Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1987 (94. évfolyam, 1-50. szám)

1987-05-17 / 20. szám

1987. május 17. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Hajnal László Gábor: Üzenet az élőktől „S AZ EMBEREK TESTE NEM VET ÁRNYÉKOT ...!” Vathy Zsuzsa: Ki látott rétisast? — Magvető Kiadó 1984. Budapest, 141 lap Bognár Róbert: A klinika/Betanítás — Szépirodalmi Könyvki­adó, 1984. Budapest, 111 lap II. rész Győző, az író pontosan tudja, hogy honnét jön, ám fogalma sincs arról, merre megy. A véletlenül megismert rebelliskedő An­gyalos — a névválasztás nem ok nélküli — kitűnően eltalált sze­replője Vathy Zsuzsa könyvének, mert ő is olyan szabadságról ábrándozik, ami azon a környéken csak illúzió. Kettőjük találko­zása a szocialistának nevezett esztendőkben felnövekvő fiatalok gyakorlati és érzelmi konfliktusait okosan vetíti elénk, hiszen az idősebb tollforgató, a már nevet szerzett művész ismeri az ars poeticák kivitelezhetetlenségeit, látta a gyakran átfestett akadá­lyok magasságainak ingadozásait, s azt, hogy egy betűcserével — ÓVÁS, ÁVÓS — minden megváltozhat. Angyalos viszont, mo­dern Petőfiként handabandázik, a söntés lucskos pultjára tá­maszkodva filozofál, miközben odahaza egy zsákkal levarrt fo­nott kosárban rejtegeti az 1848-as függetlenségi harcok idején megjelent cikkek kézzel lemásolt példányait. Végül azonban min­den szerencsésen végződik. A forgatókönyv elkészül, a WC-öblítő is működik kifogástalanul. Hiányérzetünk szinte semmi, már­­csak azért sem, mert a nagy rutinnal összeverbuvált figurák és a poénokkal teli történet utolsó sorai továbbtöprengésre nógatnak! „Árnyéktalanok a forró földövön lakók. Ott évente kétszer, a térítőkörök alatt egyszer a nap délben éppen az emberek feje fö­lötti tetőponton áll, s az emberek teste nem vet árnyékot. Ezek az év többi részében kétárnyékúak, vagyis árnyékuk egyik fél évben délre, másikban északra esik. Egyárnyékúak a két mérsékelt öv lakói, kiknek árnyéka délben vagy mindig délre, vagy mindig északra esik; körárnyékúak a hideg földövek lakói, kiknek árnyé­ka a látóhatáron körös-körül jár.” Az efféle ismeretek hasznosak lehetnek, főleg olyankor, ha nem tudjuk pontosan, hogy barátaink, ismerőseink miért hajla­doznak minduntalan: a napraforgót utánozzák, vagy képtelenek eldönteni, miképpen is lehet karriert elérni? Bognár Róbert vé­konyka kötete két fiktív riportot tartalmaz. Ez a műfaji megha­tározás azonban nem fedi teljesen a valóságot, mert a tény- és szépirodalom közötti határ egyre jobban elmosódik napjaink­ban, és ezért nem csupán a kritikus bizonytalankodik: a szerző sem képes kijelölni, hogy hol húzódik a demarkációs vonal. A szatirikus helyszíni tudósítások azonban a mezsgye tisztázása nélkül is élvezetesek, hiszen mind „A klinika” és mind a „Betaní­tás” című, novellisztikus formában felépített írás nem egy bizo­nyos kórházat, és nem egy konkrét szerkesztőséget mutat be. Sokkal inkább azt a fajta jelenséget ábrázolja, hogy milyen is a gyakorlatban a kontraszelekció, a tekintélyelvre alapozott veze­tés. Bognár Róbert 1947-ben született, s a ELTE bölcsészka­rán végzett magyar-francia szakon, majd öt esztendőn át újság­­íróskodott. A kötet megjelenésekor az Európa Könyvkiadó szer­kesztője volt. A mondatalkotásokhoz szükséges ismereteket elsa­játította, a szakmai fogásokat ismeri. A zsurnaliszták döntő többségére jellemző tollfogást viszont elég gyakran alkalmazza, a vasárnapi „színes anyag” sémái szinte minden oldalon felsora­koznak. Amikor „láttatni” akarja, hogy milyenek is a szemészeti osztály betegei, orvosai, ápolónői, akkor alig lép túl a gimnáziumi önképzőkörben jelesre értékelt dolgozatok szintjén, de ami a kö­zépiskolában kiváló, az nyomtatva laposnak tűnik. Érdeme ugyanakkor, hogy kerüli az öncélú „művészkedést”, kísérletet sem tesz valamelyik divatos irányzat követésére, és a hétköznapi kifejezések tumultusából jó érzékkel válogatja a megfelelő sza­vakat. Aki valaha is küszködött testi nyavalyákkal, s bekerült a fehér köpenyesek gépezetének fogaskerekei közé, annak fölösle­ges részletesen ecsetelni, hogy milyen ridegek a kórtermek, mek­kora hatalom a fődoktor, és a műtőben elkövetett hibáknak rit­kán van felelőse. A medicina ismereteinek birtokosai sem földreszállt angya­lok. Bognár Róbert kísérletet tesz arra, hogy leleplezze a hippok­­ratészi csapathoz tartozók kíméletlen tülekedését rangért, cí­mért, előremenetelért. A gyógyítás csupán harmadrendű dolog, mert a grádicson való lépkedéshez szükséges javaslatokat soha nem a betegek teszik. Még a tudományos publikációk tömkelege sem nyom a latba; ha a mindenható osztályvezető főorvos minő­sítése rossz, akkor a beosztott akár évtizedekig topoghat egy hely­ben. Ezért aztán a helyes diagnózisok megállapítása helyett is azon ügyeskednek a doktorok, hogyan keressék a főnök kegyeit; lakájként hajlonganak előtte, s minden vizit a hűség bizonyítá­sának pillanata. Csak az lehet jó, alkalmazható terápia, amit a professzor követel, és a végrehajtást a docens, valamint az ad­junktus ellenőrzi. Olykor még a kórlapot is meghamisítják, mert a tévedések nem derülhetnek ki. Komoly szorongást idéznek elő Bognár Róbert helyzetjelentései, s főleg azért, mert tudósítása hiteles. A hatvanas évek végén pár hónapig én is belekóstoltam a kórházi munkába, traumatológiai sebészeten tologattam a hord­­ágyakat, gipszeltem, az operációknál szükséges háttérfeladato­kat végeztem, s amit addig hihetetlennek tartottam, azt ott saját szememmel láttam. Nevezetesen, hogy lehet részegen húsba met­szeni, a nagyobb borravaló reményében halogatni a műtétet, útszéli stílusban ócsárolni az éppen másutt lévő kollégákat, s a főnök tanulmányaihoz szükséges adatokat szolga-szorgalommal gyűjtögetni. Ezt a világot azért is burkolják misztikus ködbe, hogy minél ritkábban kerüljenek nyilvánosság elé azok a lélek­tani dresszírozások, amelyeknek szenvedő alanyai a pályakezdő doktorok, s velük együtt a gyógyulni vágyó betegek. Bognár Ró­bert megtalálta azt a mottót is, amivel történetét cáfolhatatla­­nul az igazság szintjére emeli. A cinikus fogorvosbölcsesség sze­rint ugyanis: Sose szabad elfelejteni, hogy a fog végén egy érző ember fityeg! Kötetének második fejezetében az újságírással ismerkedő fiatal első tapasztalatairól ad naturális képet. A szerkesztőség vi­déken van, s a megyei lap munkatársai véletlenül sem hasonlíta­nak a „szentekhez”. Opportunisták, gáncsoskodók, lefelé tapos­nak, fölfelé nyalnak, sértődékenyek, vedelik a szeszt, s toll he­lyett a tőrt forgatnák szívesebben. Gyilkos indulatok csapnak össze, a különböző rovatok vezetői idejük java részében áskálód­nak, s a pártfunkcionáriusból lett főszerkesztő az informátorokra építi hatalmát. A politika feltétel nélküli támogatója, és még a Magyar Távirati Iroda jelentéseit is cenzúrázza, nehogy baj le­gyen. A teljes elgyávítás légköréből szippantgató gyakornok rö­vid tájékozódás után fölismeri, hogy az igazukat keresők nyaka mindig a hurokba kerül, és ezért nem sokat tétovázik; a fülébe duruzsolt híreket az első alkalmas pillanatban elmondja főnöké­nek. A könyv fülszövegén olvasható rövid ismertetésben a kiadó megjegyzi, hogy a kötet az „írástudók felelősségével” készült. Ez a kijelentés azonban fölösleges, hiszen aki az ide-oda sodródó, bukdácsoló kisemberekről akar képet rajzolni, annak eleve figye­lembe kell vennie Veres Péter tanácsát, hogy ne azt vessük pa­pírra, amit a valóságról gondolunk, hanem amit látunk benne. S aki ezt cselekszi, annál nincs szükség eligazító magyarázkodá­sokra. A forma és tartalom szoros kapcsolódása nélküli művek csupán betűtemetők. Vathy Zsuzsa és Bognár Róbert életkora között hét esztendő a különbség, s noha ez az idő nem számít jelentős eltérésnek, mégis észrevehető, hogy nem ugyanaz a rugó mozgatja gondola­taikat. Az alkotói törekvések síkjai­n­ás dimenziókra tolódnak át, hiszen Vathy Zsuzsa tétovázás nélkül meri vállalni, hogy sze­replőit belső emigrációba száműzi, de nem engedi őket letargiába fulladni, mindig talál lehetőséget a nekirugaszkodásra, az önbe­csülésük megtartására. Bognár Róbert hősei viszont vagy ceza­­romániás demagógok, vagy alamuszi alkuszok, akik bokszolni is csak akkor mernek, amikor nem áll előttük senki. Félnek ütni, de még jobban rettegnek attól, nekik lesz kellemetlenségük abból, hogy tényleges igazukért csatáznak. És ez azért figyelemreméltó, mert mindkét szerző az úgynevezett középnemzedékhez tartozik, ám a derékhad hátsó soraiban állók egy helyben toporognak, és a közvetlenül előttük járó írók hiába kérdezik: „Ki látott rétisast?” —, a szorongásokkal teli generációból rekrutálódott alkotók föl­felé nem mernek nézni. Csupán a lábuk elé figyelnek, hogy el ne bukjanak, és gyakran pillantanak hátra is, azt ellenőrizve, setten­­kedik-e valaki utánuk, és ha igen, olyankor az első sarkon gyor­san irányt változtatnak — többnyire balra fordulnak! (Vége) 7. oldal Dojcsák Győző: Amerikai magyar történetek, Ijúsági Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1985. Puhakötés, 256 oldal 40 oldal képpel. A kanadai szerző ezzel a művével alaposan melléfogott. Olyan fába vágta a fejszéjét, melynek anyagát, irodalmát csak részben ismeri. A felhasznált források egy része elavult, melyek már többszörös cáfolatot nyertek. A szerző úgy kerüli a menekült írók (Eszterhás, Könnyű, Wass, Wágner, stb.) újabb műveit, mint az ördög a tömjént. Vegyük például Xántus János esetét. Dojcsák — Xántus értékelésével — még ott tart, ahol a magyar tudomány 120—130 évvel ezelőtt tartott. Vagyis tények mellett elhiszi a meséket is. Az amerikai kutatók kb. 40 éve bizonyítják, hogy jobb sorsra érdemes hazánkfia amerikai gyalogsági szanitéc, egészségügyi katona volt, így állomáshelyén kívül nem sokat fedezhetett fel. Frémontról sem nevezett el folyót és nem is ismerte a tábornokot sem. Indián leírásait, képeit jórészt amerikai forrásokból másolta, ami nem lett volna olyan nagy baj, ha bevallotta volna, de ő magának vindikálta és így kiérdemelte a plagizátor nevet. (Lásd: László Könnyű: John Xantus, Hungarian Geographer in America, 1965. Ugyanez magyarul 1975-ben.) Nevetséges az is, hogy a gyalogos amerikai katonát Dojcsák tengerésztiszti egyenruhában mutatja be. Ugyanott az indiánok nem „apacsok”, hanem apache(i)k. Madarász csak rövid ideig­­volt Floridában, valójában Missouriban állapodott és halt meg. Goodhope-ban van eltemetve. A szerző Frémont hadseregének felvonulását az illinoisi Springfieldtől eredezteti, holott az St. Louisból indult a missouri Springfield felé. Ott történt Zágonyi hősi fegyverténye is. Sajnos azonban, az nincs megörökítve a Fehér Házban. Dojcsák olyan magyar tiszteket is felsorol Frémont seregében, akik köztudomásúan más hadseregekben szolgáltak. Úgy látszik nem olvasta el Vasvári: Lincoln’s Hungari­an Heroes című könyvét, pedig az szerepel forrásai között. Említettem, hogy a szerző nem használta fel a menekült írók műveit és így figyelmen kívül hagyta az utolsó 40 év törté­nelmi kutatásait. Beszámolt Finta Sándorról és a St. Louis-i Kossuth-emlékműről, de nem említi, hogy Könnyű László kez­deményezte­ sem azt, hogy ő a „St. Louis Vidéke” szerkesztője is volt. Megemlíti, hogy a sonomai Haraszthy-táblának hány pél­dánya van, de nem említi, hogy egyet a Könnyű család birtokol. Említi a túrkevei Finta Múzeumot, de nem említi, hogy jelentős gyűjteménye van a Los Angeles-i Magyar Házban és a St. Louis-i Könnyű Gyűjteményben. És így tovább, sok-sok javítani­való akadna ebben az összecsapott munkában. Két lehetőség áll fenn. Vagy Dojcsák nem ismerte az anyagot és akkor miért vállalkozott megírására? Vagy ismerte az anyagot, de az „ellen­zéki” szerzőkre vonatkozó részt a cenzúra törölte, s ez esetben Dojcsák történelemcsonkításhoz adta a nevét. Megjelent! Megjelent! Megjelent! Négyesy Irén: Mentsvár a nyelv című legújabb verseskötete. A bevezetőt Prof. Frank Nimród írta. Ára: 10 USA-dollár plusz postaköltség. Megrendelhető a szerző címén: 142 Main Street, Box 341 Smithville, Ohio 44677 Ajándékozza rokonainak és barátainak! Trianon után Párizs ... (Folytatás az 1. oldalról) Jet vezetők semmiféle konkrét segítséget nem ígértek.” A ma­gyar küldöttség csak gazdasági kérdésekben ért el némi ered­ményt, egyébként dolgavégezetlenül tért haza a szovjet főváros­ból. Nem sokkal ezután — május 7-én — a Párizsban ülésező Kül­ügyminiszterek Tanácsa előtt Molotov kormánya nevében javas­latot tett arra, hogy egész Erdélyt Romániának juttassák. Ennek előzménye az volt, hogy az 1944. augusztusi román kiugrás után kötött szovjet-román fegyverszüneti egyezményben Moszkva már odaígérte Erdélyt Bukarestnek. Csak ezt mindeddig titok­ban tartották. Molotov javaslata után már nem volt tovább miben bizakod­nunk. A HISTÓRIA itt megállapítja: „Sztálin úgy vélte, hogy Magyarországot, főként a magyar hadsereg által szovjet terüle­ten elkövetett atrocitások miatt meg kell büntetni. Ugyanakkor Románia politikai és stratégiai szempontból fontosabb volt a Szovjetunió számára, mint Magyarország.­­ És harmadszor — amit a HISTÓRIA nem említ —, a románokat meg kellett jutal­mazni, amiért időben átálltak a győztes oldalra. És akkor Erdély volt a tét. Köbevetőleg meg kell jegyezni, hogy az amerikai kormány — noha mindkét bécsi döntést semmisnek tekintette — „Románia tekintetében módosíthatónak tartotta a határokat a két állam kö­veteléseinek figyelembevételével. ” Byrnes amerikai külügymi­niszter kijelentette: „Az erdélyi határ kisméretű módosításával vissza lehetne adni félmillió magyart. ” Később kiegészítette ezt olyképp, hogy javasolta: a két ország próbáljon meg tárgyalni egymással olyan határkiigazításról, amely — idézem — jelentő­sen csökkentené az idegen uralom alatt élő személyek számát". Végül is a Külügyminiszterek Tanácsa a következő döntést hozta: „Az 1940. augusztus 30-i bécsi döntés rendelkezései sem­misek és meg nem történtnek nyilváníttatnak. A Magyarország és Románia közti határ ezennel visszaállíttatik, amint az 1938. január 1-én fennállott."* A hír bombaként hatott Budapesten és a közvélemény elke­seredéssel fogadta a szovjet nyomásra létrejött döntést. Gyön­gyösi külügyminiszter azonnal Moszkvába akart utazni, de Pus­kin követ tudomására hozta: „szovjet részről az utazást nem tart­ják időszerűnek”. A szovjet kormány álláspontja az, hogy a má­jus 7-i párizsi döntésben kijelölt határok véglegesek. A polgári pártok még nem adtak fel minden reményt és Nagy Ferenc 1946. június 8-án kormánydelegációt vezetett az Egye­sült Államokba, hogy megpróbálja meggyőzni Washingtont a párizsi döntés tarthatatlanságáról. Az út kudarccal végződött. Az amerikaiak magukra nézve kötelezőnek tartották a párizsi döntést és elzárkóztak felülvizsgálásától. Byrnes nem is emlí­tette korábbi módosító elképzeléseit, hanem teljesen magáévá tette Molotov álláspontját. Ilyen előzmények után indult el 1946. augusztus elején a Gyöngyösi János vezette magyar delegáció a párizsi békekonfe­renciára. A magyar küldöttek előtt két cél lebegett. Az egyik, hogy nemzetközi garanciákat kapjanak a szomszéd országokban élő magyar kisebbségek állan­­polgári jogai tekintetében, s a má­sik, hogy megpróbálják a lehetetlent, és kiharcolják a magyar-ro­mán határ kisebb módosítását. Tervezték fölemelni szavukat a csehszlovák kitelepítési akciók ellen is és a jóvátételi terhek csök­kentését ugyancsak el akarták érni. Mindebből semmi sem lett. A magyar álláspontot — akár­csak három évtizeddel előbb Trianonban — meg sem hallgatták. Auer Pál követ csak egyetlenegyszer, augusztus 31-én kapott le­hetőséget arra, hogy ismertesse az Erdélyre vonatkozó magyar elképzeléseket — akkor mindössze 4 ezer négyzetkilométeres sávra tartott igényt és Székelyföld részére kérte az önkormányza­tot —, de Tatarescu román külügyminiszter fölszólalásában mindezt elvetette. A magyar-román határ kérdését tárgyaló tizenkét tagú bi­zottság végül 10 szavazattal két tartózkodás ellenében jóvá­hagyta a Külügyminiszterek Tanácsa május 7-i előzetes döntését és egész Erdélyt Romániának ítélte. A békekonferencia plenáris ülésén Molotov kifejtette: „A békeszerződés megkötése Romániá­val nagy jelentőségű. Románia most demokratikus állam és lé­nyeges, hogy Erdély kérdése a román nép megelégedésére oldó­dott meg. ” Csehszlovákiával szemben sem ért el semmit a magyar dele­gáció. Sőt. A két ország közti határ megállapításakor a csehek öt magyar községre jelentették be igényüket, Pozsonnyal szemben, a Duna jobb partján. A „pozsonyi hídfő” kiszélesítését célzó kö­vetelést a Szovjetunió támogatta, az Egyesült Államok és Anglia ellenezte. A magyar küldöttség tiltakozása eredménytelen volt, s csak annyit tudott elérni, hogy két falu — Rajka és Berenye — maradt, de Horvátjárfalut, Oroszvárt és Dunacsúnt Csehszlová­kiához csatolták. A magyar békeszerződést 1947. február 10-én írták alá Pá­rizsban a huszonegy nemzet küldötteiből álló békekonferencia ke­retében. A magyar nemzetgyűlés június 24-én iktatta törvénybe és szeptember 15-én lépett életbe. A magyar társadalom apatiku­­san fogadta a hírt és vigaszt csupán az nyújtott, hogy a béke­­szerződésnek volt egy pontja, melynek értelmében az orosz csa­patoknak az aláírástól számított három hónapon belül el kell hagyniuk Magyarországot. De ezek a remények is hamar szertefoszlottak. Csak később derült ki, hogy külön megállapodásban a nyugati hatalmak elis­merték a Szovjetuniónak azt a jogát, miszerint az ausztriai meg­szállt övezethez vezető utak biztosítására csapatokat tarthasson Magyarországon. Minden maradt a régiben: a megszállók a béke­kötés után sem takarodtak ki hazánkból, sőt az osztrák állam­­szerződés megkötése és ausztriai megszálló feladatuk befejezése után is maradtak.* A HISTÓRIA „A magyar békeszerződés területi kérdései” című tanulmánya logikusan világítja meg azt a folyamatot, mely idáig vezetett, írója, Vida István rámutat ara is, hogy a nyugati hatalmak azért siettették a békekötést, mert ettől remélték a Szovjetunió kelet-európai befolyásának csökkenését, az orosz haderők kivonását e térségből, ők is csalódtak. De abban, hogy a kelet-közép-európai helyzet így alakult, súlyos felelősség is ter­heli őket. Az amerikaiak — mint láthattuk — kezdetben megpróbáltak az igazásg oldalára állni és a béketárgyalásokon érvényre akar­ták juttatni az etnikai elvet. Végül a jóviszony érdekében meg­hátráltak a szovjet követelések előtt és elfogadták a sztálini kon­cepciót: Magyarországnak bűnhődnie kell. És a büntetés súlyos volt. Súlyosabb, mint a náci Németország volt szövetségesei kö­zül bármelyik ország esetében. A könyörtelen feltételeket a Szovjetuniónak köszönhettük. Annak a nagyhatalomnak, mely barbár hordáit „felszabadítók­ként” küldte hazánk meghódítására. És hogy a magyar békeelő­készítés nem lehetett elég hatásos és nem támogathatta elegendő dokumentummal álláspontunkat, az — mint a HISTÓRIA cikké­ben is olvashatjuk — a kommunisták lelkén szárad. Akárcsak ha­zánk egész mostani nyomorúsága! Terjessze a Vasárnapot!

Next