Hazánk, 1902. február (9. évfolyam, 28-51. szám)
1902-02-01 / 28. szám
HAZUNK. 28. szám okat keressük, azt megtaláljuk abban, hogy a törvényhozás úgyszólván öncélnak tekintette a szervezeti gondoskodástól teljesen elkülönítve megalkotott perjogi reformokat. Annyi papirost és tintát fogyasztottak el e reformok megalkotására és keresztülvitelére a szóbeliség formája alatt, hogy nem volt még e világon írásbeli perrend, melynél az asztal ennyit szenvedett volna az írás munkája alatt. Nem akarok ezzel semmit levonni annak a vaskos munkának nagy értékéből, mely a polgári perrendtartásról szóló törvényjavaslatban remélhetőleg nemsokára a képviselőház tárgyalása alá kerül. Abban a majd nyolcszáz szakaszban, melyet ez a javaslat magában foglal, a perjogi discipline értékes kincsei vannak lerakva, talán több is, mint amennyi a francia polgári perjog első négy könyvének, mely a tulajdonképpeni peres eljárásról szól, majd háromszázzal kevesebb szakaszában foglaltatik. De egyre ezzel kapcsolatban lehetetlen rá nem mutatnom. Talán mégis valamivel kevesebb, szakaszban lehetne oly perjogi kódexben a bizonyítás rendjét szabályozni, mely a tanúbizonyítást nem engedi meg annyira korlátlanul, mint azt e javaslat teszi. És én éppen a mi viszonyaink között, ijesztő példák hatása alatt, kétszeresen üdvösnek tartom a francia útmutatást, mely 150 frankot túlhaladó értékről szóló, szerződésnél kizárólag és egyedül okiratot fogad el bizonyítéknak s a tanú általi bizonyítást meg nem engedi. A felsővidéki szegény népet ennek a tanubizonyitásnak a korlátlan megengedése tette tönkre, ami be nem következik, legalább nem a tapasztalt rettenetes mérvben, ha eddigi perjogunk is nem viseltetett volna oly hihetetlen bizalommal a tanúbizonyítás értéke iránt. Ily körülmények között a mi népünk műveltségi állapotának vél kimérni, de —mint Bródi — mégis szenzációt, forradalmat akar előidézni, azért hát előveszi a készletben tartott vitriolt, belelocscsantja az idegen termésbe és bátran kiáll vele az irodalmi söntésbe. A bor a másé, a vitriol az övé, a többit elvégzik a pincérek, minden egyes alkalommal, amikor tálalni, kimérni kell. Nem az utánzás idegensége — legalább a legtöbb esetben nem — a Justh Zsigmondé, a Pekár Gyuláé és a Mollonyay Dezsőé. Külföldön éltek, az idegen szellemet pedig nem más íróktól ellesve hozták haza, hanem azért mozognak előszeretettel külföldi miliőben, mert ez forrott össze lényekkel, ez nyomta el bennök a magyarosságot, ez vált szemeikben becsesebbé «a magyar nemzeti ízlésnél.» Idegenszerűek, bármagyarul írnak : dekadensek, kozmopoliták, ha mindjárt írói pályájuknak csak átmeneti korszakában, és idegen levegőjükkel sem utánzók, hanem a maguk nevében egészen eredetiek , kisebb foka, melyre az indokolás hivatkozik, érvül az okiratkényszer ellen el nem fogadható. Az olasz köznép a mienknél jóval tudatlanabb s ott az okiratkényszert mégis behozták. Csak a községi elöljáróság közreműködését kell igénybe venni, de súlyos felelősség megszabásával s az okiratkényszer nálunk még alacsonyabb értékhatárig kiterjeszthető, ami bizonyára kevesebb visszássággal járna, mint amily rettenetes bajokat okozott és fog még okozni, ha a javaslatnak említett rendelkezése által a korlátlan tanubizonyítás megengedetik. Az pedig bizonyos, hogy éppen ez a korlátlan tanubizonyítás, szabadság az egyik fő oka annak is, hogy a perek száma oly képzelhetőn arányban szaporodott. Épp ily sajnálattal látom, hogy a javaslat nem foglal állást a tőzsdebíróságok kérdésében. Ily nagyterjedelmű munkálatban e kérdést jobbra vagy balra el kell dönteni s az állásfoglalás még egy külön törvény meghozatalának alkalmára fenn nem tartható, mint ezt a javaslat kilátásba helyezi. És én hiszem, hogy azt a jogi botrányt, mely a tőzsdebíráskodás mai hatáskörében áll, a magyar törvényhozás nem tűrheti meg tovább, mikor az új perjogot van hivatva megteremteni.Éppen mert a perjogi reformok eddigi nehézségeit és visszásságait ismerjük, kell ily kérdésekben a határozott és a mi viszonyainknak megfelelő állásfoglalást óhajtanunk. De emellett gondoljunk végre a szervezeti feladatokra is, melyek nélkül még oly kitűnő perjogi kódex is felmondja a szolgálatot. Mert helyes és kielégítő bírói és jogvédelmi szervezet s az élet valódi szükségeinek kielégítése nélkül képzelhetők ugyan mintaszerű törvénykönyvek, de nem képzelhető sem valódi jogrend, sem igazi jogszolgáltatás, a közönség hidegen marad, kielégítetlenül válik meg a műtől, ha ez a verdikt, az egésznek igazságszolgáltatása, morálja nem egyezik az író által eléje terjesztett tényálladékkal. Gituci azonban a boldogság kiérdemlése előtt két furcsa kázusba keveredett. A szép Gyér Zsuzsa nevelte föl őt, az elhagyott törvénytelen gyermeket , később Deégh Imrét szerették mindketten, vetélytársakká váltak. Ezt a Zsuzsát később megmérgezték, mégpedig Gitudi tudtával, amikor még meg is akadályozhatta volna a bűntettet. Ő azonban nem cselekedte meg. Ez volt az egyik, igazán gyalázatos és semmiféle írói mesterkedéssel nem szépíthető büntette. Egy Radien nevű báró, amolyan Mór Ferenc, vagy Borgia-féle sötét lelkületnek, Zsazsa gyilkosának hipnotikus befolyása alatt állott az a fiatal leány. Mikor Radien és Deégh bírókra keltek, Deégh pedig mármár kiadta lelkét a szörnyember fojtogató kezei közt, akkor Gitud tőrt ragad és egyszerűen leszúrja Quasimodot. Ez is bűntett, bár a szenvedélyek tomboló viharában megérthető, a francia esküdtszék pedig még lelkesülni is tudna az ügyes védőügyvéd színgazdag előadásán. De nincs olyan francia esküdtszék, amely a megelőző bűntényről értesülve, ily bűnhalmazattal szemben fölmentő verdiktre vetemedhetnék, bár a Vénusok Vénusa legyen a vádlott nő, így esküdtszék, de író is csupán a mai perversvilágban akadhat olyan, aki a külső következmények elhárításán kívül még a teljes boldogság jutalmával is adóznék a nagy bűnösnek. Ebben a megoldásban nincs igazságszolgáltatás, mert nincs költő, ki legalább a tragikai bűnhődések valamelyikét ne mérné szerencsétlen he Budapest, jan. 31. A képviselőház holnap — mint már jeleztük — választásokkal lesz elfoglalva. Választanak két jegyzőt, betöltik az üresedésben lévő bizottsági tagsági helyeket, a horvát képviselőket beosztják a bizottságokba s végül megválasztják a magyar-horvát pénzügyi egyezményre kiküldött bizottság tíz tagját. A hétfői ülésen folytatni fogják a költségvetés általános vitáját, mely hogy milyen nagy arányúnak mutatkozik, bizonyítja az, hogy újabban szólásra vannak feliratkozva: Holló Lajos, Baross Károly, gróf Serényi Béla, Bubinek Gyula, Verdovszky János, Bizony Ákos, Ernszt Sándor, Versán János, Rátkay László, Sebess Dénes, Gabányi Miklós, Bakó Mihály és Molnár Jenő. Gróf Zselénsky beszéde. A képviselőház mai ülésén felszólal gróf Zselénsky Róbert s fejtegetései ezúttal is az értékesítési politika tengelye körül forogtak. Akik a kiváló főúr gazdasági politikai álláspontját ismerik, jól tudják róla, hogy mindig az erőteljes értékesítési politikát sürgette. Az értékesítésnek pedig vannak motorai és akadályai. Sajnos, hogy nálunk még mindig az utóbbiaknak eltávolítása a közvetetten s nehéz feladat s ez, magyarázza és igazolja, hogy gróf Zselénsky Róbert mai beszédében kiváltképpen az értékesítési politika útjában levő akadályokat ostromolta. A fővárosi malmok föltámasztását követelik a néhai őrlési forgalomnak, amelynek kísérletét úgyszólván karhatalommal hurcolják a nyilvánosság fóruma elé. Gróf Zselénsky Róbert rámutatott az őrlési forgalom eltörléséből származott előnyökre s az események véletlen találkozása frappáns bizonyítékot szolgáltatott az érvelésének, azzal a 10 forintos búzaárral, amely a budapesti gabonatőzsde tegnapi üzletének szenzáció-írát jelenti. A fedezetlen határidő-üzlet visszaéléseit is tudvalevőleg évek óta üldözi már gróf Zselénsky Róbert. Mai fölszólalásában rámutatott arra a nemzetközi törekvésre, amely a gabnapiacról, az árak alakulásából, a tisztességes gabonakereskedelemből a nemzet gabonaszükségletének állásából, ebből az elsőrangú só nemnőjére, de még valószínűség sincsen ebben a végben, mert ily szörnyű bűntudattal, a szörnyű viharok ennyi pusztítása után emberi lélek többé boldog nem lehet. Ha másként nem éri őt, akkor önmagában hordozza a lélek rettenetes bűnhődését. A regény meséjének vázlata maga egy nagy kritikai essay. Gitucit a sváb kupééból erdélyi notabilitássá cseperedett Gyél Ábris és neje, az arisztokratikus Zsazsa nevelik fel. Törvénytelen gyermeke ő Lórikának, a megtévelyedett alapítványi hölgynek és Gyálinak; sem anyjáról, sem atyjáról nem tud, pedig Lórika is Gyéléknél élősködik. Kegyelemkenyéren tengődik náluk Bord Ádám, a tönkrejutott cs. és kir. kamarás. Gyél tedd ide, tedd oda ember, fukar és simplex fráter, neje azonban uralkodik rajta: nagyzoló asszony, aki szívesen látja, ha főúri vendégek özönlik el a házát. Most is egy angol princ van náluk vadászaton, íme, milyen érdekes kompánia írónknál az erdélyi arisztokrácia, sőt mindenki gyanús, aki arisztokrata: léha, élősdi, esendő, buta és pervers alak valamennyi. Egy szóval olyan, aminőnek rajzolják modern íróink, ha a publikum bizonyos részének tetszeni akarnak. A mese ütközője ott van, ahol megtudjuk, hogy Zsazsa asszony is, Gitudi is szerelmesek Deégh Imrébe. Ki legyen ez az úr? Egy hősszerelmes, egy Odiot Maxim, aki előkelő, délceg és szegény. Igen kiváló tulajdonsága, hogy időnként megjelenik. Ez is elég, mert így is beleszeretnek az asszonyok. Gitud — ez a stereotip «sápadt szép leány» — nyerné meg Deéghet, de híjába, mert Deégh nem hisz benne; nagyon is furcsa kínálkozásai, ekszcentrikus kijelentései és a léha környezet eléggé is igazolják a kis- és Kis-Küküllő vármegyében, ott, valahol Dicső- Szent-Márton környékén, ahol annyi a nagy jegenyefa, él és szorgalmasan gazdálkodik, jó kis feleségével, a szép Gitucival, egy boldog ember: Deégh Imre. Jegenyefájuk van nekik is, vagy tizenkettő s a Deégh-jegenyék igen híresek Kis- Küküllő vármegyében, ahol» . . . Ez a néhány sor pedig a Malonyay regényének a befejezése. Boldog emberek idylljével végződik hát a regény, amiből az következik, hogy az a tizenkét jegenyefa akár tanúbizonyságot tehet róla, hogy a szép Gituci és szorgalmas férje Deégh Imre meg is érdemelték a boldogságot. Ez a hangulatos befejezés mindenesetre egy nagy esküdtszék verdiktjének az összegezése, mert 2 Szombat, 1902. február 1.