Dombóvár - Dombóvár és Vidéke, 1990 (2. évfolyam, 1-9. szám)
1990-01-01 / 1. szám
Dombóvár, 1990. január DOmBÓVÁR ÉS VIDÉKE SZERKESZTŐSÉG Pallas Antikvárium Dombóvár, Dombó Pál utca 9. POLITIKAI ÉS KÖZÉLETI LAP II. évfolyam 1. szám FELELŐS SZERKESZTŐ GÖMÖRY JÓZSEF Ara: 13,50 Ft KIADÓHIVATAL Dombóvár, Hunyadi tér 25. Történelem élő adásban Az igazi történések ideje — nem a kommentárok ideje. Ha csak egyszavas mondatokkal vagy csupa tőmondattal írnánk tele arról ezt a lapoldalt, akkor is mindenki, aki végigolvasná, mindent értene. Sőt: mintha címet nézne, mindent látna is. És újraélné a teljes történelmet. 1989 karácsonyának világot rendítő, lelket melengető s szorongásokkal teli történetét - egyenes, élő adásban. Talán az egész történelmet is jobban értjük az elmúlt hetek óta. Hiszen a szemünk előtt, a szemünk láttára fordult hatalmasat egy ország, egy sokat szenvedett nép - közte két és fél millió magyar - élete. Sok minden megtörtént már velünk, e tájon élő emberekkel. Sokat hazudtak nekünk - de ezt, amit itt most végigéltünk és végignéztünk, amit ők ott végigharcoltak, végigszenvedtek - van-e aki kétségbe vonhatja még? Ki tehetné meg nem történtté egy nép forradalmát? Egy nép cselekedetét, amit a világ várt és remélt, s amihez mindenki egyénileg is minden segítséget önként és önzetlenül megadott és megadna?! Mindenki mindent értene, ha csak szavakat sorolnánk, ha csak annyit írnánk: Tőkés László. Temesvár. Zsarnokság. Élő lánc. Tömegmészárlás. Kondukátor. Securitate. Népharag. Forradalom. Kitépett címerű nemzeti zászló. A nép mellé átállt hadsereg. Az utcákon halottak. Lőnek a televízió épületében. Ceaușescut elfogták. Elítélték. Kivégezték. Segíteni. Véradás. Élelmiszert, gyógyszert, ruhát. Felhívások. Üzenetek. Autókonvojok. Tömegsírok. Magyarság. Erdély. Testvériség. Jogegyenlőség. Többpártrendszer. Kisebbségvédelem. Emberség. Szabadság, összefogás. A történelmet egyébként sem lehet elmondani. Se sok szóval, se kevéssel. És televízión közvetíteni sem lehet. Talán még átélni sem igazán, mint ahogy visszaforgatni, elfojtani se. Megkönnyezni, megrendülni tőle persze lehet... A történelem hatalmak, korok, és nemzetek fölötti. És mégis, néha az egyes ember is résztvevőjévé, formálójává válik. A történelem mindig az adott pillanatban, az adott időben folyó tettek, cselekedetek sora. Ami múlttá képes válni. A történések valóságossága. Az események valósága és jelentése. De csupán csak ez és ennyi? Ez sem igaz. Történelem a mindenkori jelen igazságtalansága és zsarnoksága elleni indulat és akarat érlelődése is. Az eszme megfogalmazása és kimondása is. Már a szándék is, a tett előtt! — bár ez csak utólag derül ki. Vannak az időben évek és évtizedek amelyek során egy pillanatnyi történelem se születik. Csak múlik az idő. Azután szinte egy villanás, egy másodperc alatt átfordul, beteljesül, megnyilvánul a történelem. Vannak történelmi pillanatok - amikor az egyik már nem olyan, mint az előző és mint a következő. Ezek azok a pillanatok, amikor egy országban már nem a régi rend és nem a jog, nem a hatalom, hanem a nép érzelmei és akarata vezérli a történéseket. Amikor a nép közvetlenül és egységesen fejezi ki az akaratát, mert többé már nem tartja erre alkalmasnak a korábban általa szentesített rendszereket és eszközöket. A nép ilyenkor visszaveszi a hatalmat, magához ragadja azt, és beteljesíti az igazságot, mely szerint minden hatalom tőle származik, és csak általa hitelesítve, mindenkor csak általa elfogadva működtethető. A népnek ezek a cselekedetei a forradalmak. Ilyenkor a tettek végérvényessé válnak és jelkép-értékük felfokozódik. A zsarnokság-címer kihasítása a nemzet lobogójából ezt éppúgy kifejezi és megtestesíti, mint a zsarnokkal való leszámolás módja. Ősi törvények ezek: a pogány, vagy lázadó vezért felnégyelték, majd testrészeit kitűzték a végvárak kapuira; Mussolinit - miután kivégezte - a lábánál fogva fölakasztották. Ceaușescut ádáz golyózápor tépte szét, s egy egész világ látta halálba dermedt arcát. Úgy tűnik, Kelet-Európában a diktatúrák ledöntésének módjára, a diktátorral való leszámolásra is kihat a diktatúrák sajátos - ha úgy tetszik nemzeti - természete. A történelmi forduló nem siettethető, és nemigen lehet elszalasztani. Csak akkor következik be, amikor a nép egy akaratra jut, és együtt, egyszerre, egységesülve cselekszik. Viszont ha ebbe az állapotba elérkezik, a fordulat elkerülhetetlen, bül Kelet-Európa megindult Európa felé. A 68-ban „testvéri tankokelűzött Dubcek most a csehszlovák parlement elnöke; Václav Havel, az ellenzékiként üldözött és börtönbe zárt író már Csehszlovákia államfője. Honecker ellen eljárás folyik, a bolgár Zsivkov ellen is. Litvánia kommunista pártja függetlennek nyilvánította magát az SZKP-tól. Lengyelországban a Szolidaritás kormánya próbálja a civilizációba visszakormányozni a hazáját. Romániában győzött a nép! 1989 forradalmi és történelmi év volt. Itt — nálunk és mifelénk. Falak dőltek le, rendszerek dőltek meg, diktátorok buktak el, eszmék égtek ki, nemzetek eszméltek föl, remények derengtek elő, válságok mélyültek el — s mindezek nyomán többé Kelet-Európában sem lehet a változásokat egyetlen irányba mutatónak, egyetlen eszme felé parancsszóra menetelőnek nyilvánítani. Ám a tisztító viharok után a teremtések nyugalma és termő békessége sajnos még messzinek látszik — de most már minden eddiginél bizonyosabb, hogy elérjük! Balipap Ferenc Öröm és bizonytalans A romániai forradalom híre egyszerre váltott ki bennem örömet és bizonytalanságot. Gyermekkorom óta járok haza Erdélybe. Azóta halmozódtak fel az ellentmondó élmények. Az utóbbi időkben mindig félve vágtam neki az útnak,restelltem az erőszakoskodások miatt magamat. Ügyetlenül vetettem szét kezem és lábam a motozó vámos parancsára, esetlenül viseltem a milicista kiutasítását a parókiáról, ahol vérszerinti rokonom vendége voltam. Szégyenkezve vállaltam a gazdag rokon szerepét, amikor a hazai borotvahabot átadván köszönetet mondtak. Sokféle okra hivatkozva csak módjával fogyasztottam a feltálalt ételt, tudva, hogy ez csak a vendég kedvéért kerülhetett az asztalra. A forradalom hírére fellobanó öröm azt súgta, hogy ennek most vége. A napról napra bonyolultabbá váló események arra késztettek, hogy barátommal, Ozorai Gáborral - aki kiváló fényképész és operatőr is —, útra keljek. A városi Vöröskereszt által gyűjtött adományok mellett egy videofelszerelés is a kocsiba került. December 29-én indultunk egy olyan útra, amelynek végcélja az „ameddig lehet”, azaz Marosvásárhely. A határon német, holland és magyar segélyszállítmányok vártak a bebocsátásra. Mindenkin látszott az izgalom, rajtunk talán a félelem is. (Hírek jöttek a lelőtt nyugatnémet kamionsofőrökről.) Vámvizsgálat helyett csupán a szállítmányok felbecsülése volt a hatóság feladata. Ugyanez történt a román határon is. Azaz valami más is. Derűs vámtisztek tört magyarsággal bocsátottak be Erdélybe. Harminchárom évvel ezelőtt léptem be először e csodálatos országrészbe, de ilyet még nem tapasztaltam. A határzónában az ellenőrzés cigaretta vagy egyéb apróság utáni érdeklődéssel párosult eddig is, de ez most baráti gesztusként hatott. Az úton haladva mindenfelé integető emberek. Örökre emlékezetes marad számunkra, amint egy idős román asszony, talán életében először formálta meg két ujjával a győzelmet jelentő V betűt. Mindenütt kivágott közepű, címerüktől megfosztott zászlók. Régtől ismerős már ez a szimbólum. A lelkesedést és örömet mutató felszín alatt azonban más is van. Az emberek fáradtak, kimerültek, kétségek között élnek. Valóban a diktátort végezték ki? Mikor támadnak újra a szekusok? Tényleg mindenki most már szabadon használhatja anyanyelvét? Lesz-e valaha a román a magyarnak barátja és testvére? Mennyire lesz tartós a javuló ellátás? A távolabb élő barátok, rokonok élnek-e, sértetlenek-e? És még millió kérdés, kétely a fejekben. Bizalmas beszélgetésekben másokról is vallanak. Újból egy kommunista hatalom látszik körvonalazódni. Ebből pedig már elég volt, örökre. Sokan már egy második forradalom szükségességéről beszélnek. Sorolják a neveket, akik változatlanul most is hatalomban maradtak, és azoknak a nevét, akiket a régi diktatúra után ez az új hatalom sem néz jó szemmel. Félő, hogy most a szürkék hatalma követi a vöröset. Születőben vannak a pártok, tavaszra választásokat hirdettek. De hát a pártok még lábra sem álltak. Kinek kedvez ez? A tagkönyvüket elhajító, de a hatalomhoz húzódó rétegek könnyen tömörülnek új nevű szervezeteikbe. Az újévi beszédkor a televízióban a nemzeti színű zászló mellett ott volt a már régen megszokott, egyszínű, internacionalista is. Az utcákon — Marosvásárhelyen is — megsokasodott a magyar szó. Latolgatják az erdélyi magyarság jövőjét. Újság már van, a rádió éledezik. Iskolákat akarnak. Küldjetek könyveket, szép magyar mesekönyveket — kérik tőlünk. Hazaérve megtudjuk, ez már tilos. (Miközben a cikket gépelem, a Kossuth Rádió kommentátora azt latolgatja, hogy a magyar nyelvű könyvek Romániába való újbóli be nem engedése egyedi túlkapás-e vagy felsőbb utasításra történt.) A védtelen tömeg lemészárlása döbbenetet váltott ki világszerte. A gyász, a kegyelet sajátos formájú. Itt Marosvásárhelyen, a halálesetek színhelyén fenyőfák, gyertyák, élelem, fényképek. Ezeken a helyeken megcsendesedik a város. Szinte mindenki lábujj - hegyen jár, állandóan imádság hallatszik. Itt is, ott is a diktátor széttépett, megtaposott fényképei. Embert így még nem gyűlöltek a föld kerekén. Terroristákról, idegen zsoldosokról, alattomban gyilkolókról sok szó esik. A marosvásárhelyi gyilkosok zöld egyenruhát és álarcot viseltek. Nyomuk veszett. Nekik köszönhető a mindenfelé elterjedt lincshangulat. Egyre többen ismerik fel: a neheze még vissza van. Csupán a trónfosztás következett be, de az új hatalom még ingatag. A ma népszerű intézkedései a holnap fejlődésének gátjai lehetnek. A forradalom kezdetén vagyunk, még semmi nem dőlt el. A szilveszter Erdélyben ért minket. Petárda sehol sem robbant. Csáky László JANUÁR 22. Még nem ment át a nemzeti köztudatba, hogy néhány éve ezen a napon ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Miért éppen ezen a napon? A múlt században 1823. január 22-én írta meg Kölcsey Ferenc a Himnuszt, nemzeti imádságunkat. A költő még nem tudta milyen zivatarok jőnek még a balsorstól már milyen régen lépett magyar népre, s nemcsak mi, magyarok szenvedjük meg a sors veréseit, hanem a Kárpátok karéjában élő valamennyi nép. Nemcsak a Himnusz miatt érdemli meg Kölcsey Ferenc, hogy az ő nevéhez kapcsolódjon a magyar kultúra napja, ő az a költőnk, aki prózában átfogja az antik kultúrától a romantikáig az egész európai kultúrát. Beszédeiben elsőként írt magyar szociográfiát a „Szatmári adózó nép állapotáról”, s követelte a polgári átalakulást, a feudális kötöttségekből való szabadulást. „Nemzeti hagyományok” címmel tanulmányt írt arról, hogy a nép által őrzött nemzeti kultúra nélkül nincs magyar művelődés, magyar műveltség. Írásaiban felölelte a kultúra minden területét, a földműveléstől művészeteken és tudományokon át a vallásig. Magyar nyelven írt és gondolkodott, ámbár több európai nyelv ismeretével bírt. Mikor a magyar kultúra napján a kultúráról elmélkedünk, gondoljunk szeretettel és tisztelettel Kölcsey Ferencre is. Gömöry József