Katholikus Néplap, 1861. július-december (14. évfolyam, 28-53. szám)
1861-07-04 / 28. szám
— 223 — ződés, miszerint nemzete és hazája nagyságának és dicsőségének emelésén dolgozik minden hazafi, ki Isten és az ő egyháza törvényének épségben tartása mellett buzog, hogy így saját nemzeti törvényeink és jogaink is annál bizonyosabban elismertessenek; és végre szükséges, hogy minden honpolgár érzelmeiben, elveiben és külső önviseletében is a hiterkölcsi élet megszilárdításán közreműködjék, hogy újból fölerősödve e jobb sorsra méltó ősi nagy haza, megvédett alkotmányos önállásának védpajzsa alatt, fölemelt fővel, nyugodt elmével és vidám szívvel dicsérhessük és áldhassuk szabaditó Istenünket ! Devics József: A „Szűz virágok “-hét. Árva kislány virágokat ápolt — Pedig maga a legszebb virág volt. Fehér volt az arcza, Rubint volt az ajka, — Fehér rózsa volt az, ez meg Piros pille rajta. ... Minden évben a legelső rózsát Kis kezei az oltárra hozták. — Tudta már mindenki, Hogy ki tette rája; S úgy hívták, hogy Szűz-Mária Virágos kis lánya, így ment ez ide egy rózsás tavaszban, A kis lányra a nép közt panasz van ... — Nem tudták, hogy most már Maga lett virágszál, Odajön a Szűz-Mária Lába zsámolyánál! ... K u th e n. Emlék a sírból. — Beszély. — Körtési István alsófalvi tehetős gazdát s haszonbérlőt súlyos csapással látogatta meg az ég. Életének hű társát s három gyámoltalan gyermekének szerető gondos anyját ragadta el a halál. E szomorú esemény mély fájdalommal töltötte el István bácsi házát. Később ugyan a futó idő enyhületet vont a szivekre, a seb behegedt. .... de a régi vidámság s jó kedv csak nem akart visszatérni; úgy látszott, hogy az örökre száműzve leend a hajlékból. Bármerre tekintett a szem, mindenütt észrevehető volt a házban, hogy a gondos háziasszony, a szerető édesanya hiányzik. Körtési belátta, hogy ez nem maradhat így soká, e végből elhatározta magát második házasságra lépni, jóllehet jól tudta, mikép Juliskáját senki sem fogja kipótolni. Végre is leginkább kedvére valónak találta egy szomszéd falubeli földművelő leányát, ki már felül volt a húszon, s Katiczának hivták. Ennek háziasságát, szorgalmát s takarékosságát már gyakrabban volt alkalma szemügyre venni; mert évenkint többször utazott kereskedési ügyekben, s ilyenkor mindig beszólott édes atyjához. A minek meg kell lenni, nem kell azt halasztani, volt István bácsi szavajárása. Így történt, hogy nem sokára csakugyan megkérte Katicza kezét, s haza is vitte a házi tűzhelyhez mint nejét. A fiatal asszony körtési igényeinek megfelelni látszott. Szokott tevékenységével fogott a menyecske a házi gazdaság kezeléséhez, s férjéhez gyöngéd szeretettel viseltetett, hanem a gyermekekről egészen megfeledkezett, ezek iránt valódi mostohaanya volt. Nem csekély szívfájdalommal vette ezt észre Körtési. Látta, hogy a gyermekek nem részesülnek oly gondos ápolásban, mint minőt édes anyjok védszárnyai alatt élveztek; már külsőjük mutatá a nagy változást, melyen keresztül mentek. Hajuk hónapokig fésületlen maradt, s igy nem csoda, ha összekuszált volt az; lábbeliekből kikandikáltak ujjaik; különben elég legyen mondani, mikép szánandó kinézésök volt. A leggyöngébb módon figyelmeztető a megszomorodott atya Katiczát e hanyagságra. Katicza a százféle terhes házi gondokkal mentegetődzött, mint amelyek minden idejét igénybe veszik, úgy hogy nem ügyelhet szüntelen a gyermekekre. István megjegyzi, hogy ez csak üres mentség, s hogy a gyermekek nem találtak benne második anyára. Ez őt kétszeres aggodalommal tölte el, mert tulajdonképen csak a gyermekek jobb ápolása kedvéért házasodott meg másodszor. Katicza továbbra is csak a házi gazdaságra szentelé egész szorgosságát, s a mily serényen tölté be házi s gazdasszonyai hivatását, és oly kevéssé volt a szónak valódi értelmében jó nevelő anya. Csak azzal törődött, a mit a házi gazdaság kívánt; a két, gondjára bizott szerencsétlen teremtményt pedig úgy tekinté, mint valami haszontalan lemoz a házban. Ez okból napról napra félénkebbek lettek a gyermekek, s amikor csak tehették, már messziről kikerülték őt. Gyermeki ösztönük sugalla, hogy jelenlétük terhes mostohaanyjuknak. Igen ritkán, többnyire csak akkor jöttek be a közös lakószobába, midőn édesatyjuk otthon volt; egyébkor a nap legnagyobb részét minden felügyelet nélkül Isten szabad ege alatt, vagy azon puszta hátsó kamrában töltötték, melyet anyjuk számukra kijelölt. Megtörtént, hogy Katicza—noha akaratán kívül — megfeledkezett reggel vagy este kenyeret adni a gyermekeknek, s igy nem ritkán éhesen és sírva keresték föl a kis ártatatlanok éji nyughelyüket. Még szomorúbb lett a szegény elhagyott gyermekek sorsa,a midőn a tél, hó-és fagytól követve, ismét beköszöntött. Már nem mehettek többé a mezőre koszorúkat kötni virágokból, mi eddig egyetlen örömük s vigasztalásuk volt; most a hosszú hideg téli éjszakákon a fűtetlen hátsó szobában kellett dideregniük. Egy nedves és ködös téli estén egyedül üldögélt Katicza a szobában a lámpa halvány világa mellett. Férje bizonyos ügyiek miatt távol volt a háztól; a gyermekek s a cselédség már régen lefeküldtek. Gondolataiba elmerülve egyszer csak azon veszi észre magát, hogy látogatója érkezett.28*