Hazánk, 1902. február (9. évfolyam, 28-51. szám)

1902-02-01 / 28. szám

HAZUNK. 28. szám­ okat keressük, azt megtaláljuk abban, hogy a törvényhozás úgyszólván öncél­nak tekintette a szervezeti gondoskodástól teljesen elkülönítve megalkotott perjogi reformokat. Annyi papirost és tintát fo­gyasztottak el e reformok megalkotására és keresztülvitelére a szóbeliség formája alatt, hogy nem volt még e világon írás­beli perrend­, melynél az asztal ennyit szenvedett volna az írás munkája alatt. Nem akarok ezzel semmit levonni an­­­nak a vaskos munkának nagy értékéből, mely a polgári perrendtartásról szóló tör­vényjavaslatban remélhetőleg nemsokára a képviselőház tárgyalása alá kerül. Abban a majd nyolcszáz szakaszban, melyet ez a javaslat magában foglal, a perjogi disci­pline értékes kincsei vannak lerakva, talán több is, mint amennyi a francia polgári perjog első négy könyvének, mely a tulajdonképpeni peres eljárásról szól, majd háromszázzal kevesebb szakaszában fog­laltatik. De egyre ezzel kapcsolatban lehe­tetlen rá nem mutatnom. Talán mégis valamivel kevesebb, sza­kaszban lehetne oly perjogi kódexben a bizonyítás rendjét szabályozni, mely a tanúbizonyítást nem engedi meg annyira korlátlanul, mint azt e javaslat teszi. És én éppen a mi viszonyaink között, ijesztő példák hatása alatt, kétszeresen üdvösnek tartom a francia útmutatást, mely 150 frankot túlhaladó értékről szóló, szerződés­nél kizárólag és egyedül okiratot fogad el bizonyítéknak s a tanú általi bizonyítást meg nem engedi. A felsővidéki szegény népet ennek a tanubizonyitásnak a korlátlan megengedése tette tönkre, ami be nem következik, leg­alább nem a tapasztalt rettenetes mérvben, ha eddigi perjogunk is nem viseltetett volna oly hihetetlen bizalommal a tanú­­bizonyítás értéke iránt. Ily körülmények között a mi népünk műveltségi állapotának vél kimérni, de —­­mint Bródi — mégis szenzá­ciót, forradalmat akar előidézni, azért hát előveszi a készletben tartott vitriolt, belelocscsantja az idegen termésbe és bátran kiáll vele az iro­dalmi söntésbe. A bor a másé, a vitriol az övé, a többit elvégzik a pincérek, minden egyes alka­lommal, amikor tálalni, kimérni kell. Nem az utánzás idegensége — legalább a legtöbb esetben nem — a Justh Zsigmondé, a Pekár Gyuláé és a Mollonyay Dezsőé. Külföl­dön éltek, az idegen szellemet pedig nem más íróktól ellesve hozták haza, hanem azért mo­zognak előszeretettel külföldi miliőben, mert ez forrott össze lényekkel, ez nyomta el bennök a magyarosságot, ez vált szemeikben becsesebbé «a magyar nemzeti ízlésnél.» Idegenszerűek, bár­­magyarul írnak : dekadensek, kozmopoliták, ha mindjárt írói pályájuknak csak átmeneti korsza­kában, és idegen levegőjükkel sem utánzók, ha­nem a maguk nevében egészen eredetiek­ , kisebb foka, melyre az indokolás hivatko­­­­zik, érvül az okiratkényszer ellen el nem fogadható. Az olasz köznép a mienknél jóval tudatlanabb s ott az okiratkényszert mégis behozták. Csak a községi elöljáróság közreműködését kell igénybe venni, de súlyos felelősség megszabásával s az okirat­­kényszer nálunk még alacsonyabb érték­határig kiterjeszthető, ami bizonyára keve­sebb visszássággal járna, mint amily rette­netes bajokat okozott és fog még okozni, ha a javaslatnak említett rendelkezése által a korlátlan tanubizonyítás megengedetik. Az pedig bizonyos, hogy éppen ez a kor­látlan tanubizonyítás, szabadság az egyik fő oka annak is, hogy a perek száma oly képzelhetőn arányban szaporodott. Épp ily sajnálattal látom, hogy a ja­vaslat nem foglal állást a tőzsdebíróságok kérdésében. Ily nagyterjedelmű munká­latban e kérdést jobbra vagy balra el kell dönteni s az állásfoglalás még egy külön törvény meghozatalának alkalmára fenn n­em tartható, mint ezt a javaslat kilá­tásba helyezi. És én hiszem, hogy azt a jogi botrányt, mely a tőzsdebíráskodás mai hatáskörében áll, a magyar törvény­­hozás nem tűrheti meg tovább, mikor az új perjogot van hivatva megteremteni.­­Éppen mert a perjogi reformok eddigi nehézségeit és visszásságait ismerjük, kell ily kérdésekben a határozott és a mi viszonyainknak megfelelő állásfoglalást óhajtanunk. De emellett gondoljunk végre a szervezeti feladatokra is, melyek nélkül még oly kitűnő perjogi kódex is felmondja a szolgálatot. Mert helyes és kielégítő bírói és jogvé­delmi szervezet s az élet valódi szüksé­geinek kielégítése nélkül képzelhetők ugyan mintaszerű törvénykönyvek, de nem kép­zelhető sem valódi jogrend, sem igazi jogszolgáltatás, a közönség hidegen marad, kielégítetlenül válik meg a műtől, ha ez a verdikt, az egésznek igaz­ságszolgáltatása, morálja nem egyezik az író által eléje terjesztett tényálladékkal. Gituci azonban a boldogság kiérdemlése előtt két furcsa kázusba keveredett. A szép Gyér Zsuzsa nevelte föl őt, az elhagyott törvénytelen gyermeket , később Deégh Imrét szerették mind­ketten, vetélytársakká váltak. Ezt a Zsuzsát ké­sőbb megmérgezték, még­pedig Gitudi tudtával, amikor még meg is akadályozhatta volna a bűn­tettet. Ő azonban nem cselekedte meg. Ez volt az egyik, igazán gyalázatos és semmiféle írói mesterkedéssel nem szépíthető büntette. Egy Radien nevű báró, amolyan Mór Ferenc, vagy Borgia-féle sötét lelkületnek, Zsazsa gyilkosának hipnotikus befolyása alatt ál­lott az a fiatal leány. Mikor Radien és Deégh bírókra keltek, Deégh pedig már­­már kiadta lelkét a szörnyember fojtogató kezei közt, akkor Gitud­ tőrt ragad és egyszerűen le­szúrja Quasimodot. Ez is bűntett, bár a szenve­délyek tomboló viharában megérthető, a francia esküdtszék pedig még lelkesülni is tudna az ügyes védőügyvéd színgazdag előadásán. De nincs olyan francia esküdtszék, amely a meg­előző bűntényről értesülve, ily bűnhalmazattal szemben fölmentő verdiktre vetemedhetnék, bár a Vénusok Vénusa legyen a vádlott nő, így esküdtszék, de író is csupán a mai pervers­­világban akadhat olyan, aki a külső következ­mények elhárításán kívül még a teljes boldog­ság jutalmával is adóznék a nagy bűnösnek. Ebben a megoldásban nincs igazságszolgáltatás, mert nincs költő, ki legalább a tragikai bűnhő­­dések valamelyikét ne mérné szerencsétlen he Budapest, jan. 31. A képviselőház holnap — mint már jelez­­­­tük — választásokkal lesz elfoglalva. Választa­nak két jegyzőt, betöltik az üresedésben lévő bizottsági tagsági helyeket, a horvát képviselőket beosztják a bizottságokba s végül megválaszt­ják a magyar-horvát pénzügyi egyezményre ki­küldött bizottság tíz tagját. A hétfői ülésen folytatni fogják a költségvetés általános vitáját, mely hogy milyen nagy arányúnak mutatkozik, bizonyítja az, hogy újabban szólásra vannak feliratkozva: Holló Lajos, Baross Károly, gróf Se­rényi Béla, Bubinek Gyula, Verdovszky Já­nos, Bizony Ákos, Ernszt Sándor, Versán Já­nos, Rátkay László, Sebess Dénes, Gabányi Miklós, Bakó Mihály és Molnár Jenő. Gróf Zselénsky beszéde. A képviselőház mai ülésén felszólal gróf Zselénsky Róbert s fejte­getései ezúttal is az értékesítési politika ten­gelye körül forogtak. Akik a kiváló főúr gazda­sági politikai álláspontját ismerik, jól tudják róla, hogy mindig az erőteljes értékesítési politikát sürgette. Az értékesítésnek pedig vannak moto­rai és akadályai. Sajnos, hogy nálunk még mindig az utóbbiaknak eltávolítása a közvetetten s nehéz feladat s ez, magyarázza és igazolja, hogy gróf Zselénsky Róbert mai beszé­dében kiváltképpen az értékesítési politika útjá­ban levő akadályokat ostromolta. A fővárosi malmok föltámasztását követelik a néhai őrlési forgalomnak, amelynek kísérletét úgyszólván karhatalommal hurcolják a nyilvánosság fóruma elé. Gróf Zselénsky Róbert rámutatott az őr­lési forgalom eltörléséből származott elő­nyökre s az események véletlen találkozása frappáns bizonyítékot szolgáltatott az érvelésé­nek, azzal a 10 forintos búzaárral, amely a buda­pesti gabonatőzsde tegnapi üzletének szenzáció-í­rát jelenti. A fedezetlen határidő-üzlet vissza­éléseit is tudvalevőleg évek óta üldözi már gróf Zselénsky Róbert. Mai fölszólalásában rámuta­tott arra a nemzetközi törekvésre, amely a gabnapiacról, az árak alakulásából, a tisztességes gabonakereskedelemből a nemzet gabonaszükség­letének állásából, ebből az elsőrangú s­ó nem­nőjére, de még valószínűség sincsen ebben a végben, mert ily szörnyű bűntudattal, a szörnyű viharok ennyi pusztítása után emberi lélek többé boldog nem lehet. Ha másként nem éri őt, akkor önmagában hordozza a lélek rettenetes bűn­­hődését. A regény meséjének vázlata maga egy nagy kritikai essay. Gitucit a sváb kupééból erdélyi notabilitássá cseperedett Gyél Ábris és neje, az arisztokratikus Zsazsa nevelik fel. Törvénytelen gyermeke ő Lórikának, a megtévelyedett alapít­ványi hölgynek és Gyálinak; sem anyjáról, sem atyjáról nem tud, pedig Lórika is Gyéléknél élős­­köd­ik. Kegyelemkenyéren tengődik náluk Bord Ádám, a tönkrejutott cs. és kir. kamarás. Gyél tedd ide, tedd oda ember, fukar és simplex frá­ter, neje azonban uralkodik rajta: nagyzoló asszony, aki szívesen látja, ha főúri vendégek özönlik el a házát. Most is egy angol princ van náluk vadászaton, íme, milyen érdekes kompánia írónknál az erdélyi arisztokrácia, sőt mindenki gyanús, aki arisztokrata: léha, élősdi, esendő, buta és pervers alak valamennyi. Egy szóval olyan, aminőnek rajzolják modern íróink, ha a publikum bizonyos részének tetszeni akarnak. A mese ütközője ott van, ahol megtudjuk, hogy Zsazsa asszony is, Gitudi is szerelmesek Deégh Imrébe. Ki legyen ez az úr? Egy hőssze­relmes, egy Odiot Maxim, aki előkelő, délceg és szegény. Igen kiváló tulajdonsága, hogy időn­ként megjelenik. Ez is elég, mert így is bele­szeretnek az asszonyok. Gitud­ — ez a stereo­­tip «sápadt szép leány» — nyerné meg Deéghet, de híjába, mert Deégh nem hisz benne; nagyon is furcsa kínálkozásai, ekszcentrikus kijelentései és a léha környezet eléggé is igazolják a kis- é­s Kis-Küküllő vármegyében, ott, valahol Dicső- Szent-Márton környékén, ahol annyi a nagy je­genyefa, él és szorgalmasan gazdálkodik, jó kis feleségével, a szép Gitucival, egy boldog ember: Deégh Imre. Jegenyefájuk van nekik is, vagy tizenkettő s a Deégh-jegenyék igen híresek Kis- Küküllő vármegyében, ahol» . . . Ez a néhány sor pedig a Malonyay regényé­nek a befejezése. Boldog emberek idylljével vég­­­­ződik hát a regény, amiből az következik, hogy az a tizenkét jegenyefa akár tanúbizonyságot tehet róla, hogy a szép Gituci és szorgalmas férje Deégh Imre meg is érdemelték a boldogságot. Ez a hangulatos befejezés mindenesetre egy nagy esküdtszék verdiktjének az összegezése, mert 2 Szombat, 1902. február 1.

Next