Kalauz, 1857. július-december (1. évfolyam, 1-26. szám)
1857-10-31 / 18. szám
282 natlan örömmel köszöntötte, mondván neki barátságos két fogás közt : örülök kedves sógor, hogy meglátogatott, felejtsük el a mi történt, legyünk ezután ne csak sógorok, hanem egyszersmind jó barátok is. — — Magam is azt akarom, és kérem is — válaszolt szelíden az uj sógor. — Mi haja kedves sógor ezen emberrel, ha bátorkodom kérdeni?! — Visszaborzadva magamtól Timárékkal van bajom — — — restelem is mondani, úgy is tudja azt nagyjából kedves sógor úr, — bár ne történt volna------házam kitatarozása körül egy kevés segítséggel voltak hozzám, azért 100 forintot követelnek tőlem, s nincs az a piszkosság, mit hátam megett rajtam el nem követnek; de úgy kell, mert könnyelmű és ledér voltam.Majd fogok nekik válaszolni. — — Soha se válaszoljon biz azoknak kedves sógor ur, hanem itt a 100 frt., — zsebjébe nyúlva mondá szelíden az uj sógor — és küldje meg nekik, a maguk cédulájába takarva, de a nélkül, hogy csak egy vakaritást tenne arra, mert ez által, ha van eszük, jobban meg lesznek büntetve. — János ezen nemes tettének felesége részéről egy forró csók lett a dija. — — Sándortól pedig és szelíd feleségétől egy szives köszönet, forró könycseppek kíséretében. E pillanattól fogva Sándor, mint bevalló, egész természetében átváltozva, szelíd és jámbor feleségében megszenteltetve, újjászületett e világra, melynek további élete folyásában munkás és hasznos tagja lett, s félbehagyva, sőt szivéből megutálva a csak korcs emberekhez illő ledér és csavarodó életet, neki feküdt mesterségének, és munkás szorgalmas takarékossága által családjának boldogságára, rokoninak díszére, apa és napa örömére szép vagyon birtokába jutott, s ennek kezelésében János sógorával versenyezve, nem csak a falunak, hanem az egész vidéknek is becsült, tisztelt és szeretett szabója lett. — Tímár István pedig a helyett, hogy jó útra tért volna, boritalnak s részegségnek adván magát, többféle botrányos tetteiért több ízben egymás után bebörtönöz,letett. — A falu költője. (Népies beszély) (Vége) II. Csokonai a kovácsi faluvégen jár, de mig a paplakig hátralevő száztő hosszát néhányszor kilépi előzzük meg kissé, s tekintsünk be Haraszthy Bálint kovácsi lelkipásztor úrhoz. Épen porlepte múzeumában porköpünyegben találjuk őt abban a pillanatban, midőn kis csengetyüjével valakit magához becsönget. — Az a valaki pedig senki más, mint egy sovány száraz mártyr, ki naponta felakasztja magát a harang kötélre, a hívek lelki üdvösségéért, az az a harangozó, s állásánál fogva a papi udvar mindenese. — János ! — szólitá lelkész úr a belépőt. — Tessék parancsolni tiszteletes uram! — Menjen, hívja által tanító urat hozzám! A harangozó elment, s rövid vártatra nem ugyan a tanító, de Csokonay nyitott be, úti porosán, az ajándékban kapott csikóbőrös kulacscsal oldalán. Soká éljen a szép asszony! — köszöntött be a költő épen azon hangon, mint a miként debreceni diák korában szokott. — Hegyen völgyön egyiránt! — fogadó a fiatal lelkész, szinte diákosan, s az összeölelkezett két jó barát csak akkor bontakozott ki egymás karjaiból, midőn az ajtón a rektor belépett. — Gerey Péter helybeli iskolatanító, — sokszor emlegetett barátom Csokonai Vitéz Mihály, mutatá be az érkezőt vendégének, s viszont a lelki atya. Csokonai nagyot nézett a rektoron, s aztán közelebb lépett hozzá igy szólott. — Én rektor uramnak igen barátságtalan üdvözletet hoztam. Népdal. Kalapomon piros rózsa bokretta Múlt vasárnap egy kis szőke lány adta. Ez a rózsa bármily piros volna is , Százszor piros, az a kis lyány, a hamis. A rózsának napsugár ad életet, Kis lány szeme bennem költött szerelmet; Illatot ad rózsa a napsugárért . Én a lelkem adnám oda e kis lányért. Szegény vagyok, jól esnék a szerencse. Szegény ez a kis leány is, a szőke . Nem kívánok soha nagyobb szerencsét Adják nekem azt a kis lányt, a szőkét! Kápolna János.