Jel-Kép, 1987 (3. szám)

GYÚJTÓPONTBAN - Pozsgay Imre: A városi televízió és a helyi közélet

9 A VÁROSI TELEVÍZIÓ ÉS A HELYI KÖZÉLET hőképesek —, ott közreműködésre, részvé­telre, megismétlem: nem megdolgozott ál­lampolgárokra, hanem részvételre, valósá­gos részvételre lehet számítani. Ebben a szű­kös és az életkörülményeket is rontó, vagy nem túlzottan előnyösen befolyásoló gazda­sági világban az elmúlt esztendőben is tizen­hat milliárd forint fölött volt a nemzeti va­gyon gyarapodása a településfejlesztési tár­sadalmi munkából. Ez több mint egy száza­léka az egész állami költségvetésnek, holott az működési feltételeket is, és nem egyszerű­en csak fejlesztési programokat tartalmaz. Ez fontos tény, és csak azért idéztem eny­nyit ennél a példánál, mert valamit elárul az emberi magatartásból is. Megismétlem, itt is vannak vonakodók, vannak, akik kénysze­redetten és néha egyszerűen zúgolódva vesz­nek részt ilyen és hasonló vállalkozásokban. De az összesség tapasztalata a lényeges, amelyben a legfontosabb az, hogy az embe­rek ebben az országban inak szakadtáig haj­landók dolgozni, ha saját maguk személye­sen fel tudják mérni cselekedeteik következ­ményeit, és úgy érzik, hogy alakítani tudnak körülményeiken. És minden munkára fel­szólító prédikáció, amely számításon kívül hagyja, hogy az emberek hatni tudnak kö­rülményeikre, alapvetően elhibázott dolog. A másik az egyesületek dolga. Magyaror­szágon ma már nincs törvényes akadálya annak, hogy az állampolgárok egyesületeket és az egyesületeken keresztül saját elképzelé­seket vonjanak be a helyi társadalom műkö­désébe. És politikailag sincs ennek akadálya. A politika nemcsak hogy tolerálja, hanem még ösztökéli is egyes egyesületek és egyesü­lések létrehozását. Mégis mitől van kényelmetlenségi érzés sokfelé és sok helyen az egyesületalapítások­kal és az egyesületi mozgalmakkal szemben? Egyrészt azért, mert hosszú ideig nem hogy nem kívánatos, hanem majdnem hogy tilal­mas dolognak számított az ilyesmi. S ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a rendszer bel­ső logikája — 1949-ben csukták be Magyar­országon az egyesületeket — az ötvenes években úgy alakult, hogy van egy bölcs centrum, amely pontosan tudja, mi a társa­dalmi érdek, és mi kell a népnek. És ha a bölcsességnek egyetlen forrása van, és az elméletileg is tökéletesen a helyén van, és hatalmilag, szervezetileg is, akkor minden­fajta más mozgástér és kezdeményezés jobb esetben deviancia, rosszabb esetben az ellen­ség műve. Ez önmagában, egy elvont logika szerint koherens szisztéma. Csak egy hibája volt: a valóság egyetlen ponton sem igazolta. Egyszerűen kitért előle egészen addig, amíg válsággá nem vált, és akkor rettenetes kö­vetkezményekkel járt, tudjuk. Erről most kár beszélni, tanulságait és tapasztalatait eleget említettük a múlt évben. A korábbi helyzet az MSZMP politikája nyomán és éppen a párt kezdeményezésére, s ezt fontos kijelentenem, jelentős mértékben megválto­zott. Ma már tudjuk, hogy a szocializmus is olyan társadalom, ahol a társadalmi érdek a külön érdekek küzdelmében és érdekkonf­liktusokon keresztül érvényesül. Az érdek­konfliktusokon keresztül érvényesülő társa­dalmi érdek tehát nem olyan, mint az oltár­kép, vagy mint a kiválasztott népet a pusztá­ból kivezető, világító felhőoszlop — annak mozgásterét létre is kell hozni. S mindennek a politikai konzekvenciái közé tartozik az érdekképviselet elvének — amelyet egyik­másik testvérországban még ma is vonakod­nak elismerni — az érvényesülést. Vagyis annak a szemléleti tudomásulvétele, hogy akiket érdekképviseletre szerveztek és hoz­tak létre, azoktól nem illik rossz néven ven­ni, hogy betöltik szerepkörüket. Ez volt a hatvanhatos májusi központi bizottsági ha­tározat lényege, és ebből adódtak a szak­szervezetről, a nőmozgalomról, másokról szóló határozatok. Ennek a konzekvenciáit a nyilvánosság­ban és a nyilvánosság eszközeiben is végig kell vinni, mert mihelyt ezt elmulasztjuk, politikai konfliktusok és diszfunkcionálisan működő szervezetek jönnek létre, és éppen az érdekek egyeztetése marad el. Marad csu­pán az ütközés, marad az állandóan kocso­nyás, kikristályosodatlan állapotok tömege, amelyben mindig mindenki kompromisz­szumra törekszik. A demokráciával szembe­ni egyik leggyakoribb érv, hogy elhúzza a döntéseket, és így a döntések nem hatéko­nyak. Ez tévedés. Éppen az érdekképviselet és az érdekütköztetések szervezeti tudomá­sulvétele bizonyítja, hogy ott kell a legkeve­sebb kompromisszumot beépíteni a döntés­be, ahol van bázisa a döntésnek. Tehát pont

Next