Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: A világidejűség költészete
ősállatok vonulása, morajló messzi tenger, sárkány talpak tompa puffogása, rák-ollók nyikorgása, repülő- sárkányok bőrernyő suhogása, színes bordákba nőtt uszony-szárnyak csapkodása, mirigyes forgókban tokauszonyok forgása, s az első hang mögül föltör a másik, a madár-sikoly ... Pontos tudományos kronológia ez? Távolról sem az. A szaktudós sok mindent rendezgetne a vers pompás szövetén. Csakhogy itt, mint már mondottam, nem közönséges emberi szempontok sorolnak és osztályoznak. A világidejűség dolgozik a költő látomásán keresztül, a világidejűség, amelyben a most történt és a régen történt összemosódik, s felcserélhető úgy és olyanképpen, ahogy azt a világidejűség vágya az adott pillanatban ki akarja énekelni önmagából. A tudósi műszerek segítségére sem vágyik, hisz még magasabbról szemléli a szétváló és összeálló részek táncát, olyan magasról, ahol már a tudós is a maga részeivel és műszereivel régen beleolvadt azokba a nagyobb egységekbe, amelyeknek öntudatlanságát csak a költő riaszthatja, csak a költő kérdezheti: Magatokról ti mit tudtatok? A csönd csigahéjából kiköltözött tejútszarvú világ mit tud magáról? Az űr kék lapulevelére kúszó, fűszálaira mászó katicabogarak mért csillagzanak, míg tartja őket a sok semmi ág? Más kérdés az, mi az a hasznosítható tudatanyag, amely ebből a költészetből átvehető és megőrizhető, ha ellobban a szuggesztivitás ereje, és az olvasó tartalmi elemek után kutat. Holub megmutatja a modern sebészet különleges késeit, s megismerjük hidegét, fényét, formáit. Vaskó Popa konkrét tárgyai és lényei is egy pillanatra tapintható közelben maradnak, s Holan legtávolabbi asszociációja is intellektuális ismeretanyaggal mérhető és konfrontálható. De miféle okosságot rejt a Juhász Ferenc-i költészet? Azt hiszem nem is okosságot, életérzést rejt magában. Valamit, amivel nem lehet egyértelműen vitatkozni, észen szűrve nézni; életérzést, amely egyszerre érthető is, és megfoghatatlan. Minél jobban közelítünk az elemzés eszközeivel, annál inkább homályosodik. De hiszen minden életérzés ilyen. Az emberi emlékezet a titokzatosság köldökzsinórjához van fűzve. Ha valaki nagyon messzire akar emlékezni, túl az emberi lehetőségek határán, egyszeriben a végtelenségben találja magát, ahol a nagyon régen volt és a nagyon sokára lesz sokkal közelebb van egymáshoz, mint mindaz, ami a jelenhez kapcsolódik. Az, hogy hatalmába kerítsen az ilyen értelmű költői látomás, ez nem csupán a szavak euforikus összecsengésétől, hanem az inspiráció hitelétől is függ. Helyesebben: attól a hiteltől, amelyet ennek az inspirációnak tulajdonítunk. Csakhogy lehet-e őszinte hitele egy olyan inspirációnak, amely mintha természetrajzkönyvben vagy lexikonban lapozgatna, s onnan sorolja az állat-, növény- és virágneveket? Az ihletettség pillanata, a látomás fókusza befoghat-e ennyit belőlük? Nem túl iskolás nomeklatúra-e a virágok hatalmánakilyen népszerű felsorolása, nem kellene töményíteni, desztillálni a mondanivalót? Szükség van-e valamennyi virágnévre? Fehér mécsvirágra, Piros mécsvirágra, Ragadós mécsvirágra, Ékes vasvirágra, Naprózsára, Fényes kutyatejre, Tündérfátyolra, Tornyos ikravirágra s a többiekre? Hiszen a világmindenság így úgyis felsorolhatatlan. De vajon ha másként közelítünk hozzá, nem csak eszenciákat gyártunk-e, nem csak kivonatokat szagolunk-e? S Juhász Ferenc ereje éppen abban van, hogy a más költészetű Európában arról győz meg, hogy neki is igaza van, s mialatt tovább görgeti a sokszor hallott és soha nem hallott virágnevek kifogyhatatlan névsorát, a virágneveken keresztül újra belénk áramlik az a világidejűség, amely ráér körülpillantani, groteszk méretű testének szőrszálait számolgatni, bármiről beszélhet hosszan és röviden, arányérzéke merőben más, az ismert arányok fölé emelkedik. Dekompenzált világkép ez? Szintézis nélküli költészet? A világidejűség magában hordja a rendet is és a dekompenzáltságot is, a kérdéseket és a válaszokat. Ha a megfoghatatlanság oldaláról közelítünk felé, megfoghatatlan lesz. Ha az érzések oldaláról közeledünk, egyszerre megtölt sajátos atmoszférájával. Szinte fullasztó életigenlésével árad belénk, amelyen belül a biológiai világkép óriási nemzőgyára dolgozik, virágok, emberek, állatok szaporodnak, s mintha maga az idő is nemzőszervvé válna, amely sejteket, porzókat, magokat, ondószálakat lő ki magából, hogy benépesítse a halhatatlanság birodalmát. Mert Juhász Ferenc halhatatlanságvágya, mely szemben ül a halállal, egyre inkább látja, hogy hiába fogódzik első versének csillagmonomániájába, hiába tartja két ujja között az aranytollat, amellyel majd repülni tud.