Képes Európa, 1995. július-szeptember (4. évfolyam, 27-36. szám)
1995-07-12 / 28. szám
- Hát, talán azt mondhatnám: özvegykutató vagyok. - Özvegykutató? Az meg micsoda? - Nézd, én egy nagyon lusta ember vagyok és korán rájöttem arra, hogyha a munka jó dolog lenne, akkor a gazdagok már régen elvették volna tőlem. Katonának sem igen volt kedvem menni, így aztán érettségi után kimentem Amerikába... Ott munkanélküliséggel „nyitottam”, majd nemzetközi bűnügyi nyomozást tanultam Washingtonban. Ez épp lusta embereknek való foglalatosság. Három napig szívhatom nagy komolyan a pipámat, s azt hiszik, dolgozom. Szerencsére nyomoznom soha nem kellett, arra már nem került sor. Jött a vietnami háború és én továbbálltam. Még Amerikában jöttem rá arra, hogy az özvegyek kezében őrült nagy vagyonok összpontosulnak. A közvagyon körülbelül nyolcvan százaléka felett a nők rendelkeznek, főleg az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Hát, így lettem özvegykutató. Olyan ez, mint a rákkutatás. Rengeteg időt pazaroltam rá, bár pozitív eredményeket még nem nagyon tudok felmutatni. - Hogy találtad meg kutatásaid tárgyát? - Magától jött. Az első „kandidátus jelöltem” egy Elza nevezetű, három elemit végzett milliomosnő volt. Párizsban ismerkedtem meg vele, a Viktória Szállóban. Három napig figyelt az étteremben, reggeli közben. Negyedik nap odajött hozzám, és felajánlotta: ha társalgok vele, mindent fizet. Akkoriban még volt saját pénzem, így az özvegykutatás csak egy évvel később kezdődött. Az utolsó néhány frankomon meghívtam Elzát teázni, és „szolgálatba” álltam. - Miből állt ez a szolgálat? - Csak hallgatni, enni és inni kellett tudni. A munkaidőm déli tizenkét órától este tízig tartott. Egyik étteremből a másikba, egyik cukrászdából a másikba mentünk. Jó gyomor és nagynagy türelem kellett mindehhez. Igaz, nekem akkoriban még drótkötél idegeim voltak, és enni-inni is nagyon tudtam. A repülőutak voltak a legjobbak. Ez a gazdag öregasszony még életében nem ült repülőgépen. Mondtam hát neki, hogy egy ilyen jómódú hölgynek bizony dukál a repülés. Attól fogva éjjel-nappal repülni akart. Pénze volt bőven, és gyakorlatilag mindegy volt neki, hová repültette az ember. Fogalma sem volt országokról, tájakról. Neki minden egyforma volt. Ha bécsi szeletet kapott, mindenütt otthon érezte magát. - Milyen volt ez az Elza? Hogy nézett ki? - Nagyon csúnya volt, Németország egyik legcsúnyább nője. Erre bizonyíték, hogy rengeteg koccanásos balesetet okozott, amikor vezetés közben megbámulták. Állítólag nyolcvanhat éves volt, de lehet, hogy fiatalította magát. Sokáig szeretett egyféle ruhát hordani, mert nagyon zsugori volt. Pecsétes, ételfoltos sárga ruháját egész Európa ismerte. Négy férjet temetett el, és mindegyiktől vagyonokat örökölt. A pénzével azonban nem tudott mit kezdeni. - Hány éves voltál, amikor kapcsolatba kerültetek? - Elmúltam harminc. - Pénzt soha nem kaptál tőle? - Csak annyit, hogy három nap alatt elfogyjon, és a gyomrom visszahajtson hozzá. Néha a külföldi utakon tudtam tőle pénzt szerezni, mivel nemigen ismerte az ottani fizetőeszközöket. Előfordult például, hogy a kapkodásban száz frank helyett ezret adott a taxiszámla kifizetésére. Vagy amikor az autó műszerfalán felvillant az olajnyomást jelző lámpa, beadtam neki, hogy negyven liter olajat kell venni. Egy alkalommal valahogy adott ezer frankot, s én fejfájásra hivatkozva - megmondom őszintén - elmentem a kor- s EURÓPA Kázmér - na jó, nevezzük csak Kázmérnak - nem akarta, hogy lefényképezzem. Hiába kérleltem többször is, újra és újra, hajthatatlan maradt. „Nem kell fotó, minek az?!" - ismételgette, s makacsul kitartott elhatározása mellett. Talán igaza is volt, hiszen mit is lehetne látni egy ilyen fényképen? Esetleg azt, hogy Kázmér magas homlokú, markáns arcélű, napbarnította, sármos férfi, akinek tekintetében csibészes, huncut mosoly bujkál. Ám egy fotó alapján az nem derülne ki, hogy Kázmér egész lényéből valami különös, leírhatatlan nyugalom árad. Társaságában egyszerűen képtelenség idegeskedni. Csak üldögélünk, hallgatjuk mulatságos történeteit, és szép lassan egészen másként látjuk környező világunkat. Kázmér olyan, akár egy gunyoros fintor, egy kiöltött nyelv, egy fityiszt mutató kéz a mindennapok kegyetlenségeire, megaláztatásaira, ostobaságaira. Hát látszana mindez egy fényképen? Mint ahogyan az sem látszana, hogy Kázmér igen érzékeny ember, noha elérzékenyülni talán mindössze egyszer láttam. Nem akkor, amikor a néhány hónapja befogadott erdélyi lányt elvitték tőle a rokonok. Pedig - azt hiszem - közel állhatott szívéhez ez a lány. Tanítgatta, ápolgatta, szeretgette. De meg nem siratta. Igaz, akkor sem zokogott, amikor kedvenc kutyáját elütötte egy autó. De később, valahányszor a jó Béni kutya szóba jött, Kázmér szemében mintha könnycsepp csillogott volna. Mégsem ez a jellemző„fénykép" róla. Inkább talán az, amikor egy nyári estén megjelent a kert végében szép fehér nadrágban, narancssárga ingben, elegáns bőrmellényben, nyakán selyemsállal. „Nehéz a bányászok élete!" - kurjantotta üdvözlésül, s ugyanazzal a lendülettel bele is esett a vízóra aknájába. Valaki elfelejtette rátenni a vastetőt. Amíg Kázmér megpróbált valahogy kikecmeregni az aknából, mi persze harsányan röhögtünk. Pedig akár alaposan meg is sérülhetett volna. Talán meg is sérült... " ÖZVEGYKITATÓ - Kázmér! Tulajdonképpen mi a te foglalkozásod? "péttyáérelenpett