Irodalmi Ujság, 1976 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-15 / 1-2. szám
1976 január február IRODALMI ÚJSÁG. V IGNOTUS PÁL: Horváth fíchi kölni, mti fordító és »'»// lapszerkesztő. Budapesten, éves korában váratlanul elhunyt (Napihír) SZÍNES, tehetséges és tisztátlan ember volt. Valamerre járt, népszerűtlenség övezte. Főképp pályatársai voltak, akik nem állhatták. Színfalhasogató modorával, melyben a fellengős szárnyalást játszi öngúny enyhítette értelmessé, ki-kitört a szakmai, nagy övezetéből s szórakoztatta, olykor elragadta alkalmi, közönségét. Sokáig azonban egy-egy ilyen ripacs-kalandra sem futotta rögtönzésre rendelt erejéből: visszacsúszott az aszfaltbetyársággal tarkított szellemi magányba. Az irodalom világában, aki tehette, félrenézett, ha szembetalálkozott vele. Népszerűtlenségét erényeinek köszönhette. Nevezetesen: verselni tudásának, merészségének; és annak, hogy ha megejtette az erkölcsi öntudat — ami megesett rajta, ha csak hébe-korba is — szembeúszott minden árral, még az utókor kegyének megnyerésére kimódolt divatokkal is. A VERSELNI TUDÁS ügyességére rossz idő járta, amikor fellépett. Részben negokoltan. ..Ki nem versel ma eltűnő jól?" — kérdezte Ignotus .909-ben, mintegy negyedszázaddal Horváth Béla fellépése előtt, Babits Mihályt üdvözölve. Jól verselnek a jó költők, jól verselnek a rossz költők..." Akkor ért valóban csúcsára a magyar verstechnika, nem csupán Babitsvan, kiről épp azt mutatta kignotus, hogy ennél egyéb is élhető géniuszában, s nem csupán olyan majdnem egyenrangú társaiban, mint Koszolányi vagy Tóth Árpád, hanem apró mesterekben és nagyravitt mesterkedőkben is. S ez a virtuóz burjánzás hamarosan kiégett. A huszas-harmincas években Babits ,ordonkahangon merengett, Kosztolányi szabadversekben lapongott, a fiatal költőnem -edék részben a népdal-stilizáló Petőfi, részben Füst Milán meg Kassák nyomán haladva inkább kereste a verstechnikai lazaságot, semmint kerülte volna. Teli rengéssel rímelni, dobogásos szemű sorokban költeni már-már íletlenség számba ment. HORVÁTH BÉLA ezt az íletlenséget emelt fővel elkövette. Ez volt legkevésbé bántó emlékű életlensége. Rímeinek rakétaápora könnyen klapanciába kaphatott volna, ha nem szól belőle az érzékletes hangú nűvész: ,,Mert akinek a szívét Ászakasztják — E szolga-földön '■rted, szent szabadság — Azt neg nem ölte sem bitó, sem ínség, — A föld alatt is csöngeti alincsét." Kell némi merészség aszent szabadság“ olajnyomatos láthoszához; de ami rikoltó ehetne benne, visszabillen a élekzet közvetlenségébe, amikor bilincs nem csörög, hanemcsöngő, szelíden, mint egy enéló-óra. A szent szabadság védelmében a horogkeresztesek ellen állt ki. S nem csupán a horogkeresztet vállaló horogkeresztesek ellen. Akkor Németországban Hitler már hatalmon volt, de Magyarország még csak fenntartásosan volt hozzá elkötelezve — a színvalló hitlerista még ritkaság volt, kivált a modor, a pénz, a kultúra és az álkultúra élitejének világában. Annál több volt, aki pomádságban utazott; ki mint katolikus hitbizomány-védő; ki mint „turáni" (de a világért sem „árja"!) fajvédő; ki mint a „latin szellem“ rajongója, Mussolini dicsőségére; ki mint egy „humánus zsidótörvény" szorgalmazója, amely majd „kifogja a szelet a demagógia vitorlájából". Horváth Béla ebből nem kért. Az ő kliensei (úgy használva a szót, mint ahogy az antik Rómában szokták) az elesettek és kiszolgáltatottak voltak, a szentkirályszabadjai toprongyos zsellérek, az angyalföldi sárga proletárok, a Rombach utcai megcibált zsidók. Igen, főképp a Rombach utcaiak, mert azokért szót emelni volt leghálátlanabb feladat. Még a legitimistáktól a kommunistákig ívelő, botcsinálta Hitler-ellenes együttesben is. Még a minden szektabeli zsidó hitközségi vezetőségek körében is. „Mi nem érünk nekik semmit, nekünk nem adnak pénzt, nekik mi megvagyunk", lamentálta Horváth Béla, aki a bőrét könnyűszerrel vásárra vitte, de elvárta volna a fizetséget az önfeláldozásáért. Kis híja, hogy nyilassá nem vedlett keserűségében a Rombach utca fogyatékos hálája miatt. Én a Szép Szó indulásakor ismerkedtem meg vele. Híre kevéssel a bemutatkozása előtt jutott el hozzám. Amint a szerkesztőséget szervezgettük, befutott költészetünk pohos pikareszkja, Berda József, kolbászra és fröccsre telő előleg reményében, s „Öregem!" kezdetű allokációját dús fokhagymaszaggal recsegtetve, aggodalmasan óvott bizonyos Horváth Béla nevezetű, Újpestjáró poéta fondorlataival szemben. Hogy ne álljak szóba vele, annak még az érintése is fertőz... „Jó, jó, Jóskám, de nem ismerem, óvatos leszek, ígérem..." Mi mindent meg nem ígértem volna, hogy a fokhagymától lélekzethez jussak. De szinte azon nyomban beállított Füsi József, az esszéista, maga az olasz állami iskola tanára s már ezért is szeppenten óvatos, de annyira mégsem, hogy szabadságvédő írókkal ne társuljon, kivált katolikusokkal, kik mialatt epét hánynak Hitlerre, leborulnak a szűzmáriás zászló előtt s olaszosan gesztikulálnak. A lobogó hajú és lángoló tekintetű, buja szemöldökű, sápadt, sovány Horváth Bélát ő mutatta be. Előbb még beajánlván, hogy „nagyon érdekes dolgokat ír..." Mi tagadás, restelltem Berda előtt, nem lehetett igénybe nem venni, olyan merészen írt s olyan tetszetősen. Szabódva bár, de ráállt ennek a tüzijátékos pátosznak méltánylására József Attila is. Házi költőnkké vált Horváth Béla, publicista-költővé, (ugyanazon időtájt némely antihitlerista katolikus folyóiratnál, a ..Korunk Szava-nál és a Vigíliánál is), majd költő-publicista, liberális napilapoknál (Magyar Hírlap, Esti Kurír), fűzésve és sziporkázva, éveken át ontotta az életveszélyes tiltakozást, költőtársai nem győzték fitymálni. HARMINCKILENC ELEJÉN Angliába emigráltam, s Horváth Bélát csakhamar elkapta a mocsok áradata. Először távollétemben még inkább felragyogott költő-publicista fénye, Gáspár Zoltán, felejthetetlen emlékű, kristály elméjű, kristály jellemű barátom, ki (többé-kevésbé) az én munkakörömet vette át a Szép Szónál is. Rassay szolgálatában a Kurírnál is, szórakoztató levelekben számolt be arról, hogy milyen az, amikor a jogászpolitikus Rassay megbeszéli a napi témát ezzel a kápráztató lírikus csodabogárral. De nemsokára már arról értesített, hogy H. B. kicsöppent a köréből s elzüllött, hogy hova lódult el, nem is nagyon tudtuk. Megtudtam (Gáspár Zoltán már nem élt) a háború után, bár pontosan sohasem. Csak annyit, hogy egy régi mérgét a náci években undorítóan okádta ki. Begyében voltak (az egykori) „Szegedi Fiatalok", akiknek mozgalmában sokallta a tősgyökeret, akiket megalkuvóknak látott a fajvédő szólamok gomolyában. A baloldalon azonban kedvelték őket, ott nem gázolhatott beléjük kedvére; „úgy, hát legázolhatom őket jobbfelől, nekem se nehéz turáminak lennem...“ így magyarázta pálfordulását (az akkorit) egy jószemű barátom, kinek sajnálom, hogy most nincs módomban engedelmet kérnem neve idenyomtatásához. Részleteket nem tudok akkori viselt dolgairól. Csak hallottam többfelől, (s nem vonta kétségbe senki), hogy denunciáló cikket tett közzé az azóta vértanú halált halt, nemes emlékezetű Radnóti Miklós ellen. TÖBBET kellett volna-e tudakozódnom róla, mielőtt megint kezet fogok vele? Lehet, de az vesse rám az első követ, aki még sose keveredett korpa közé, vagyis politikába. 1956-57 telén, második emigrálásom idején, a müncheni Látóhatár a nyugati magyarság kétségtelenül legjobb színvonalú szócsöve volt, a Szabad Európa tenyészetében ugyan, de annak rózsaszín balsarkában, dialógusra készen (és képesen) a hazai kommunisták értelmesebbjeivel. Gárdájában pedig vezető helyen állt Horváth Béla, szemsugarának és tüzijátékos verselésének lankadatlan lobogásával, római katolikusan, szocialistán, szabadsághivően. Jézust magasztalta, mefisztofelikus szemöldökrángások közben bár, de himnikus alázattal: Dicsérjétek véretekkel, Napszámosok, Véresek, Homlokára nézzetek fel. Sziveteknél véresebb! Társai a müncheni körben elbűvölve bámulták, s nem csoda: annyira túlszárnyalta tehetségben mind a hozzá mérhetőket. A társak közt szerepeltek az egykori „Szegedi Fiatalok" hagyatékának sáfárai, azóta tőle elkülönültek, mint a mai „Új Látóhatár" törzsgárdája, majd az ötvenhatos forradalom hajótörött intellektuálisai, főképp az Irodalmi Újság köré csoportosulva. A Radnóti-denunciálásról, egy szövegtelen cinkosság játékszabályainak engedelmeskedve, egyöntetűen hallgattak, amit szépítsem, hallgatunk, s nem nagyon tehettünk mást. Mert ő most is, akár népfrontos nekigyűrkőzésünk idején, látnivalóan komédiázott ugyan, de túlságosan jól ahhoz, hogy lemondhasson róla, akinek a szabadságharcban a szabadság is fontos, a szépirodalomban a szépség is, nem csak a taktika. VANNAK AZONBAN providenciális tökfejek, akiknek még a taktika se fontos, csak a hivatali előírás. Ezúttal a Szabad Európa bürokratái tevékenykedtek e minőségben. Kitették a költő szűrét. Horváth Béla néhányad magával napról-másra kenyerét vesztette. Ami őt illeti, igazán jó ügynek esett áldozatul, mégpedig kettőnek. Az egyik abból állt, hogy szolgálati lakását egy kartársának rendelkezésére bocsátotta házasságtörő pásztorórák céljára; a másik, hogy a Szabad Európa hangadóinak újra meg újra felhánytorgatta 1956 őszi felelőtlenségüket és föllebbent maradiságukat. A balsorsot azonban nem a jó ügyekhez méltón viselte el. Szégyentelenül zsarolt, s a szennycsatornaújságírás minden eszközét hajlandó volt igénybe venni. Fotókópiákat készített barátainak paranoid rohamaikban (emigritis vulgaris) hozzáintézett magánleveleiről, ezeket felkínálta készpénzért, párhuzamosan, washingtoni és budapesti bázisú hírszerző ügynököknek, bezsebelte a bezsebelhetőt s mivel Washingtonból csak napi táppénz csörgedezett, míg Budapestről tisztes kegydíjra nyílt kilátás: egy hozzá törleszkedett, fakó társa kíséretében a népi demokrácia mellett optált. Ennek tanúsítására megjelent a Látóhatár egy epefröcskölő különszáma, a magánlevelezést immár nyomtatásban kiteregetve, valótlanságokkal megspékelve, boldog-boldogtalanra mocskot hányva, nyakra-főre gyalázkodva. Rövid idő múlva e különös emberpár befutott Budapestre, ezúttal már ott jelentetve meg a haza disszidált Látóhatár-1, előbb egy új rakás ténybeli hazugsággal a nyugati tapasztalatokról, majd a koegzisztencia szellemének megfelelő illedelmesebb hangon igyekezve hidat verni a hazai és a nyugati írástudók közt. Erre persze senki se lehetett alkalmatlanabb őnáluk. A kultúrhatóságok rá is úntak ezirányú fontoskodásukra, s a Látóhatár azóta szerkesztőt és jelleget váltott. Mindamellett képmutatás volna letagadni, hogy Horváth Béla elpártolása csapás volt a nyugati (emigráns? disszidens? nevezzék, ahogy tetszik) magyar irodalomra. Mit tehettek elkeseredésükben a cserbenhagyott társak? Fölfedezték a Radnóti-denunciálást. Erről most Budapesten illett hallgatni. DE HORVÁTH BÉLÁT is megverte az Isten. Megtagadott Jézusa ezúttal jehovai szigorral intézkedett: a költő tehetségvesztése olyan villámütésszerűen következett be, hogy tizenhét esztendei távollét után ilyen sorokkal köszöntötte fel hazáját. Itt vívták osztályharcukat A régi proletárok. És most a munkás-öntudat Napsugarában állok. „Béla a népi demokrácia Pósa bácsija lett", — jegyezte meg egykori barátja, Hatvany Bertalan. De az se lett persze, mert Pósa Lajos feladatot végzett el, Horváth Béla pedig azt tehette legkevésbé. A világon semmire nem volt való immár. A betyárságát hibáztassam-e emiatt? A líra sok betyárságot elbír, s kivált elbírt az övé, szolgalelkűség az, amit nem bírt el. A föltétlen hajbókolást, amire hazatérése szégyenletes előfutamának igazolása végett kötelezve érezte magát. A csatangolás és tiltakozás mégis csak inkább eleme volt, mint a megjuhászkodott hazakullogás. A balvégzetet az a szikra idézte rá, ami korrumpálhatatlan volt benne. NEKEM illenék rá némi megilletődéssel gondolnom. Gyönyörű verseket írt hozzám, mégpedig életveszélyes időkben. 1938 tavaszán, amint Hitler ügynökei Magyarország kapuján dörömböltek, vagy már be is törtek rajta, így kezdte egyik szonettjét: Ez áprilisi délben a borús tájkázott, akár a nép, nagyon didergett. Látod, barátom, édes Ignotus Pál, E földön sose nyílott, ami kellett... Majd befejező versszakában nem kevesebbet állított, mint Mi ketten minden cenket megsebeztünk, És dicsőséges sebeket szereztünk... Cenkeket megsebezni csakugyan tudott. Bajtársakat hátbadöfni szintén. Szórakoztató emlékeket köszönhetek neki, de ha egy másvilági kávéházban az én asztalomhoz kívánna ülni, megkérném, hogy álljon odébb Búcsúzás közben HORVÁTH BÉLA