Új Szó, 1968-1969 (40. évfolyam, 1-47. szám)
1968-08-31 / 5. szám
8. oldal ÚJ SZÓ AMERIKAI SZEMMEL Írja E. H. Neuwald BUZGÓ TÖREKVÉSEK INGYENÉLÉSRE EZT AZ ÍRÁST annak a beismerésével kezdem, hogy nekem csupán minimális kapcsolatom volt és van azokkal a honfitársakkal, akik 1956-ban hagyták el szülőföldjüket. Néhányukkal volt t alkalmam találkozni, mások velem kerestek és találtak kapcsolatot. Vagy öt évvel ezelőtt részt vettem az u.n. “szabadságharcosok” egyik nyilvános gyűlésén, amelyen meghallgattam a nagyrészt szélsőjobboldali felszólalásokat és meghallgatták az én felszólalásomat. E gyakorinak és szorosnak nem nevezhető érintkezés ellenére az az elképzelés fogamzott meg bennem, hogy az “56-osok” túlnyomó többsége beleilleszkedett az amerikai életbe, igyekszik teljesíteni a kötelességeket, amelyeket ez az élet előír és (ha nem is jobb), nem rosszabb polgára fogadott hazájának, mint a többi bevándorolt, vagy itt született átlagos amerikai. Van azonban ezeknek az újonnan jötteknek egy kisebb csoportja, amely az ingyenélés “mesterségét” folytatja, vagy arra törekszik, hogy ingyenélésből biztosítson magának minél kényelmesebb exisztenciát. Ez a csoport kisebb egységekben nem járja ugyanazt az utat, de egyben megegyezik: a szülőföldet, amely ellátta és kitanította a menekülteket és Magyarország vezetőségét, amely minden téren páratlan fejlődést tud felmutatni, szüntelenül gyalázza és rágalmazza. Ettől az egy azonosságtól eltekintve, az ingyenélők csoportjának kisebb egységei külön utat járnak, de ezek az utak kivétel nélkül a hiszékeny honfitársak zsebén keresztül vezetnek egy és ugyanazon cél felé: ingyenélés. Az utóbbi hetek folyamán két barátom juttatott olyan adatokhoz, amelyek megcáfolhatatlan bizonyítékai, hogy az újonnan érkezettek e kisebb csoportja véglegesen elhatározta: becsületes munka helyett nemzetgyalázásból és szivárványok kergetéséből kíván megélni a hiszékeny magyarok zsebének veszélyére. Az egyik csoport régi jó barátaim egyikét levélben közelítette meg, amelyet dr. FülöP István, elnöki és Szabó Gyula titkári minőségben írt alá.’ A levél “lyukas zászlón”, a Nyugat “lelkiismeret furdalásán” és egy “tüskén” keresztül “tömörülésre” szólítja fel a barátomat, hogy vele együtt “mementói legyenek annak a ténynak, hogy a magyar népet a Nyugat cserbenhagyta.” A levelet egy kék színű kártya kísérte, amely “adóból levonható 2 dollár” beküldése ellenében igazolja, hogy a címzett egy csapásra a “Magyar Szabadságharcos Szövetség — USA” és a “Magyar Szabadságharcos Világszövetség” tagja lett. Az a körülmény, hogy a barátomnak esze ágában sincsen szabadságharcosokkal tömörülni; hogy nem kíván még álmában sem mementónak lenni; hogy a kék igazoló kártya pontosan úgy kell neki, mint egy lyuk a fején,— ezek a körülmények nem zavarják a dupla “pp”-s FülöPP-et. Ezzel a levéllel egyidőben egy “Tisztelettel The H. H. H.” aláírású kártyát is kapott barátom, aki meglepődéssel látta, hogy a “H.H.H.” ez alkalommal nem Hubert H. Humphrey nevének a megrövidítése, hanem a “Hollywood Hungarian Heraldic” egyesületet mutatta be, amely “a 11 kötetes Kempelen-féle magyar nemesi családok számbavételének” tulajdonjogával büszkélkedik. “Ez a századforduló idején megjelent több mint 5000 oldalas mű egyedülálló” és többek között “adatokkal szolgál a (itt barátom nevét említik) családja nemességére vonatkozólag is.” Azután következik az ingyenélés biztosítását szolgáló felhívás, ilyképpen: “Postázza csekkjét, money ordert vagy készpénzt ($2.1) a fenti címre”, — amelynek ellenében “tökéletes fényképmásolatot” ígér az említett nemességi adatokról. Hogy ezek az adatok mennyire megbízhatóak, arra két bizonyítékot szolgáltatok. Az egyik: a barátom “nemességre” jogosító nevét az évtizedekkel ezelőtt divatba jött “névmagyarosítás” idején 50 krajcárért vásárolta. A másik: ez a 11 kötetes számbavétel” a náci-nyilas korszak delelőjén “kimutatta” és egyben “levezette”, hogy Hermann Göring, az elhízott náci gyújtogató, egyenesen Magyarország Árpádházi királyaitól származott. (Erre akkor azért volt szükség, mert a nyilasok egyik hóbortos csoportja Göringet I. Hermann néven a magyar királyi trónra szerette volna ültetni. Úgy vélem, hogy az ingyenélésre törekvők e csoportját kellőképpen ismertettem és áttérhetek egy második törekvésre, amelyhez az adatokat egy másik barátom szolgáltatta. Ez a csoport “Magyar Nemzetvédelmi Világszövetség” néven garázdálkodik, amelynek élén “Görgényi Géza, vv. titkár” áll. Van ennek a csoportnak egy alosztálya, amely “A hős édesanyák Világszövetsége” álnéven működik és amelynek élén Szajlai Ráfaelné áll, vagy ül. Van továbbá ennek a dupla “Világszövetségnek” egy havonkint elkövetett kiadványa, amely “Nemzetvédelem” néven rontja a szmogtól amúgy is megfertőzött los angelesi levegőt és szerkesztőként Németh Dezső, “nemzetvédelmi nyomozó, a szegedi 5. honv. holtság nemzetvédelmi alosztályának (1943-tól) irodavezetőjeként” mutatkozik be, annak is, aki megismerkedni nem kíván vele. Az utóbbi kiadványról legyen szabad ennyit megemlítenem. A barátom két példányt kapott. Az elsőnek harmadik oldalán “Kovách István III. csendőralhadnagy” képe mered ránk. Azután gyors egymásutánban a már említett Németh Dezső, Görgényi Géza és Szajlai Ráfaelné képei következnek, amelyek “a volt M. KIR. csendőrség őse, születése és halála”; “Bádoki Soós Károly honvédelmi miniszter előterjesztése Horthy Miklóshoz”; azután “Kollman Kecskési Tollas Tibor volt csendőrtiszt” és hamvaikból előkapart hasonló cikkeket díszítenek. Az utolsó oldalon egy elkámficsorodott asszonykép valami szoborral készült, amelyről “merik remélni, hogy kicsinyített mása . . . minden magyar otthonban helyet fog kapni.” Az árát szerényen elhallgatják, de mérget veszek rá, hogy ingyen nem adják, mert “nemzetvédelem” csak pénzért kapható! A második példány fedőlapján Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó képe tündököl, bevezetésül a “Kereszt—Kard mozgalomról", stb. összekörmölt cikkekhez. A kiadvány két száma egyébként a szülőföldön kívül az ingyenélők minden MÁS mozgalmát támadja, becsmérli és rágalmazza, mert személyes sértésnek tartja, hogy MÁSOK is ingyenélésre törekszenek. A hasábjain közölt hullaszagú, régi “nemzetvédelmi” körmöléseket helyénvaló lenne egy vicclapban megjelentetni. Itt csupán a júliusi szám végén megjelent egyetlen mondatot közöljük: “Tisztelt Honfitársam! A NEMZETVÉDELEM c. lap első példányszámában komoly és figyelmet érdemlő programot adtunk. Most HONFITÁRSUNKON van a sor, hogy igazán csekély havi, vagy évi hozzájárulásával, küldeményével tegye lehetővé, hogy a jövőben is tájékozódhasson a NEMZETVÉDELEMBŐL ... A SZERKESZTŐ” Nem tudom, hogy eddig miből élt és jelenleg miből él ez a díszes társaság, de azt tudom, hogy miből szeretne megélni: “NEMZETVÉDELEMBŐL”. Nemzetvédelemből, havi vagy évi hozzájárulásból, valami szobor kicsinyített másából és jámbor magyarok hiszékenységéből. Ezért tartom hasznosnak a fentiek ismertetését. Az amerikai és kanadai magyarok vegyék tudomásul, hogy a nyilas hangú és a szülőföldet rágalmazó magyar újságok kiadásán kívül van néhány világszövetség”, van “nemesi családok számbavétele” és van házilag gyártott “nemzetvédelem”, amelyeknek külön-külön, együttesen és egymással vetélkedve az egyedüli céljuk: befurakodni a hiszékeny magyarok bizalmába és a zsebekből kifurakodni annyi dollárt, amennyire az ingyenélés folytatására és állandósítására szükségük van. Ha valaha, úgy most időszerű a “kezet a zsebre!’’ jelszó, hogy az ingyenélésre törekvőkkel egyszer és mindenkorra megérttessük: becsületes munkából is meg lehet élni, ezért nem vagyunk hajlandók a szélhámosság különböző fajtáját támogatni! 1968 augusztus 31 HOL BUJKÁL BORMANN? A NÜRNBERGI per 1946-ban nem fejeződött be azzal, hogy a vádlottak padja mögötti kis ajtó az utolsó elítélt náci vezér mögött is becsukódott. A szövetségesek katonai bíróságának még egy ítéletet kellett kihirdetnie. Ezt az ítéletet Martin Bormann-nak a mindenütt jelen volt pártembernek, a régi náci gárda egyik életben maradottjának ügyében hozták. A bűnvádi tárgyalást akkor távollétében is lefolytatták. Háborús bűnei és az emberiség ellen elkövetett bűnei alapján Bormann halálra van ítélve. Azt a feltevést, amely szerint Bormann Berlin utolsó napjaiban, amikor a Führer-bunker szökevény-csoportjával együtt menekülni próbált, meghalt, a nürnbergi bíróság bizonyítékok hiányában nem fogadta el. Azóta, rendszerint Dél-Amerikából különböző tálalásokban folyvást olyan hírek érkeznek, hogy Bormann él, Bormann Hitler legbizalmasabb embere volt. Bár Hitler halálát illetően már minden kétség eloszlott, az ő sorsát még mindig misztikus köd lengi körül. A “hátha még él” tudata Bormann esetében nehezen vész ki. A brit hírszerző iroda jelentése szerint 1945. május 1-ről 2-ra virradó éjjel Bormann holttestét egy berlini villamossín mellett látták és a Hold fényénél tökéletesen felismerték. A birodalmi kancellária mély bunker-rendszerének lakói közül viszont sok férfi és nő Berlin utolsó napjaiban kijutott a városból. Bormann is köztük volt. Bormann megfigyelője volt a Führer utolsó dühkitöréseinek. Göbbelsszel együtt hivatalos tanúként részt vett Hitler és Éva Braun házasságkötésén. A Führer végrendeletének és politikai végakaratának is tanúja volt. Egyike volt azoknak, akik ittak a lakodalmi korból, hallották a lövést Hitler szobájából és segédkeztek Hitler és Éva Braun holttestének elhelyezésében a kancellári kertben. Ő volt az a manapság pártminiszternek nevezett személy is, aki rádión értesítette Dönitz admirálist, hogy Hitler őt nevezte ki utódjává. Ő volt az is, aki 24 órán át nem adta ki Hitler halálhírét, s ezalatt az idő alatt ő és Göbbelsz hiába próbált tárgyalásokat kezdeni az őket körülvevő oroszokkal. De meg nem erősített hírek szerint Brazíliában, Uruguayban és Chilében látták őt. 1961-ben a bonni kormány jelezte, hogy kiadását fogja kérni bármely országtól, amennyiben nyomára bukkannak. Három évvel később a hivatalos nyugat-német hatóságok, bizonyára nyomásra, százezer nyugat-német márka jutalmat, a legtöbbet eddig. Ígértek annak, aki Bormann nyomára vezető információkat szolgáltat. 1965 májusában Bormann két fia a frankfurti ügyészségen úgy nyilatkozott, hogy szerintük apjuk halott. Tavaly januárban ezzel teljesen ellentétes véleménynek adott kifejezést Adolf Eichmann fia, aki azt mondta, hogy Bormann plasztik arcműtétnek vetette alá magát és egy délamerikai országban él. A KÜLFÖLDI MAGYAROK MEGEMLÉKEZÉSE (Folytatása a 3. oldalról) Nem akarok irodalomtörténeti méltatást, csupán a költő mondanivalójának az idegenben élő magyarokra gyakorolt hatását szeretném vázolni szerény mondanivalómmal. Talán mi, a Hazától távol élő magyarok érzékenyebbek vagyunk és szubjektívebben vesszük a költők tanítását. Hisz bármily jól menjen is sorsunk, sebzett a lelkünk. Eltekintve azoktól, akik kalandvágytól hajtva hagyták el a hazát, a kinti magyarok nagy többsége fájó szívvel gond azokra az okokra, amelyek v .orbotot adtak a magyarok tízezreinek a kezébe. Ezért értjük meg Tompa költészetének allegóriáit, azt a képes beszédet, mely a tulajdonképeni mondanivalót egyáltalán nem nevezi meg, hanem csak képpel szemlélteti. Sebzetten hagyták el az 1848-as szabadságharc katonái a hazát és sebzetten vették kezükIgen, mi vándormadarak viszsza-vissza térünk az ősi fészekbe megpihenni és . . . erőt meríteni. És bár sokszor a fellegekben járunk, de csak a fizikai valóságunkban vagyunk távol a hazától. A kint élő magyarság ragaszkodik szülőhazájához, jól a lelkünkbe véstük a mondást, de a vándorbotot az első világháború előtti kivándorlók, a kisemmizett, nincstelen, földnélküli parasztok és ipari munkások, éppúgy a két háború közötti kivándorlók, akik között értelmiségiek is bőven akadtak, írók, orvosok, mérnökök, sok-sok tehetséges magyar, akiknek idehaza nem jutott egy darab kenyér. Ezt a képletes beszédet mi talán jobban megértjük, mert sok a hasonlóság a költő kora és a mi korunk között. Az allegóriák, a képletes beszéd formái ott születnek, ahol a közösségnek egy a látásmódja, gondolkozása, érzése, s ez alkalmassá teszi az allegória megértésére minden magyarázat nélkül. Ki ne ismerné a költő “A MADÁR FIAIHOZ” című versét? Mily sokat mond ez a vers nekünk, idegenben élőknek! Az allegória köntösébe öltözteti nemzete fájdalmát és a hozzánk szóló intelmét! A költemény utolsó versszakát mi jól megértjük: “Szívet cseréljen, ki hazát cserél!” A vándormadarakhoz szóló költői intést mi emberi nyelvre fordítva értelmezzük. A “Fiaim csak énekeljetek!” a mi nyelvünkön így hangzik! Dolgozzunk a magyar név megbecsüléséért! “A bokorban itt az ősi fészek, Mely növelte könnyű szárnyatok. Megpihenni most is abba tértek, Bár a fellegek közt járjatok! S most, hogy a szél összevissza tépte: Úgy tennétek, mint az emberek? Itthagynátok, idegent cserélve ... — Fiaim, csak énekeljetek!