Képes Figyelő, 1950 (6. évfolyam, 2-34. szám)
1950-01-14 / 2. szám
POLITIKAI, TÁRSADALMI, MŰVÉSZETI ÉS GAZDASÁGI HETILAP FŐSZERKESZTŐ : DK VÁSÁRHELYI FERENC Ez is harc a békéért írta: Jorge Amado A rio-de-janeirói újságok nemrégen a brazil főváros két különleges eseményéről számoltak be. Mind a kettő arról tanúskodik, mennyire nő az USA védnöksége alatt álló országokba az »amerikai életforma« exportja és hogyan reagálnak ez országok népei erre az »amerikai életformára«. Az első történet legfontosabb szereplője a híres néger boxoló, Joe Louis, az egykori boxvilágbajnok. Joe Louist az amerikai hatóságok propaganda célokból küldték Braziliába, hogy kipróbálják, mennyire tudná ennek a sportembernek a nimbusza Truman háborús politikáját a brazil nép számára ízletessé tenni. A boxolót Rio de Janeiróba való megérkezése alkalmából a Wall Street zsoldjában álló sajtó hatalmas ünneplő lármával fogadta, ami arra szolgált, hogy »az amerikai-brazil barátság« hetét vezesse be. A repülőtérről a főváros előkelő szállodájába, a Copacabana Palace-ba vitték, — kényelmes hely amerikai tábornokok, trösztvezérek és diplomaták számára. Abban a törekvésében, hogy a kiosztott feladatot lelkiismeretesen teljesítse, az ex-világbajnok mindjárt a szálloda halljában szép meséket tálalt fel az amerikai »szabadságról és civilizációról«, miközben formálisan extázisba jött. Hirtelen azonban odalépett a szálloda igazgatója és arra kérte, hogy nyomban hagyja el a szállodát, miután az ex-világbajnok fehér honfitársai, a tábornokok, trösztvezérek is diplomaták tiltakoztak egy néger jelenléte ellen és kijelentették, hogy nem hajlandók egy négerrel egy fedél alatt lakni... Az exvilágbajnok nem tehetett egyebet, felkelt a haliból és elindult más szállodát keresni. Az USA »szabadságáról és civilizációjáról« valóban alig lehetett jobb illusztrációt elképzelni. A másik történet hősnője egy Copacabanában, a brazil főváros arisztokrata negyedében lakó brazil néger nő. Ezt a luxusnegyedet az utóbbi években valósággal elárasztották az amerikai »turisták és megbízottak«, többnyire az USA külügyminisztériumának ügynökei. Amint a brazil néger nő egy nap a liftben utazott, az egyik emeleten beszállt egy, ugyanabban a házban lakó, nemrégiben odaköltözött amerikai nő. A néger nőt megpillantva, az amerikai hölgy éktelen kiáltozásban tört ki. Azt követelte, hogy a néger nőt nyomban távolítsák el a liftből és vezessék be Brazíliában is a yenkee-k »civilizált életformáját«, amely megtiltja azt, hogy a négerek érintkezésbe kerüljenek a fehér emberrel. A megsértett brazil néger nő erre az amerikai »magasabb« faj reprezentáns képviselőjének hatalmas pofont kent le, miközben megjegyezte: »Ne felejtse el, hogy itt olyan emberek között van, akik a másik embert nem bőrének színe szerint ítélik meg...« Truman legutóbb ezt mondotta: »Ismerjenek bennünket meg úgy, amilyenek a valóságban vagyunk.« Ami igaz, az igaz. Az amerikai imperialisták, akik most millió és millió dollárt adnak ki azért, hogy más népeket meggyőzzenek a »yenkee civilizáció fölényéről«, úgy állítják be ezt a »civilizációt«, mint a nyugati és keresztény kultúra mintaképét, amelyet más népekre is ki kell terjeszteni. Min alapszik a valóságban a Wall Streetnek ez az agyondicsért »civilizációja«? Milyen új és nemes érzelmekkel gazdagítja az emberiséget? Az irodalomnak és a művészetnek, mely halhatatlan mesterműveit hozta létre? Válaszolni kell ezekre a kérdésekre, hogy az amerikai imperialisták ideológiai terjeszkedése ellen nagyobb sikerrel vehessük fel a harcot, mert ez a harc a békeharc egyik formája és az amerikai életforma terjeszkedése ellen harcolni annyit jelent, mint harcolni a békéért. Az egész »amerikai életformát« egyetlen, nem egészen új, de rendkívül »emelkedett« érzelem hatja át: a profitéhség, a dollár iránti szerelem, a harácsolási törekvés. Ez az érzelem uralkodik az összes többi érzelmen, beleértve a szerelmet, a barátságot, az emberi méltóságot, a hazafiságot és az emberi élet tiszteletét. Az »amerikai életforma« szerint az a legjobb, legokosabb és legnemesebb ember, aki jobban ért a pénzkereséshez, mint a másik és aki eszközeinek megválasztásánál , gátlástalanabbá jár el, mint felebarátja. Az ember képességeinek és jellemének megítélésében a legmagasabb mérték a dollár. A yankee »civilizáció« »nagy embere« nem az, aki egész életét a nép szolgálatába állítja, hanem az, aki gyilkossággal,vagy alkoholcsempészéssel millió dollárokat harácsol össze, mint például A Capone, ez a tipikus yankee-hős, az »amerikai életforma« szimbóluma. Ez az »életforma« az utóbbi időben amerikai exportcikk lett, amelyet hasonlóan a Marshalltervhez és a fegyverekhez, külföldre szállítanak. Az amerikai imperializmus így akarja a neki alárendelt országok nemzeti sajátosságait, kultúrájuknak nemzeti jellegét kiirtani,hogy annál könnyebben zsákmányolhassa ki és használhassa ki őket támadó katonai céljaira. Az amerikai imperialisták minden marshallizált országba beviszik romlott irodalmukat, ostobaságtól csöpögő filmjeiket, az aranyborjú szenvedélyes imádatát és a kozmopolitizmust. Ennek a megmérgezett álkultúrának a mélyén azonban ott bújik a szovjetellenes uszítás és az antikommunizmus. A népek azonban nem olyan ostobák, mint ahogy az amerikai imperialisták feltételezik. A népek látják a tényeket és egyre jobban meggyőződnek arról, hogy a Szovjetúnióban fejlesztik ki a magasabb szocialista humanizmust, hogy ott a bőr színe nem jelent egyben értékfölényt, hogy ott nem a dollárkarrier a becsületbeli kötelessége minden polgárnak, hanem a munka és hogy ott nem gondolnak »emberszabású majom-rabszolgák« kitenyésztésére. A Szovjetúnióban arra törekszenek, hogy minden emberben felébresszék emberi méltóságának tudatát, hogy az ember életét jólétben és boldogságban tölthesse. A népek látják és egyre jobban meggyőződnek arról, hogy az amerikai imperializmus háborút készít elő és háborút akar, miközben a Szovjetúnió minden szenvedélyével a békéért küzd. AKIK A KOREAI NÉP SZABADSÁGHARCÁT VEZETIK ! Az Északkoreai Népköztársaság kormánya, középen Kim-Ir Szen miniszterelnök. Jorge Amado