Képes Sport, 1961. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1961-08-01 / 31. szám

n­tm­mn résztvevő. A győztes befejezi tisztelet­körét, nyakában a jól megér­demelt babérkoszorúval, és bol­dogan integetve fogadja a Grand Prix százezres szur­kolóseregének tapsát, integeté­sét, szívből jövő üdvözletét. S amint leszáll a gépről, első út­ja a depóban egy overallos fér­fihez vezet. Azt mondja neki­— Köszönöm, Miska bácsi. A szakosztály szerelője ez a férfi. Persze, az egyik szak­osztályban Miska bácsinak, a másikban Zsigának, vagy La­cikámnak szólítják a verseny­zők. A lényeg egy: a verseny­zők jól tudják, hogy az ered­ményes szerepléshez nemcsak a saját technikai és taktikai felkészültségükre, bravúros ka­nyarvételükre, bátorságukra van szükség, hanem a szakosz­tályi szerelők lelkiismeretes előkészítő munkájára is. A Bp. Honvéd motorszakosz­tályában, illetve motorműhe­lyében Czéh Mihály főszerelő, az MHS KMK-ban Czulyka Mihály és Szöllősi Zsigmond, az V. Dózsa motorállomásán pedig Királyföldi László „tunningol­­ja” eredményesen a verseny­zők motorjait, ők azok, akiket a motorversenyek­ közönsége sohasem lát, akik a depókijá­ratnál lehasalva figyelik ver­senyzőiket az egyes futamok­ban, s akiknek munkája min­den alkalommal nagymérték­ben hozzájárul a motorosok si­keres szerepléséhez. S így lesz jövő vasárnap dél­előtt, a Grand Prix-n is ... - ű­­ Királyföldi László a Cserkúti-féle Nortont készíti elő a Grand Prix-re (Képes Sport — Komlós Tibor felv.) Véget ért az első világbajnok­ság, amelyen a magyarok egyet­len aranyérmet sem nyertek. Ezek után nem csoda, ha egy kissé csalódott, sőt elégedetlen hangon beszél az ember. Nem vártunk kirobbanó sikereket, mert tudtuk, hogy a felkészü­lésnek voltak indokolt akadá­lyai is. Így például több fiatal vívónk tanulmányai, vizsgái. De felmerültek olyan hibák is — s ezeket itt, Torinóban lát­tuk csak igazán —, amelyeket elkerülhettünk volna. A csapat tagjai — kevés kivétellel — elsősorban a küzdeni tudásból, lelkesedésből vizsgáztak rosszul. A döntők egyik állandó zsűri­­elnöke, az NSZK-beli F. Guse például a következőket jegyezte meg: — Én minden egyéni döntő előtt felállítok magamnak egy titkos sonendet. Itt nem a pozi­tív, hanem a negatív tényezők­ből indulok ki, vagyis azt ke­resem, hogy nyolc közül ki nem nyer. A magyarokat azok közé szoktam sorozni, akik nem nyernek, mert idegileg nem győzik a megpróbáltatá­sokat, amelyek pedig évről évre nagyobbak, mert az erő­viszonyok mindig jobban ki­egyenlítődnek. Ez a néhány mondat is azt igazolja, hogy lelkierővel nem győzték a küzdelmet a magyar vívók és ért komoly hibának tartjuk.­ Mert lehet veszíteni, de küzdeni minden erővel, az utolsó másodpercig kell. * A kardcsapat eredménye nem okozott komolyabb meglepetést a vívókörökben. A szovjet Mid­ler például már délelőtt azzal „viccelt” meg az autóbuszon, hogy nem érdemes kimenni a Palazzo Dello Sportba, mert a magyarok úgy sem jutnak be a döntőbe. A szovjet vívók ki­verik őket. Sajnos, igaza lett. De erre nemcsak egyedül ő gondolt. Az egyéni kardvívás eredménye már előrevetítette egy igen küzdelmes és kétes kimenetelű kardcsapat viadal árnyékát. — Többet kell vívniuk ver­senyzőinknek — mondotta dr. Bay Béla, a csapat legfőbb szakvezetője. Ezzel mi is egyetértünk, de ennek a megvalósítása mégis csak a szakvezetőkre tartozik és nem az újságírókra. • A vívók torinói szereplése miatt azonban mégsem kell kétségbe esnünk. A sport csak szórakozás, még ha nagyon ma­gas fokon űzik is azok, akik eljutottak Torinóba. Tőrvívóink a két csapatversenyben ki­tűnően szerepeltek. Kár, hogy egyéniben Kamuti Jenőt a döntő pillanatban egy sérülés elütötte a megérdemelt győze­lemtől. Teljesítménye így is a VB egyik legjobb, legkiegyen­súlyozottabb eredménye. Női tőrben elsősorban Rejtőtől és Dömölkitől lényegesen többet vártunk az egyéni versenyben. Párbajtőrben azzal a „hát­ránnyal” indultak a vívóink, hogy a világbajnoki címet hor­dozták a vállukon. Ha nem is vártuk tőlük, hogy megvédjék a büszke címet, de arra képes­nek tartottuk őket, hogy leg­alább a középdöntőbe bekerül­jenek. Ez sem sikerült, mert Gábor kivételével egyik sem nyújtott megfelelő teljesít­ményt. Gábor Harmadik helye viszont minden dicséretet meg­érdemel. A kardról szándékosan beszé­lek utoljára, mert bizony az ő szereplésük fáj a legjobban. A megfiatalított gárda nem bírta az első erőpróbát, mert nem volt eléggé edzett. A múltban mindig az öregek gyámsága alatt eveztek be a VB boldog­ság-tengerébe, most pedig ne­kik kellett volna a viharos hul­lámokkal megbirkózni. Nem si­került. Elsüllyedtek. Még az utolsó pillanatban kormányhoz lépő Kárpáti sem tudott se­gíteni, mert ő sem tudta meg­ismételni múltbeli ragyogó tel­jesítményeit. A csapatverseny­ben például éppen ő szenvedte el a döntő vereséget, amikor már igazi magyaros hajrával visszahoztuk a tenger fenekéről a továbbjutás lehetőségét. * Nem sikerült ez a VB még úgy sem, ahogy szerényen re­méltük. De ha levonják szak­vezetőink a megfelelő tanulsá­gokat, akár már jövőre is min­dent rendbehozhatunk, mert hangsúlyozzuk , nem a tudás­sal van a baj. Ezen a VB-n idegileg és lelkileg nem állták meg a helyüket vívóink. Vándor Kálmán Fenn-­ Rilszkij (jobbról) legyőzi Oc­yrot és megnyeri a kardvívás egyéni világbajnokságát. Lenn: kardcsapatdöntő — nélkülünk. Leg­jobbjaink — Kárpáti, Mendelényi, Meszéna, Delneky, Bakonyi és Horváth — a lengyel—szovjet döntőt nézik (UPI képtávb­an érkezett felvételei) Gábor Tamás, az egyéni párbajtőr bronzérmese Amikor még Delneky is versenyben volt. A magyar vívó (jobbról) cse­les támadása betalál a kard egyéni egyik előmérkőzésén

Next