A Jövő Mérnöke, 1984 (31. évfolyam, 1-39. szám)

1984-03-02 / 7. szám

Nemzeti Színház és környéke A BME Mérnöki Továbbképző Intézete és az építészmérnöki kar közös rendezésében dr. Hofer Miklós egyetemi tanár számolt be a hallgatóságnak a Nemzeti Színház tervezésének jelenlegi helyzetéről. A február 15-i előadásra mintegy százan voltak kíváncsiak — túlnyomórészt a szakma „krémje” és építészhallgatók. Dr. László Ottó dékán bevezetőjében kihangsúlyozta, hogy műhely jellegű beszélgetésről lesz szó, hiszen a színház ter-vezése még koránt sincs befejezve — a hallgatóság mégis meglepődéssel vette tudomásul, hogy az elmúlt év vége,az országos sajtóban is megjelent makett-fotók óta, jelentősen változott a terv. Az előadásból megtudtuk, hogy az optimumot keresve, a tervezők szeptember óta több funkcionális és formai alternatívát dolgoztak ki, vállalva ezek megvitatását is különböző szakmai és nyilvános fórumokon. Mint ismeretes, az 1965- ben lezajlott nemzetközi tervpályázat magyar nyertesei 18 éve dolgoznak - hosszabb rövidebb megszakításokkal - a Nemzeti Színház tervezésén, állandóan figyelemmel kísérve az európai színház változását és a hazai igények alakulását. Az előadó szólt az építészet és a társadalom konfliktusáról, az építészeti modernizmus megrendült társadalmi hiteléről, a karakteres építészet igényéről, a korszerűség és a hagyomány ötvözéséről. Különös problémát okoz, hogy az új Nemzeti Színház tervezése éppen e szemléletváltás idején folyik, amikor a szakmán belül és azon kívül is megoszlanak a nézetek. Jánossy György építészt idézte a tervező, aki a színház terveinek hivatalos tervtanácsán így fogalmazott: „Az új Nemzeti Színház nem annyira az építészet, hanem inkább a nemzet karakterét fejezze ki ...” De vajon lehet-e (és ha igen, miként) építészetileg megfogalmazni a magyarság karakterét — ez a tervező legfőbb gondja ma. A számára véglegesnek érzett homlokzati megformálás utal ugyan Budapest egységes eklektikus, századfordulós hangulatára, de egyértelműen jelzi a jelent is. A Hősök tere és a Városliget világa igényli ezt a millenniumi hangulatot a továbbépítésben is, de meghatározó kell legyen — Hofer Miklós véleménye szerint — a természeti környezet, a park, a liget. Az épület nagy loyercsarnokai megnyílnak a Városligetre, belső tereiben tovább zöldellnek a fák, mint egy nagy télikertben. Az épület középpontjában az előcsarnok és a nézőtér ünnepélyessége a klasszikus színházak hangulatát őrzi majd - a parkra nyíló foyer-csarnokok pedig a jelent fejezik ki. — Ez a színház már az úgynevezett „nyílt színház", amely egész nap várja közönségét, pódiumelőadásokkal, kiállításokkal, zenei és irodalmi programokkal. Talán azért is van annyi vita, meditáció a „Nemzeti Színház"-fogalom mai értelmezéséről és ezzel együtt a színház programjáról, mert a film és a televízió korában megváltozott általában is a színház és a közönség viszonya. A Nemzeti Színház végleges tervei remélhetőleg pozitív választ adnak valamennyi kérdésre. Okos enged -s néha szenved Úgy elmerültem gondolataimban, mint anyahajó a lében, így csak nagy nehézségek árán találtam be a Budafoki úti kapun. Az egyetem területén belül tapasztalható egészen más légkör, na és egy bravúrosan kitartott fékcsikorgás aztán felébresztett jövőt építő ábrándozásaimból. Mivel errefelé meglehetősen ritka a Forma 1-es futam, a vállam fölött futólag visszanéztem: vajh ki ez a gumigyilkos ralyebajnok?! A Barkósban ülő férfiú nem lehetett túlzottan megelégedve a szemöldököm hajlásszögével, mert egy türelmetlen kézmozdulattal olyasvalamit kérdezett, hogy: „Na mi lesz, kishaver, meddig vánszorogsz még előttem, mint egy mozgássérült éticsiga?!” Ez azért kemény dolog volt, viszsza is intettem, hogy: „Édesapám, ha annyira sietsz, húzd magad felé a magassági kormányt, és huss ..." Beszélgetőtársam nem rajongott a repülésért, mert ellentmondást nem tűrően mutatta: „Jópajtás, ha nem lépsz félre, letiporlak, mint vad a vetést!” Erre a mérhetetlen impertinenciára elővettem az adu ászt, és rámutattam a maximális sebességet 5 km/órában szabályozó táblára: „Ha én 5,238 km/órával haladok, a fizika mai állása szerint te csak követhetsz engem!" Ez hatott, a volánbűvész abbahagyta a gesztikulálást. Győzelmem tudatában nagylelkűen éppen utat akartam neki engedni, amikor meghallottam a vollgázzal kipörgetett kerekek nyikorgását. A barátságos gesztusból életvédő dupla axell lett, a vita befejeződött. Ennek ellenére büszkén néztem a negyvennel elporzó kocsi után: ő győzött ugyan, de nekem volt igazam...! - bozo - Tézis: öt éve volt évfolyamtársaim közül a felének ha emlékszem a nevére, de egyikőjükkel sem tartom a kapcsolatot. Ez így is van rendjén, mert az igazi barátságok az általános és középiskolákban születnek, nem az egyetemen. Antitézis: Ez nagy marhaság. A nyitott ember bármilyen életkorban tud barátságot kötni, miért ne tudná éppen egyetemista korában?! Sőt. Szintézis. A lehetőség fönnáll, a többi már az egyéneken múlik. Ámen. - Jó, jó, mondtuk, hogy hozza el a barátnőjét is, de azt nem gondoltuk, hogy 1,95 magas lesz legalább: az egy nagy helyett igazán beszerezhetett volna több kisebbet. .. Egy poén a sok közül, és állítólag meg is történt. Másodéves vegyészek emlékeznek nagy nyári túrájukra, amikor is magyaros hévvel nekiindultak a Nagy Ismeretlennek, hogy az Óperenciás-tengeren túl rátaláljanak egy Cottbus nevű százezres falucskára, azon belül pedig Kirsten Palme nevű évfolyamtársukra. Nem, nem az ő barátnője az a kétméteres, az egy vonatismerettség rémisztő következménye volt, alig lehetett leöblíteni az ijedtséget tíz üveg sörrel... - Nem gondoltuk ám komolyan, hogy eljönnek hozzánk - emlékezik vissza arra a vasárnap délutáni csengetésre „Kriszti” -, azt hittük, hogy még Csehszlovákiában elköltik az összes pénzüket, és viszszafordulnak. De nagyon örültünk ... Ezt az egyet biztosra is veszem ... Főleg a szülők repeshettek a boldogságtól, amikor a délutáni sziesztájukat töltve egyszer csak szembetalálták magukat négy, álig felhátizsákolt magyar fiatalemberrel. - Te, én óriásit csalódtam a németekben — mondja Valkai Sándor, az egyik hátizsákos. -Itthon mindenki azzal riogatott, hogy így nem vendégszeretők, meg úgy tartózkodóak, aztán pont az ellenkezője jött be: még azokat a kívánságainkat is teljesítették, amit el se mondtunk... És nemcsak a szülők, de általában az ismeretlenek is. Ennek ellenére a jóból is megárt a sok, így a társaság pár nap múlva felkerekedett — no nem haza, hanem egy másik évfolyamtársuk, „Lucy" Wojan városkája felé. - Tudod, ezt a Leida-t mi falunak mondanánk itthon - jegyzi meg baráti cikizéssel Kovács Tamás, aki az elméleti tolmács szerepét töltötte be az úton, mert van vagy ezer lakosa, de hát ha város, legyen város. Mindenesetre ott is akkora feltűnést keltettünk a húsz méter hosszú főutcán, hogy az elbambult autósok komoly veszélynek tették ki magukat, na és a kerítéseket. De itt már nem okozott akkora meglepetést az érkezésünk, mert telefonon még idejében riasztottuk a családot... - Azt mondták, hogy átjönnek majd, csak azt nem, hogy mikor - jegyzi meg „Lucy” -, így aztán az apukám mindennap óriási bevásárlásokat csinált, és esténként csak kérdezgette: Mikor jönnek már ezek a magyarok, mikor jönnek már ezek a magyarok ... A magyarok persze mentek, és rögtön vittek egy kis színt a csöndes német városka életébe: főleg magyarnóta- és népdalestjük volt felejthetetlen, de a legízesebb kifejezéseket nem engedték lefordítani ... Aztán persze vége lett a víg napoknak, és egy berlini kanyarral haza kellett jönni, őszszel pedig kezdődött újra az a szomorú játék, amit úgy hívnak, hogy vegyészképzés műegyetem módra. Erről csak annyit, hogy az ismert tankörökben közel ötvenszázalékos volt az első évi lemorzsolódás, és örömében tripla luttokat ugrált az, aki elérte a hármas átlagot. Ebben a baráti körben is többen leverték a lécet ... — Itt vagyok például én — jelentkezik szerényen Megyesi Marianna, aki csak „Bogyó" néven ismeretes jobb körökben —, nekem sem sikerült, újra kell járnomaz elsőt. De tudod, ez itt teljesen megszokott dolog, úgyhogy ne is erről beszéljünk, hanem a barátságról, meg ilyesmiről. Én egy évig laktam egy szobában Lucyvel, és azt hiszem, igen komoly barátság alakult ki köztünk, pedig az elején nem nagyon értettük egymást. Én ugyanis egy szót sem beszéltem németül, és ő is elég gyengén adta elő a magyart. Aztán mind a ketten belejöttünk ... Lucy komolyan bólogat szőke fejével, és szabatos magyarsággal kiselőadást rögtönöz arról, mennyire nem ismerte a nyelvünket az első időkben, és mennyi segítséget kapott (kaptak) a szoba- és évfolyamtársaitól, sőt a tanároktól is, akik még (fél)német előadást is tartottak a kedvükért... - Az első időkben persze ennek ellenére nem volt könynyű a dolgunk: hosszú hónapokra távol a családtól, a barátoktól, és közben a rengeteg tanulás egy idegen nyelven .. . Most már más a helyzet: mindent megértünk, amiről szó van, itt is akadnak barátaink ... És érdekes: amikor vége a vizsgaidőszaknak, rettentően örülünk, hogy jaj, de jó, mehetünk haza. Aztán elmúlik a nyár, és mit mondunk? Lassan utaznunk kell haza. Ez is haza - az is haza, de azt hiszem, így van ez jól... A többiekkel együtt én is elgondolkodva bólogatok, bizony, az itt tapasztalható happy end ellenére nem minden kockázat nélkül való a külföldi egyetemistáskodás, új élet, új nyelv, új szokások ... A lassacskán líraivá váló hangulatot aztán Bácskai Zsoltnak kell szétoszlatnia: - Te, öreg, ha már így belejöttünk, legközelebb arról is írhatnál egy cikket, hogy délutánonként miért nem lehet bejutni egyetlen tornaterembe sem... Ennyiben maradtunk. Bogdán Zoltán. Ez is haza — az is haza Kriszti magyaráz, Lucy figyel Izsó-Valkai páros: „és akkor odajött a pincér...” Fotó: Csuhas Zs. Szocializmus és a társadalomtudományi oktatás Különböző fórumokon fogalmazódott meg az az igény, hogy az egyetemi társadalomtudományi oktatás reális, dinamikus és tárgyszerű szocializmusképet közvetítsen; segítsen a hallgatóknak annak megítélésében, hogy mi társadalmunkban a stabil érték, mi múlékony kompromisszum, s mi a mai helyzetből adódó kényszerű megoldás. Ez az igény sok vonatkozásban egybeesik azokkal az elvárásokkal, amelyeket hallgatóink fogalmaznak meg az egyetemi társadalomtudományi oktatással kapcsolatban. Íme néhány vélemény a „Szocializmus elmélete és a szocializmus valósága" című speciális kollégium múlt félévi szemináriumi dolgozataiból. L. L. ötödéves közlekedéskori hallgató írja: „A kép olyan változatos (az oktatásban közvetített szocializmusképről van szó - G. T.), mint amilyen változó az oktatók képe ... Egészen az egyetemi szintet és szerintem bármilyen ideológiai oktatási szintet meg nem ütő tanártól, a nagyon felkészült az oktatás során a diákhoz közel kerülő tanárig. Volt olyan oktatónk ..., akinek merevsége és konzervativizmusa mindenkit elriasztott. Az ő általa festett szocializmusképnek a valósághoz nincs sok köze”. Továbbá fontosnak tartja L. L. több társával együtt azt, hogy a társ., tud. foglalkozásokon a hallgatók előadhassák véleményüket, tévedéseiket, és ennek nyomán alakuljon ki párbeszéd, amelynek végeredményében ötvöződik a tanár és a hallgatók szükségszerűen eltérő látásmódja. Kedvező esetben a társ. tud.órák a demokratikus eszmecsere iskoláivá válhatnak. A hallgatók meglehetősen egyöntetű véleménye az, hogy a társ. tud.oktatás nem elég jelencentrikus. S. Z. ugyancsak ötödéves közlekedéskori hallgató ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Ismerjük a múltat, de'a jelenben rengeteg olyan élményünk van, amely a kristálytiszta elveket, téziseket nem igazolja. A mához, napjainkhoz nem tud igazodni az oktatás, és személy szerint nem értem, miért, mert az egyes tanároktól a folyosón választ kapunk a kérdéseinkre, de miért nem az órán? Az ML-intézet a tankönyvszagú órákkal nem tudja felkelteni az érdeklődést, a „politikai aktivitást”, és nem ad komoly érveket azok kezébe, akik egymás közötti beszélgetéseikben a szocializmus pártjára állnak. A hallgatók több-kevesebb egyöntetűséggel szóvá teszik azt, hogy a társ tud.-oktatás késésben van a ma problémáinak feltárásában. N. K. ötödéves vegyészkari hallgató dolgozatában többek között azt olvashatjuk: „...A mai helyzet ideológiai feldolgozása még nem történt meg ... Szerintem az oktatás több évvel elmaradva követte csak a társadalmi változásokat". A hallgatók - úgy tűnik joggal — szemünkre vetik azt, hogy a társ. tud.-oktatásban csaknem teljesen hiányzik a prognosztizálás mozzanata, valamint azt, hogy számunkra időnként fontosabb a klasszikus elméleti modell, mint a valóság. „Gyakori probléma az — írja M. I. ötödéves közlekedéskori hallgató —, hogy egyes oktatók a szocializmus realitásait a szocializmus elméletével összetévesztik." Aligha háríthatjuk el a hallgatóknak azt az ismétlődő észrevételét, hogy a tankönyvek és a hivatalos határozatok nyelvezete túlságosan bonyolult, és egyre inkább eltér a normális beszélt nyelvtől. S. Z. írja: „hallgatóink... nem értik a határozatok nyelvét..." Jobban tagolt tárgy- és névmutatóval ellátott tankönyvekre lenne szükség. Csaknem valamennyi dolgozat kiemeli azt, hogy a társ. tud.-oktatás minősége, hangulata és talán legitimitása is döntő mértékben az oktató személyétől függ. Ezek a hallgatói észrevételek külön-külön és együtt az egyetemi társ, tu.d.-oktatás valóságos gondjait tükrözik, s ezeket következetesen számításba kell vennünk az oktatásban, és nem utolsósorban abban a munkában, amely már megkezdődött tanszékeinken, az új jegyzetek tartalmának, módszertanának, illetve szövegének alakítása terén. G. T.