Honismeret, 2008 (36. évfolyam)
2008 / 4. szám - HAGYOMÁNY - Kazinczy Ferenc és a magyar nyelv (Biró Ferenc)
keztek erőteljesen kulturális irányba bővíteni. De rögtön hozzá is kell tennünk: ez a nemesi nemzet erőfeszítéseiket és eredményeiket nem értékelte valami sokra. Az 1764/65-ös diétán természetesen a pénzügyekről folyt a nagyon is éles vita, a magyar nyelv ügye pedig szóba sem került. Az újkori nyelvkérdés történetében a második nemzedéket az 1770-es években színre lépő nemesi garnitúra alkotja, velük jelentkezik be a (Kosáry Domokos terminusával) felvilágosult rendiség. Ennek a nemzedéknek a legnagyobb hatású alakja Bessenyei György volt, az 1770-es évek végén számos írásban kifejtett s a társadalom egész életére kiterjedő programjának középpontjában már a magyar nyelv ügye áll. E program rendkívül gazdagon strukturált gondolati építmény volt, de centrumát a Jámbor szándékban szerencsénkre tömören is összefoglalta. A társadalom célja a közboldogság, ezt elérni a tudományok terjesztésével lehet, a tudományok terjesztésének a kulcsa pedig a nyelv, mégpedig a „számosabb rész" nyelve, tehát nem a latin, hanem a magyar. A nemzet létét azonban önmagában véve nem a nyelv stabilizálja, a nemzeti lét fennmaradásához birtok és erő szükséges. Ez az erő hajdan a kardforgatásban mutatkozott meg, a műveit XVIII. században pedig abban kell, hogy megmutatkozzék, hogy a nemzet milyen mértékben és milyen színvonalon birtokolja a „tudományokat". A nyelvnek ebben van döntő szerepe. A nyelv önmagában véve tehát nem alkotóeleme a nemzetnek, a nyelv itt még másfajta kapcsolatban van a nemzettel: a tulajdona. Ez azonban létfontosságú tulajdon: az a kulcs, amely a tudományok kapuit nyitja meg s e kapuk mögött rejlik az erő forrása a nemzet számára s ezzel voltaképpen az egyedüli lehetőség, hogy ne tűnjék el a történelem viharaiban. Ennek a gazdagon tagolt rendszernek a tartalma a nemesi érdekeknek megfelelő modernizációs ideológia. A harmadik nemzedék az 1780-as években lép a színre, II. József trónra kerülését követően, Bessenyeinek és társainak visszavonulása után, a kalapos király nem sok teret hagyott a nemesi törekvések számára. E nemzedék túlnyomórészt a társadalom alacsonyabb néposztályaiból származik és alapvetően másképpen tekint a nemzeti nyelv kérdésére, mint elődei. Vitáról ugyan egyáltalán nincs szó, de a hangsúly alapvetően megváltozik: a nyelv már egyértelműen első a nemzetet alkotó tényezők közül. Ha nem is minden író számára az egyedüli, de bizonyosan mindenki számára a legfontosabb. „Egy a nyelv, egy a nemzet" - írja a kor egyik legnagyobb hatású, a nyelvkérdés vonatkozásában pedig központi szerepet játszó alakja, Péczeli József, Komárom prédikátora. Ezt a gondolatot számtalan változatban leírták a kor írói, de a lényeg mindegyikőjüknél - Csokonai Vitéz Mihálynál éppen úgy, mint Batsányi Jánosnál, Kármán Józsefnél éppen úgy, mint Révai Miklósnál - ugyanaz: a nemzet első és legfontosabb határozmánya a nyelv. Ez sem ártatlan interpretáció. Ezzel a beállítással ők a nyelvkérdést az alacsony sorból származott értelmiség - mondhatjuk így is: a magyar harmadik rend - ideológiájaként értelmezik. Ha csak az tekinthető a magyar nemzet tagjának, aki magyarul beszél, akkor a natio hungarica rendi ideológiája ellen indul támadás: a magyar nemzetet ezek szerint nem a magyarországi nemesség alkotja, hanem mindenki, aki magyarul beszél. Az állításnak a rendi alkotmány árnyékában ugyan semmiféle közjogi súlya nincs, a mellette szóló érvelésnek azonban ellenállhatatlan ereje van, hiszen azt mondja, hogy magyar nyelv nélkül nincs magyar nemzet sem. Ha nem törődünk nyelvünkkel, két-háromszáz év múlva csak úgy emlékeznek ránk, mint mi a keltákra: ők is éltek valaha. Jegyezzük meg, hogy ennek a fenyegetésnek lényegében semmi köze nincs a sokat emlegetett herderi „jóslathoz", hiszen ez csak 1791-ben látott napvilágot, a fenyegetés viszont már a nyolcvanas években erőteljesen jelen volt a hazai írott nyilvánosságban. De nem csak a fenyegetés van ott. A történelemben minden jelentős nemzetnek fejlett irodalma („tudománya") volt - a nemzeti nyelv és a nemzeti irodalom sikere ezt az esélyt, a jelentős nemzetek sorába való emelkedés esélyét adja meg. Ez az ideológia tehát fontos hangsúlyozni -nem csak a magyar harmadik rend nevében szól, hanem a magyar harmadik rendből származó írástudók nevében. Hangjuk indulatos és magabiztos. A kínálkozó idézetek közül csak egyet említenék: az „Urak udvarában divíziónként koslatnak a jobbágyok zsírján hízott kopók", miközben a „tanultak éhen fáradoznak a nemzet dicsősége mellett" - ezt az igen kemény mondatot Csokonai Vitéz Mihály írta le 1793-ban, a Tempefői című színművében. Elénk tűnik azonban az 1780-as évek vége felé egy fiatal író, aki számára - miközben nem kételkedett a megállapítás igazában - nem volt különösebben rokonszenves a gondolat, hogy a nemzetet a nyelv teszi igazán nemzetté. Kazinczy Ferenc - mert róla van szó - a nyelvkérdésre vonatkozó álláspontjának alapvonásai ennek az évtizednek a végére alakultak ki s nem nélkülözik a meglepő fordulatokat. Korábban nem így gondolkodott. Bessenyei Györgyhöz és a nemesség többségéhez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a nyelv és a nemzet között nincs lényegi kapcsolat. Egy epizód: 1780-ban Dienes öccsével joggyakorlaton hosszabb időt töltött Eperjesen s különösebb érzelmek nélkül szemlélte a városka tarka-barka nyelvi állapotát. Nem a magyar nyelv sanyarú sorsán bosszankodott, hanem azon, hogy senkivel nem volt alkalma a franciát gyakorolnia. Tíz év múlva, 1790-ben viszont éhhalállal fe