Dombóvár - Dombóvár és Vidéke, 1990 (2. évfolyam, 1-9. szám)

1990-01-01 / 1. szám

Dombóvár, 1990. január DOmBÓVÁR ÉS VIDÉKE SZERKESZTŐSÉG Pallas Antikvárium Dombóvár, Dombó Pál utca 9. POLITIKAI ÉS KÖZÉLETI LAP II. évfolyam 1. szám FELELŐS SZERKESZTŐ GÖMÖRY JÓZSEF Ara: 13,50 Ft KIADÓHIVATAL Dombóvár, Hunyadi tér 25. Történelem élő adásban Az igazi történések ideje — nem a kommentárok ideje. Ha csak egyszavas mondatokkal vagy csupa tőmondattal írnánk tele arról ezt a lapoldalt, akkor is mindenki, aki végigolvasná, mindent ér­tene. Sőt: mintha címet nézne, mindent látna is. És újraélné a teljes történelmet. 1989 karácsonyának világot rendítő, lelket melengető s szorongásokkal teli történetét - egyenes, élő adásban. Talán az egész történelmet is jobban értjük az elmúlt hetek óta. Hi­szen a szemünk előtt, a szemünk láttára fordult hatalmasat egy ország, egy sokat szenvedett nép - közte két és fél millió magyar - élete. Sok minden megtörtént már velünk, e tájon élő emberekkel. Sokat hazudtak nekünk - de ezt, amit itt most végigéltünk és végignéztünk, amit ők ott végigharcoltak, végigszenvedtek - van-e aki kétségbe von­hatja még? Ki tehetné meg nem történtté egy nép forradalmát? Egy nép cselekedetét, amit a világ várt és remélt, s amihez mindenki egyé­nileg is minden segítséget önként és önzetlenül megadott és megadna?! Mindenki mindent értene, ha csak szavakat sorolnánk, ha csak an­­­nyit írnánk: Tőkés László. Temesvár. Zsarnokság. Élő lánc. Tömegmé­szárlás. Kondukátor. Securitate. Népharag. Forradalom. Kitépett cí­merű nemzeti zászló. A nép mellé átállt hadsereg. Az utcákon halot­tak. Lőnek a televízió épületében. Ceaușescut elfogták. Elítélték. Ki­végezték. Segíteni. Véradás. Élelmiszert, gyógyszert, ruhát. Felhívá­sok. Üzenetek. Autókonvojok. Tömegsírok. Magyarság. Erdély. Test­vériség. Jogegyenlőség. Többpártrendszer. Kisebbségvédelem. Ember­ség. Szabadság, összefogás. A történelmet egyébként sem lehet elmondani. Se sok szóval, se kevéssel. És televízión közvetíteni sem lehet. Talán még átélni sem igazán, mint ahogy visszaforgatni, elfojtani se. Megkönnyezni, megren­dülni tőle persze lehet... A történelem hatalmak, korok, és nemzetek fölötti. És mégis, néha az egyes ember is résztvevőjévé, formálójává válik. A történelem min­dig az adott pillanatban, az adott időben folyó tettek, cselekedetek sora. Ami múlttá képes válni. A történések valóságossága. Az esemé­nyek valósága és jelentése. De csupán csak ez és ennyi? Ez sem igaz. Történelem a mindenkori jelen igazságtalansága és zsarnoksága elleni indulat és akarat érlelődése is. Az eszme megfogalmazása és kimondása is. Már a szándék is, a tett előtt! — bár ez csak utólag derül ki. Vannak az időben évek és évtizedek amelyek során egy pillanatnyi történelem se születik. Csak múlik az idő. Azután szinte egy villanás, egy másodperc alatt átfordul, beteljesül, megnyilvánul­­ a történelem. Vannak történelmi pillanatok - amikor az egyik már nem olyan, mint az előző és mint a következő. Ezek azok a pillanatok, amikor egy országban már nem a régi rend és nem a jog, nem a hatalom,­­ hanem a nép érzelmei és akarata vezérli a történéseket. Amikor a nép közvet­lenül és egységesen fejezi ki az akaratát, mert többé már nem tartja er­re alkalmasnak a korábban általa szentesített rendszereket és eszközö­ket. A nép ilyenkor visszaveszi a hatalmat, magához ragadja azt, és be­teljesíti az igazságot, mely szerint minden hatalom tőle származik, és csak általa hitelesítve, mindenkor csak általa elfogadva működtethető. A népnek ezek a cselekedetei a forradalmak. Ilyenkor a tettek vég­érvényessé válnak és jelkép-értékük felfokozódik. A zsarnokság-címer kihasítása a nemzet lobogójából ezt éppúgy kifejezi és megtestesíti, mint a zsarnokkal való leszámolás módja. Ősi törvények ezek: a po­gány, vagy lázadó vezért felnégyelték, majd testrészeit kitűzték a vég­várak kapuira; Mussolinit - miután kivégezte - a lábánál fogva föl­akasztották. Ceaușescut ádáz golyózápor tépte szét, s egy egész világ látta halálba dermedt arcát. Úgy tűnik, Kelet-Európában a diktatúrák ledöntésének módjára, a diktátorral való leszámolásra is kihat a diktatúrák sajátos - ha úgy tet­szik nemzeti - természete. A történelmi forduló nem siettethető, és nemigen lehet elszalaszta­ni. Csak akkor következik be, amikor a nép egy akaratra jut, és együtt, egyszerre, egységesülve cselekszik. Viszont ha ebbe az állapotba elér­kezik, a fordulat elkerülhetetlen, bül Kelet-Európa megindult Európa felé. A 68-ban „testvéri tankok­elűzött Dubcek most a csehszlovák parlement elnöke; Václav Havel, az ellenzékiként üldözött és börtönbe zárt író már Csehszlová­kia államfője. Honecker ellen eljárás folyik, a bolgár Zsivkov ellen is. Litvánia kommunista pártja függetlennek nyilvánította magát az SZKP-tól. Lengyelországban a Szolidaritás kormánya próbálja a civili­zációba visszakormányozni a hazáját. Romániában győzött a nép! 1989 forradalmi és történelmi év volt. Itt — nálunk és mifelénk. Falak dőltek le, rendszerek dőltek meg, diktátorok buktak el, eszmék égtek ki, nemzetek eszméltek föl, remények derengtek elő, válságok mélyültek el — s mindezek nyomán többé Kelet-Európában sem lehet a változásokat egyetlen irányba mutatónak, egyetlen eszme felé pa­rancsszóra menetelőnek nyilvánítani. Ám a tisztító viharok után a teremtések nyugalma és termő békes­sége sajnos még messzinek látszik — de most már minden eddiginél bizonyosabb, hogy elérjük! Balipap Ferenc Öröm és bizonytalans A romániai forradalom híre egyszerre váltott ki bennem örö­met és bizonytalanságot. Gyer­mekkorom óta járok haza Erdély­be. Azóta halmozódtak fel az el­lentmondó élmények. Az utóbbi időkben mindig félve vágtam neki az útnak,restelltem az erőszakos­kodások miatt magamat. Ügyet­lenül vetettem szét kezem és lá­bam a motozó vámos parancsá­ra, esetlenül viseltem a milicista kiutasítását a parókiáról, ahol vérszerinti rokonom vendége vol­tam. Szégyenkezve vállaltam a gazdag rokon szerepét, amikor a hazai borotvahabot átadván kö­szönetet mondtak. Sokféle okra hivatkozva csak módjával fo­gyasztottam a feltálalt ételt, tud­va, hogy ez csak a vendég kedvé­ért kerülhetett az asztalra. A forradalom hírére felloba­­nó öröm azt súgta, hogy ennek most vége. A napról napra bonyolultabbá váló események arra késztettek, hogy barátommal, Ozorai Gábor­ral - aki kiváló fényképész és operatőr is —, útra keljek. A városi Vöröskereszt által gyűjtött adományok mellett egy video­­­felszerelés is a kocsiba került. December 29-én indultunk egy olyan útra, amelynek végcélja az „ameddig lehet”, azaz Marosvá­sárhely. A határon német, holland és magyar segélyszállítmányok vár­tak a bebocsátásra. Mindenkin látszott az izgalom, rajtunk talán a félelem is. (Hírek jöttek a le­lőtt nyugatnémet kamionsofő­rökről.) Vámvizsgálat helyett csupán a szállítmányok felbe­csülése volt a hatóság feladata. Ugyanez történt a román hatá­ron is. Azaz valami más is. Derűs vámtisztek tört magyarsággal bo­csátottak be Erdélybe. Harminc­­három évvel ezelőtt léptem be először e csodálatos országrész­be, de ilyet még nem tapasztal­tam. A határzónában az ellenőrzés cigaretta vagy egyéb apróság utá­ni érdeklődéssel párosult eddig is, de ez most baráti gesztusként ha­tott. Az úton haladva mindenfe­lé integető emberek. Örökre em­lékezetes marad számunkra, amint egy idős román asszony, talán életében először formálta meg két ujjával a győzelmet je­lentő V betűt. Mindenütt kivá­gott közepű, címerüktől meg­fosztott zászlók. Régtől ismerős már ez a szimbólum. A lelkesedést és örömet mu­tató felszín alatt azonban más is van. Az emberek fáradtak, ki­merültek, kétségek között élnek. Valóban a diktátort végezték ki? Mikor támadnak újra a szeku­­sok? Tényleg mindenki most már szabadon használhatja anyanyel­vét? Lesz-e valaha a román a ma­gyarnak barátja és testvére? Mennyire lesz tartós a javuló ellátás? A távolabb élő barátok, rokonok élnek-e, sértetlenek-e? És még millió kérdés, kétely a fejekben. Bizalmas beszélgeté­sekben másokról is vallanak. Újból egy kommunista hatalom látszik körvonalazódni. Ebből pedig már elég volt, örökre. Sokan már egy második forrada­lom szükségességéről beszélnek. Sorolják a neveket, akik válto­zatlanul most is hatalomban ma­radtak, és azoknak a nevét, akiket a régi diktatúra után ez az új hatalom sem néz jó szem­mel. Félő, hogy most a szürkék hatalma követi a vöröset. Születőben vannak a pártok, tavaszra választásokat hirdettek. De hát a pártok még lábra sem álltak. Kinek kedvez ez? A tag­könyvüket elhajító, de a hata­lomhoz húzódó rétegek könnyen tömörülnek új nevű szervezeteik­be. Az újévi beszédkor a televí­zióban a nemzeti színű zászló mellett ott volt a már régen meg­szokott, egyszínű, internaciona­lista is. Az utcákon — Marosvásárhe­lyen is — megsokasodott a ma­gyar szó. Latolgatják az erdélyi magyarság jövőjét. Újság már van, a rádió éledezik. Iskolákat akar­nak. Küldjetek könyveket, szép magyar mesekönyveket — kérik tőlünk. Hazaérve megtudjuk, ez már tilos. (Miközben a cikket gépelem, a Kossuth Rádió kom­mentátora azt latolgatja, hogy a magyar nyelvű könyvek Romá­niába való újbóli be nem engedé­se egyedi túlkapás-e vagy felsőbb utasításra történt.) A védtelen tömeg lemészárlása döbbenetet váltott ki világszerte. A gyász, a kegyelet sajátos for­májú. Itt Marosvásárhelyen, a ha­lálesetek színhelyén fenyőfák, gyertyák, élelem, fényképek. E­­zeken a helyeken megcsendesedik a város. Szinte mindenki lábujj - hegyen jár, állandóan imádság hallatszik. Itt is, ott is a dik­tátor széttépett, megtaposott fényképei. Embert így még nem gyűlöltek a föld kerekén. Terroristákról, idegen zsoldo­sokról, alattomban gyilkolókról sok szó esik. A marosvásárhe­lyi gyilkosok zöld egyenruhát és álarcot viseltek. Nyomuk veszett. Nekik köszönhető a mindenfelé elterjedt lincshangulat. Egyre többen ismerik fel: a neheze még vissza van. Csupán a trónfosztás következett be, de az új hatalom még ingatag. A ma népszerű intézkedései a holnap fejlődésének gátjai lehetnek. A forradalom kezdetén vagyunk, még semmi nem dőlt el. A szilveszter Erdélyben ért minket. Petárda sehol sem rob­bant. Csá­ky László JANUÁR 22. Még nem ment át a nemzeti köztudatba, hogy néhány éve ezen a napon ünnepeljük a Ma­gyar Kultúra Napját. Miért ép­pen ezen a napon? A múlt szá­zadban 1823. január 22-én írta meg Kölcsey Ferenc a Himnusz­t, nemzeti imádságunkat. A költő még nem tudta milyen zivatarok jőnek még a balsorstól már mi­lyen régen lépett magyar népre, s nemcsak mi, magyarok szen­vedjük meg a sors veréseit, ha­nem a Kárpátok karéjában élő valamennyi nép. Nemcsak a Himnusz miatt ér­demli meg Kölcsey Ferenc, hogy az ő nevéhez kapcsolódjon a ma­gyar kultúra napja, ő az a köl­tőnk, aki prózában átfogja az an­tik kultúrától a romantikáig az egész európai kultúrát. Beszédei­ben elsőként írt magyar szocio­gráfiát a „Szatmári adózó nép állapotáról”, s követelte a polgá­ri átalakulást, a feudális kötött­ségekből való szabadulást. „Nemzeti hagyományok” cím­mel tanulmányt írt arról, hogy a nép által őrzött nemzeti kultúra nélkül nincs magyar művelődés, magyar műveltség. Írásaiban fel­ölelte a kultúra minden terüle­tét, a földműveléstől művészete­ken és tudományokon át a val­lásig. Magyar nyelven írt és gon­dolkodott, ámbár több európai nyelv ismeretével bírt. Mikor a magyar kultúra nap­ján a kultúráról elmélkedünk, gondoljunk szeretettel és tiszte­lettel Kölcsey Ferencre is. Gömöry József

Next