Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - Koncsol László: Kodály Zoltán (1882—1967)
találta meg a neki megfelelő irányt. A magyar zenei impresszionizmus egyik remeke, az 1906-ban írt, majd 1929-ben Toscanini bátorítására átdolgozott Nyári este neki köszönheti létét. A magyar síkság lélegzik ebben a zenekari műben. Így tört be az egyetemes modern zenébe a magyar táj, a magyar nép hangja, s ezzel Kodály egy csapásra győzelemre vitte nálunk az új irányt, s a világban a népi gyökerű és szellemű magyar műzenét. Aztán az I. vonósnégyes következett, amely magyar népdalra, Ady kedves dalára (Lement a nap a maga járásán) épül. A szenvedélyes intonáció, a gordonka expresszív éneke, a hegedűk izgatott kiáltásai, majd a gazdag variációs sorozat, amely a dallam minden rejtet szépségét kibontja, a magyar népdal kimeríthetetlen belső gazdagságát is bizonyította. Nincs ebben a zenében semmi póz, semmi mesterkéltség, az egész kamaramű a népdal leglelkéből bomlik ki a legtermészetesebb zenei törvények szerint. A magyar muzsika utólérte Európát, sőt egyben-másban példát mutatott neki. A művészetek fejlődése sok ezer éves robbanássorozat, de Kodályék zenéje mintha egyetlen sűrített robbanás erejével rázta volna meg a magyar talajt. Milyen hát Kodály zenéje? Vizsgáljuk meg közelebbről a Missa brevis tételét, az Agnus deit. Kodály a misét 1942-ben írta, s azt hiszem, az egész mű leginkább ezért a részért született. „Agnus dei, qui tollis peccata mundi, miserere nobis. Dona nobis pacem.“ (Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nékünk. Adj nekünk békességet.) Kodály egyetlen hatalmas, kerek ívbe építi a tételt, hol a szólisták, hol a kar, hol a hangszerek csoportjai emelik mind magasabbra a szabadításért könyörgő nemes dallamot, s mintha az egész emberiség zihálna itt tragikus esettségében, egymásra torlódó hullámokban törnek ki a zenéből a könyörgés hangjai, hogy az ív túlsó oldalán a hit nyugalmában feloldódva simuljanak el. Azért idézem ezt a példát, mert Kodály még ebben az egyetemes, nemzetek fölött álló műfajban is valami sajátosan magyart teremtett, a magyar művészettörténet hagyományaihoz igazodott. A Missa brevis tömbszerűen egymásra emelt zenei építőelemei, a kórus és a zenekar tömör, kváderszerűen felmagasodó szólamai mintha katedrálist alkotnának. De milyen katedrálist? Idegen tőle a barokk mozgalmassága, idegen a gótika anyagtalanul lebegő aszkézise. Kodály zenei katedrálisa maga a méltóság, az esettségében is monumentális nyugalom és erő. A román stílusú templomok tömör nyugalmát és biztonságát sugározza ez a zene. A szimmetria, az erő, a méltóság, a férfias nyugalom zenéje ez. A költészetben Arany János, a szobrászatban Medgyessy Ferenc fejezte ki ezt a monumentális nyugalmat, szimmetrikus anyagtiszteletet , a népi erőt. Keresem Kodály nyugalmának a gyökereit, s a szilárd kollektív népi és nemzeti talajban vélem megtalálni. Bartók és Kodály fegyvertársak voltak, így élnek a köztudatban, és így igaz. Kettőjük kapcsolata ugyanolyan tiszta és bensőséges, harcos barátság, mint Aranyé és Petőfié volt. Művészetük is egyenrangú, s bár zenéjük tartalma és formája sok tekintetben lényegesen különbözik, mindig, minden körülmények közt értették, tiszteletben tartották és védelmezték egymás igazát. Bartók, a tragikusabb sorsú és pátoszú művész, ideges zenéjében végigvergődte a modern ember minden civilizációs kínját, magányában a végső élettitkokat feszegette. Elég, ha „éj-zenéit" idézzük, amelyek úgyszólván végigkísértenek, egész a Concertóig és a III. zongoraversenyig, s megértjük, hogy zenéje a nemzeti és népi kultúrákat átfogó emberi üzenet, elsősorban emberi dokumentum, amely minden inspirációt el tudott fogadni. Kodály zenéje közelebb áll a magyar forráshoz, ő biztosabban állt a magyar talajon, innen zenéjének ereje, biztonsága, derűje. Kodály zenéje a közösségi tudat biztonságát árasztja. De volt még a népi kultúra mellett egy másik közösség, amelyben élt, amelyből inspirációt és választ merített a kor kétségeire: a magyar nemzeti múlt. Remekművek egész sora született ebből a szövetségből. A Budavári Te Deum, amelyet Buda visszafoglalásának 250. évfordulójára írt, hálaének, s az elesettek siratását túlharsogják benne a győzelem és a kivívott béke hangjai. A Zrínyi szózata, ez a felszabadulás után szerzett nagy mű, amely talán csak egyszer-kétszer hangzott el nyilvánosan, s amely a kórusirodalom egyik legnehezebb capella műve, a Török Áfium legszenvedélyesebb prózarészleteire épül, megint a kellő pillanat.