, a paraszt alá egy évszázadra kidolgozott tervszerű földpolitikával. Biztosítani, hogy az újból kibomló magyar élet az élet minden terén főbb . A két Tiszát mindig együtt említem, mindig így, mert az elsőben már benne volt a második, mint következmény. A nagyobb ész kétségtelenül az öregebb Kálmán volt. (Szabó Dezső jegyzete.) 27 Októberi Magyar Fórum, 1993.