Jel-Kép, 1987 (3. szám)
GYÚJTÓPONTBAN - Pozsgay Imre: A városi televízió és a helyi közélet
9 A VÁROSI TELEVÍZIÓ ÉS A HELYI KÖZÉLET hőképesek —, ott közreműködésre, részvételre, megismétlem: nem megdolgozott állampolgárokra, hanem részvételre, valóságos részvételre lehet számítani. Ebben a szűkös és az életkörülményeket is rontó, vagy nem túlzottan előnyösen befolyásoló gazdasági világban az elmúlt esztendőben is tizenhat milliárd forint fölött volt a nemzeti vagyon gyarapodása a településfejlesztési társadalmi munkából. Ez több mint egy százaléka az egész állami költségvetésnek, holott az működési feltételeket is, és nem egyszerűen csak fejlesztési programokat tartalmaz. Ez fontos tény, és csak azért idéztem enynyit ennél a példánál, mert valamit elárul az emberi magatartásból is. Megismétlem, itt is vannak vonakodók, vannak, akik kényszeredetten és néha egyszerűen zúgolódva vesznek részt ilyen és hasonló vállalkozásokban. De az összesség tapasztalata a lényeges, amelyben a legfontosabb az, hogy az emberek ebben az országban inak szakadtáig hajlandók dolgozni, ha saját maguk személyesen fel tudják mérni cselekedeteik következményeit, és úgy érzik, hogy alakítani tudnak körülményeiken. És minden munkára felszólító prédikáció, amely számításon kívül hagyja, hogy az emberek hatni tudnak körülményeikre, alapvetően elhibázott dolog. A másik az egyesületek dolga. Magyarországon ma már nincs törvényes akadálya annak, hogy az állampolgárok egyesületeket és az egyesületeken keresztül saját elképzeléseket vonjanak be a helyi társadalom működésébe. És politikailag sincs ennek akadálya. A politika nemcsak hogy tolerálja, hanem még ösztökéli is egyes egyesületek és egyesülések létrehozását. Mégis mitől van kényelmetlenségi érzés sokfelé és sok helyen az egyesületalapításokkal és az egyesületi mozgalmakkal szemben? Egyrészt azért, mert hosszú ideig nem hogy nem kívánatos, hanem majdnem hogy tilalmas dolognak számított az ilyesmi. S ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a rendszer belső logikája — 1949-ben csukták be Magyarországon az egyesületeket — az ötvenes években úgy alakult, hogy van egy bölcs centrum, amely pontosan tudja, mi a társadalmi érdek, és mi kell a népnek. És ha a bölcsességnek egyetlen forrása van, és az elméletileg is tökéletesen a helyén van, és hatalmilag, szervezetileg is, akkor mindenfajta más mozgástér és kezdeményezés jobb esetben deviancia, rosszabb esetben az ellenség műve. Ez önmagában, egy elvont logika szerint koherens szisztéma. Csak egy hibája volt: a valóság egyetlen ponton sem igazolta. Egyszerűen kitért előle egészen addig, amíg válsággá nem vált, és akkor rettenetes következményekkel járt, tudjuk. Erről most kár beszélni, tanulságait és tapasztalatait eleget említettük a múlt évben. A korábbi helyzet az MSZMP politikája nyomán és éppen a párt kezdeményezésére, s ezt fontos kijelentenem, jelentős mértékben megváltozott. Ma már tudjuk, hogy a szocializmus is olyan társadalom, ahol a társadalmi érdek a külön érdekek küzdelmében és érdekkonfliktusokon keresztül érvényesül. Az érdekkonfliktusokon keresztül érvényesülő társadalmi érdek tehát nem olyan, mint az oltárkép, vagy mint a kiválasztott népet a pusztából kivezető, világító felhőoszlop — annak mozgásterét létre is kell hozni. S mindennek a politikai konzekvenciái közé tartozik az érdekképviselet elvének — amelyet egyikmásik testvérországban még ma is vonakodnak elismerni — az érvényesülést. Vagyis annak a szemléleti tudomásulvétele, hogy akiket érdekképviseletre szerveztek és hoztak létre, azoktól nem illik rossz néven venni, hogy betöltik szerepkörüket. Ez volt a hatvanhatos májusi központi bizottsági határozat lényege, és ebből adódtak a szakszervezetről, a nőmozgalomról, másokról szóló határozatok. Ennek a konzekvenciáit a nyilvánosságban és a nyilvánosság eszközeiben is végig kell vinni, mert mihelyt ezt elmulasztjuk, politikai konfliktusok és diszfunkcionálisan működő szervezetek jönnek létre, és éppen az érdekek egyeztetése marad el. Marad csupán az ütközés, marad az állandóan kocsonyás, kikristályosodatlan állapotok tömege, amelyben mindig mindenki kompromiszszumra törekszik. A demokráciával szembeni egyik leggyakoribb érv, hogy elhúzza a döntéseket, és így a döntések nem hatékonyak. Ez tévedés. Éppen az érdekképviselet és az érdekütköztetések szervezeti tudomásulvétele bizonyítja, hogy ott kell a legkevesebb kompromisszumot beépíteni a döntésbe, ahol van bázisa a döntésnek. Tehát pont