Honderü, 1847. június- december (5. évfolyam, 2/1-26. szám)

1847-11-02 / 18. szám

— 358 úgy itt sem a kereskedőhelyre épült a megyeház, így az erő, mely különben egy helyütt felsége­­sen terjedne , megoszlik, s egymás’ hiányát ér­zi , mig együtt egy a másikat emelné. F. hó 1 6-kán törtünk át a fenemlített Vásá­­r­o­s-N­a­m­é­n­y előtti bukáson. — Még tán most is ott ülnénk, ha a sors egy megyei főbb tiszt­viselőt nem hoz szabadításunkra. — Parancsai az épen naményi vásárra siető embereket iiték segítségre — mihez a bakon ülő egyén’ czifra zsinorzata is adva nyomatot, kocsink a sáros malheurből kirántatott. V­á­s­á r­o­s-N­amény szinte egy mezővá­rosi példány a nyílt világban.—Ha sara mind­járt nagy is, vására népes, fogadója azonban minden kritikán alulinak találtatott. — Egykor majd , ha a tiszagőzhajózási társaság é­­letet hozand a csavargó folyam partjaira ; ha a mostani fogadó helyett a tervezett rendesebb új vendéglő állandó s gyorskocsik fogják jó maca­­damizált utain a folytonos közlekedést más tá­volabb helyekkel fentartani, — ekkor fog élni Vásáros-Namény. De mig több hiányai közt me­redek hidjánál oly bajjal lehet járni, mint most — mig a kis terhű kocsi elé fogott, s a híd’ rom­lott eleje miatt összevissza bukott lovakat do­rongokkal kell előbbi helyzetükbe segíteni—ad­dig szunnyadni fog mostani álmos lengésében. Végre átérve a Tisza’ túlsó partjára , meg­­menekedtünk úti bajaink­ nagyobbjaitól. — Fi­nálét pillantok hát Szabolcsra. — Isten veled — gondolom — te hires Nyír — paradi­csoma az utaknak — 115 □ mérföldnyi szabad­­ságparódia ! Isten veled viszonlátásig! mi, ha utaid nem javulnak , Ítéletnapra maradhat. A mint B­e­r­e­g­b­e jutottunk, a nap is, mely eddigi keserves vándorlásunk’ szemléltetése elől fellegfátyolba rejtezett, kilövelve jótékony suga­rait , édesen esett tiszta fényénél szétnézni Be­regszász’ kedves vidékére a magas töltések’ ama részéről, melyeken jó az út, s a Tisza’ árja ma­ga idején sem dühönghet. S nekünk, kik a he­gyek’ költői tájaihoz éltünkön át szokva voltunk, gyönyör volt a távol láthatárban kéklő mun­kácsi, s a közel beregszászi hegyeket megpillantani.Utunk mellett mindenütt rózsabok­rok mosolyogtak , a virágokat szellő lengeté , s szelíden hajlongva felénk — osztoztak illatukkal. Lehetlen volt meg nem állíttatni lovainkat, hogy a vadrózsák’ egyikéből szakaszthassak, — mert mióta Kuthy Lajos „Toulouse’ Sapphóját“ ol­vasom , becsülni kezdtem e virágnemet. — Sze­rinte ugyanis függetlenül nyílik a pusztában. Ker­tészolló nem nyirbálja lombját, nem virít senki tetszéséért s annak adja magát, ki csak érte lá­togatja a — — magányt.“ Beregszász — igénytelen kis városka , tája , egyháza , s a megyeház , emelik hírében. Magas, karzatos tornyu temploma góth stílben épült, s mint a bolthajtáson olvasható fölirat mu­tatja, a 16-dik században készült el, a követke­zőben elvontatott, mig falai két századig daczol­­va az idő’viharával, 1846-ban csinos ízléssel az ó német stil’ szabályai szerint felékesítve — helyreállíttatott. A mint Bergszászt elhagytuk, egy lej­tőről leereszkedve — az eddig látott tájak’ leg­­szebbike nyílt meg előttünk. — Tágas völgy, me­lyen közönkint sűrű fák’ árnyában falvak feksze­nek, azon sajátságos nyúlánk idomú — fából e­­melt sötét tornyokkal, melyek e felső vidékeken oly gyakoriak. — Éjszakra messze hegyek sötét­lenek , hazánk’ határit képzők, — melyek mö­gött gyászos az ég,s az elhunyt nem­zetnek nem világít többé az egykor élvezett arany szabadság’ drága napja. — Kelet felé távol reménypontként gyöngén kékellenek a már­­marosi hegyek, jelen utunk’ czélja. A nap épen búcsúzott, mellettünk munkájokról hazatérő fér­fiak s nők énekeltek. — Énekük találkozott gon­dolatimmal , s ez ismert dal’ zengésinél: „Túl a Tiszán van egy város Beregszász — Volt szeretőm néha ötven , néha száz. Volt szeretőm néha száz is — De jó volna most csak egy is!“------­felébredt lelkemben a vágy a messzehagyottak után. Szemek, mint fölöttem a tiszta ég oly ké­kek, ragyogtak képzetem előtt— a legszelídebb halvány arczczal szőke hajfürtök’ árnya alatt. — Fülemben szavai hangzottak , s én !... mellett érzém magam’, boldogító körében , enyelgő any­ja s testvérei közt — zongorájánál — játszva a legkedvesb emlékeztető zenedarabokat.—Oh beh határtalan jól esik az ember’ szivének távol föl­deken ily lény’ szellemével mulatni. — Mosolyg­­va tűnik el előttünk minden tárgy — s röviddé varázsul az úti idő. T­i­s­z­a-Ú­j­f­a­k­­ön éji állomásunk. — Só­szállítási hely s a kincstár’ birtoka, telve hiva­talo­s tiszti épületekkel. Elég tiszta, fogadója a­­jánlatos. Midőn jövő reggel elhagytuk, az eső’ sűrű csöpekben hullott alá a sötét fellegekből, s mi köpenyünkbe burkolód­zva hallgattunk kocsinkban egymás mellett. — Utunkban feküdt Ugocsa megye főhelye — Nagyszőllős. — Megye­háza előtt helyesen rendezett kis kert fekszik, mely egyszerűségének csínt kölcsönöz. — Egy messziről szemet szúró zöld színre mázolt fedelű templomán kívül báró Perényiék ószerü kas­télya voná magára figyelmünket. — A város fe­­­­lett meredek sziklán omladoznak az egykori .­

Next