Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: A világidejűség költészete

ősállatok vonulása, morajló messzi tenger, sárkány talpak tompa puf­fogása, rák-ollók nyikorgása, repülő- sárkányok bőrernyő suhogása, színes bordákba nőtt uszony-szárnyak csapkodása, mirigyes forgókban toka­uszonyok forgása, s az első­­ hang mögül föltör a másik, a madár-sikoly ... Pontos tudományos kronológia ez? Távol­ról sem az. A szaktudós sok mindent rendez­getne a vers pompás szövetén. Csakhogy itt, mint már mondottam, nem közönséges emberi szempontok sorolnak és osztályoznak. A világ­­idejűség dolgozik a költő látomásán keresztül, a világidejűség, amelyben a most történt és a régen történt összemosódik, s felcserélhető úgy és olyanképpen, ahogy azt a világidejűség vágya az adott pillanatban ki akarja énekelni önmagából. A tudósi műszerek segítségére sem vágyik, hisz még magasabbról szemléli a szétváló és összeálló részek táncát, olyan magasról, ahol már a tudós is a maga ré­szeivel és műszereivel régen beleolvadt azok­ba a nagyobb egységekbe, amelyeknek öntudat­lanságát csak a költő riaszthatja, csak a költő kérdezheti: Magatokról ti mit tudtatok? A csönd csigahéjából kiköltözött tejút­­szarvú világ mit tud magáról? Az űr kék lapulevelére kúszó, fűszálaira mászó katicabogarak mért csillagzanak, míg tartja őket a sok semmi­ ág? Más kérdés az, mi az a hasznosítható tudatanyag, amely ebből a költészetből átve­hető és megőrizhető, ha ellobban a szuggeszti­­vitás ereje, és az olvasó tartalmi elemek után kutat. Holub megmutatja a modern sebészet különleges késeit, s megismerjük hidegét, fényét, formáit. Vaskó Popa konkrét tárgyai és lényei is egy pillanatra tapintható közelben maradnak, s Holan legtávolabbi asszociációja is intellektuális ismeretanyaggal mérhető és konfrontálható. De miféle okosságot rejt a Juhász Ferenc-i költészet? Azt hiszem nem is okosságot, életérzést rejt magában. Valamit, amivel nem lehet egyértelműen vitatkozni, észen szűrve nézni; életérzést, amely egyszer­re érthető is, és megfoghatatlan. Minél jobban közelítünk az elemzés eszközeivel, annál in­kább homályosodik. De hiszen minden élet­érzés ilyen. Az emberi emlékezet a titokzatos­ság köldökzsinórjához van fűzve. Ha valaki nagyon messzire akar emlékezni, túl az emberi lehetőségek határán, egyszeriben a végtelen­ségben találja magát, ahol a nagyon régen volt és a nagyon sokára lesz sokkal közelebb van egymáshoz, mint mindaz, ami a jelenhez kapcsolódik. Az, hogy hatalmába kerítsen az ilyen értelmű költői látomás, ez nem csupán a szavak euforikus összecsengésétől, hanem az inspiráció hitelétől is függ. Helyesebben: attól a hiteltől, amelyet ennek az inspirációnak tulajdonítunk. Csakhogy lehet-e őszinte hitele egy olyan inspirációnak, amely mintha termé­szetrajzkönyvben vagy lexikonban lapozgatna, s onnan sorolja az állat-, növény- és virág­neveket? Az ihletettség pillanata, a látomás fókusza befoghat-e ennyit belőlük? Nem túl iskolás nomeklatúra-e a virágok hatalmának­­ilyen népszerű felsorolása, nem kellene tömé­­nyíteni, desztillálni a mondanivalót? Szükség van-e valamennyi virágnévre? Fehér mécsvi­­rágra, Piros mécsvirágra, Ragadós mécsvirág­ra, Ékes vasvirágra, Naprózsára, Fényes ku­tyatejre, Tündérfátyolra, Tornyos ikravirágra s a többiekre? Hiszen a világmindenság így úgyis felsorolhatatlan. De vajon ha másként közelítünk hozzá, nem csak eszenciákat gyár­tunk-e, nem csak kivonatokat szagolunk-e? S Juhász Ferenc ereje éppen abban van, hogy a más költészetű Európában arról győz meg, hogy neki is igaza van, s mialatt tovább gör­geti a sokszor hallott és soha nem hallott virágnevek kifogyhatatlan névsorát, a virág­neveken keresztül újra belénk áramlik az a világidejűség, amely ráér körülpillantani, groteszk méretű testének szőrszálait számol­gatni, bármiről beszélhet hosszan és röviden, arányérzéke merőben más, az ismert arányok fölé emelkedik. Dekompenzált világkép ez? Szintézis nélküli költészet? A világidejűség magában hordja a rendet is és a dekompenzáltságot is, a kér­déseket és a válaszokat. Ha a megfoghatat­lanság oldaláról közelítünk felé, megfoghatat­lan lesz. Ha az érzések oldaláról közeledünk, egyszerre megtölt sajátos atmoszférájával. Szinte fullasztó életigenlésével árad belénk, amelyen belül a biológiai világkép óriási nem­zőgyára dolgozik, virágok, emberek, állatok szaporodnak, s mintha maga az idő is nemző­szervvé válna, amely sejteket, porzókat, ma­gokat, ondószálakat lő ki magából, hogy bené­pesítse a halhatatlanság birodalmát. Mert Juhász Ferenc halhatatlanságvágya, mely szemben ül a halállal, egyre inkább látja, hogy hiába fogódzik első versének csillag­­monomániájába, hiába tartja két ujja között az aranytollat, amellyel majd repülni tud.

Next