Igaz Szó, 1979. január-június (27. évfolyam, 1-6. szám)
1979-06-01 / 6. szám
csalta, azzal a vad kancával, Pőrével, és a szelíd, ártatlan báránykával, Lenkével. Az anyját a lányaival! Vékony, fekete vaspálcát szorongatott a kezében, és amíg kiteregette a családja botrányait, ezzel a vasbottal hadonászott, verte a padlót, majd felállt, egy vékony lábú, megbiccenő, félig megvakult tükörasztalkához lépett, kirántotta a fiókját, leveleket kotort elő — és olvasta, olvasta őket, hangosan, zihálva, a dühtől fulladozva. Már-már úgy érzékeltem az időt, mintha órák óta olvasna. És egyszerre — váratlanul — félbeszakadt a nagy monológ: egy kígyóbordázatú, óriás asztmaroham köhögőgörcse fullasztotta el. Olyan félelmetes jelenet és jelenség volt, mint egy nagy színésznő remeklése — akár Shakespeare írhatta volna színpadra. Már-már szép volt, igazi alkotás. Megigézetten, mozdulatlanul figyeltem. Aztán megírtam, amit megírhattam. Amennyit megértettem. Ahogy szavakkal megközelíthettem. Sajnálom, hogy ez az írásom elveszett. Már jó ideje keresem, sehol nem találom. Akkoriban valamelyes feltűnést keltett, Móricz Zsigmond is olvasta. A Metropol éttermébe hívatott, ott faggatott. Restellem — csúnyán megbuktam ezen az újabb vizsgán. Nem tudtam, hogy Móricz Zsigmondot legmélyebben érinti a Görgey-téma. Hogy gyűjti a Görgey-irodalmat, a bizalmas leveleket is. Regényt akart írni Görgey Artúrról: a nagy, legnagyobb magyar kondottiérét látta benne, csak Mátyás királyhoz és Zrínyi Miklóshoz tudta hasonlítani. De nemcsak ezt akarta megírni róla — természetesen a nőket is. Ahogyan Bethlen Gáborhoz Báthory Annát. Elégedetlenül, füstölögve faggatott. Mit mondott az öregasszony Etelkáról, az édesanyjáról? Igaz, hogy francia lány volt az anya, vagy csupán prágai cseh lány? Tüdőbajos volt-e vagy rákos? Mikor tudta meg Etelka, a hites feleség, hogy Artúrnak Bélivel, az öcscse feleségével van viszonya? Ezért éltek külön a házastársak — ezért-e vagy másért? És hogy fogadta ezt a viszonyt István, a hű testvér, aki könyvet írt bátyja védelmében, s állandóan pénzelte is, hiszen Visegrádot is ő vette, a megcsalt férj. Jól megjegyeztem-e, hogy kinek a leveleit őrzi Bubna grófné a fiókjában? És kikkel levelezik még? Mit mondott Pőréről? Nem női pletyka-e csupán, hogy Pőre is a szeretője volt. És igaz-e a vérbaja, tudniillik a Pőréé? Mert a férje, ezt orvosi leletek igazolják, vérbajos volt. És él-e még a finom, kedves Náray Lenke? Mindezekről alig tudtam valamit — pontosabban: jóformán semmit. Engem a nagy, megrázó színpadi jelenet izgatott, a tüzes kráter, az ömlő láva, s ezt is írtam meg az expresszionista közlés szaggatott modorában. Csak ezt, csak ennyit. Móricz Zsigmond — ellentmondást nem tűrve — visszaküldött a magányos, öreg nőhöz. Visszamentem, hoztam is néhány levelet, adatot — de Móricz ezután sohasem kérte el tőlem az „anyagot“. Amit hoztam, nálam maradt. Ő valószínűleg végleg lemondott a tervezett Görgey-regényről. Talán éppen a nők riasztották el. De a történet még nem ért véget. Bár nem kerestem fel többé Görgey Artúr lányát, Bubna Ferenc gróf özvegyét, két-három évig ő keresett fel leveleivel, németül írta valamennyit, szálkás, olvashatatlan, gót betűkkel, fáradhatatlanul. Én lehettem életében az utolsó érdeklődő férfi. Az a deszkadarab, amibe a hajótörött belekapaszkodik. De a tenger végtelenül nagy, és a hajótörött egyedül van. (Budapest)