Kis Ujság, 1950. április (4. évfolyam, 77-100. szám)

1950-04-01 / 77. szám

Tttárnap, április 1 kis Újság Ivanov kapitány 1944 december közepén egy Stefá­­nia-úti kis szanatóriumban húzódtam meg. 1945 január első napjaiban már Zuglóban harcolt a felszabadító Szovjet Hadsereg. A súlyos vízhiány miatt a fentjáró betegek közül töb­ben felváltva nagy fazekakkal és vödrökkel vonultak ki vízért a közel­ben levő üres telekre, ahol virágkerté­szet volt és dugattyús kutacska mű­ködött. Január 11-én kora reggel több tár­sammal együtt az üres telken meg­töltöttük az edényeket és a kerítések mellett óvatosan közeledtünk a sza­natórium épülete felé. Ekkor már a szovjet csapatok a Hungária­ körúton harcolva nyomultak előre. Estére vár­tuk a felszabadulást. Alig voltunk száz lépésnyire a szanatórium épületétől, amikor akna robbant mellettünk. Erős ütést érez­tem­ a fejemen, a vödör kiesett ke­zemből és összeestem. Nem tudom meddig feküdtem eszméletlenül a ke­rítés mellett. Csak január 14-én estefelé tértem magamhoz a szanatórium egyik két­ágyas szobájában. Amikor felültem ágyamban, az ápolónő mosolygós arccal állt előttem. Körülnéztem. A másik ágy üres vo­t. Éjjeliszekrényemen nagy darab piros­ra sült katona-evibakot, csomó ciga­rettát, egy tányér kockacukrot és kis lapos üveg pálinkát láttam. — Ki hozta ezt? — kérdeztem a gyengeségtől elhaló hangon. — Ivanov kapitány! — felelte az ápolónő. — Ivanov kapitány?! — bámultam rá. Az ápolónő elmondta, hogy január 11-én este értek a szanatóriumhoz az orosz csapatok, köztük Ivanov kapi­tány is, aki az udvaron lövést kapott felső combjába. Kellő kezelés után az én szobámba fektették le. Ivanov kapitány­a rossz beteg volt. Le-leszállt az ágyról, odajött az én ágyamhoz. Gyengéden meg-meg rázott, sugdrosott a fülembe, pálinkát öntött a számba, dúdolt-dalolt ne­kem, hogy minél előbb térjek ma­gamhoz, mert nagyon unatkozott egyedül. Január 14-én reggel — mesélte tovább az ápolónő — Ivanov kapi­tány hirtelen kiugrott a­z ágyból, fel­öltözött és az orvosok tiltakozása ellenére, botra támaszkodva, elment felkeresni csapattestét, hogy tovább harcoljon. Mielőtt elhagyta a szobát, odajött ágyamhoz, kenyérzsákjából kirakta az ajándékokat éjjeliszekré­nyemre, majd — Czerbusz sztori! (Szervusz öreg!) — kiáltással kibicegett a szobából. Németh Jenő „A HortViv-Hom VdDUt* 1 A szabadság, az életöröm ujjon­­gása járja át szívünk et­e­ményét: megszabadultunk! Kijutottunk a be­­lövésektől zengő óvóhely vakond­­sötétjéből a napvilágra, a levegőre — szabadok vagyunk! Újra emberek. Két napja vagyunk itt — felesé­gem és én a Rózsadomb havas ge­rincén, a Lepke­ utca 21. számú villa házfelügyelői szobájában. Hajnal 1 3-kor lépett be egy orosz katona (ja­nuár 28-án foglalták el a Vérmező csatate­r mellett részben romnná­­omlott, nagy Krisztina-körúti __ házat! és tolmács útján ' Őrölte az óvóhelyen szoron­ó száznál tö’ '■ -•'-óva!, hogy reggel */*6-kor mennünk kell. (A szomszéd épület még a németeké, ne­hogy a harc veszélyeztessen bennün­ket.) Géppuskatűzben vánszorgunk az emberi és állati tetemekkel, hadi géproncs­okkal teli Városmajoron át a trombitásúti első ideig­enes budai elöljáróság felé. A katona és a tol­mács irányt jelölt és elvált tőlünk Egy hete alig ettünk, nem ittunk, de a friss levegő erőt ad. Mégis kora délután lesz, mire legyengülten cél­hoz érünk. A dombtetőn Herschitz ■Sándor kőműves fogad be minket és most itt sétálunk a rommá omlott és ’Shagyot! rózsadomb’ villák között l­­ö­vö­ködünk a fehéren villogó környező hegyekben; jó­,esőn lélegez- 7 FELSZABADULÁSOM TÖRTÉNETE — Elmondták a Kis Újság munkatársai — Felszabadulás! Életünk legnagyobb ünnepe. Újjászületés, megváltás, felszabadulás. A gyászos és gyalázatos máj koraor és keserves viharfellegei után előra­­gyogó első, életet hirdető, előiadó, éltető napsugár. Jövőnk­et, fizikai meg­maradásunkat, egzisztenciánkat, magunk és családunk egész létét, életünket köszönhetjük ennek a napnak. A Kis Újság munkatársai közül itt elmondják többen, hol és hogyan élték át ezeket a nagy, megváltó perceket, miként szabadultak fel? Így történt... Az ismeretlen katona — Hol a front? — kérdeztem aka­dozva, légszomjjal küzdve, arcomon a jeges szél karcolását érezve. — Ahol állsz! — felelte valaki. 1915 február elseje volt. Olyan kü­lönös, könnyű, sőt délután. A budai Fillér­ utcán vánszorogtunk felfelé. Az ablakokból sárga-vörös fények villantak fel. Torkolattüzek. Az ég alja sejtelmes volt és vörös színekben reszketett. Fillér­ utca 2... 12... 16... fából font sövény mellett álltunk meg. De furcsán festhettünk! Menekültünk a német kitörés elöl hátra, mennél hátrább az oroszok felé. Hátamon nagy zsák, jobb kezemben barna vuttánfiber-koffer, a balban meg szíjjakkal összekötött molyó, amit sebtiben szedett össze az asszony a sötét légó­pincében. Az ő kezében is két koffer. Megállunk, azután me­gyünk botladozva tovább. Két kezem­ben csomag, hátamon zsák s gyom­rommal tolom a gyermekkocsit. A kocsiból sápadt fényecske tekint felém. Sápadt fényecske a láztól ki­vert arc. A kislányom, aki még nincs egyéves. Tüdőgyulladás. Megyünk tompán és megszállottan. A gépfegyverek kelepelését sem hall­juk, sem a torkolat­tüzek rekedt sis­tergését A Fillér-utcán golyószóróval kezükben, lobogó fehér hóköpenyek­ben szovjet katonák rohannak a Retek-utca felé. Öt óra? Hat? Hét? Vannak pilla­natok, mikor az ember már nem ér­zékeli az időt, összeolvad a világgal, amely körülöleli. S egyszerre elémvágódik egy hó­­köpenyeges szovjet katona — Nye... nye barasa ... — mond­ja, nem­, kiáltja az arcomhoz egész közel. Kalmük volt? Orosz? Kirgiz? Oszt­ják? Grúz, vogul? Arca fekete volt a lőporfüsttel. „ Mit akar? Újra kiált, de hangja belevész a fegyver­ropogásba. Semmit sem értek. — Hé... vengerszki... — valami ilyet kiált még, azután hirtelen vál­lára dobja fegyverét, a kerítéshez rohan és tépni kezdi a dróthuzalt. Némán állunk, homlokomon verí­ték­keppezik. A katona letépi az egyik drótot, hozzám vágódik, a puha hóba térde­pel, a gyerekkocsi első sárhányójára kötözi az esőtől ázott rozsdás huzalt, amelynek másik végét a kezembe adja. — Nesze ... vengerszki... Paslit A pillanatban volt valami kemény, valemi szép, valami magával sód­ó. Kiáltani akartam, ki vagy? Van ne­­ked is egy kis gyermeked vagy elégett tán a sztálingrádi lángok között? Megfogtam a h­ót végét, húzni kezd­tem a gyerekkocsit. Az orosznak igaza volt. Könnyebben ment az egész. A földre néztem, a fehér hóra. Zu­hogtakk lefelé a szovjet katonák. Este vett, fehér, e­rőt este. Mindenfelé ágyú bömbölt. S bennünk mégis csend vet, meleg, lágy, mint a kenyér. Egy férfi eljött Ázsiából, hogy egy drótkötéllel segítsen menekíteni a gyermekem? Éreztem valami jót, meleget, amely elön­tött. Nem tudtam megfogalmazni, nem tudtam kimondani, s helyette most kiállom belé a nagyvilágba. Felszabadultam! Egy pillanatra hátranéztem. Az ismeretlen katona már a Fillér­utca sarkán állt, a falhoz támaszkod­va tüzelt. Hatalmas testét rázta, rázta a sorozat­tűz. Ruffy Péter 1945 január 10 Százhúsz ember szorong, gyötrődik harmadik hete a József­ körúti bér­­ház óvóhelyén. Napok óta nem ég a villany, fogytán a bab és a borsó, boldog, akinek van még egy marék lisztje és lepényt süthet a pincébe le­cipelt tűzhelyen, melynek fojtó füstje beszüremült a zsúfolt óvóhelyre. Ol­vasmány-emlékek egy süllyedő hajó képét idézik az álmatlan, hideg és mégis fojtogató éjszakákon át. De mindenki tudja, érzi, hogy a kép ha­mis. Suttogva terjesztett hírek kerin­genek arról, hogy a felszabadító csa­patok már a Thököly­ úton vannak és a Boráros-térnél elérték a Körút vonalát. Óvóhelyünk, amely riadt, éhező és fázó lakóival egy hajó fe­délközéhez hasonlít, megmenekül­het a pusztulástól, ha csak a vissza­vonuló németek nem fészkelik be magukat éppen itt. A férfiak őrséget szerveznek, szükség esetén a lehetet­lent is meg kell kísérelni, több mint hetven nő és gyermek életéről van szó. Az ostrom zaja pedig egyre kö­zeledik ... Vízért a Rákóczi­ térre jártunk — amíg lehetett. De a németek bevették magukat az Omnia-mozi épületébe. A Nemzeti Színház felé eső házakban kerestünk vizet. Január 14-én nagy tömeget láttunk a Technológia előtt. Nyilas terror­különítmény fegyverrel kényszerítette a környező házak la­kóit, hogy vonuljanak ki a József­­körút és Népszínház­ utca sarkára s tanúi legyenek az ezen a környéken elkövetett utolsó, gyalázatos nyilas­gaztettnek. Sápadt fiatal férfi áll a nyilasok gyűrűjében. Éppen most tépték le róla a kabátot, fehér inge kivillan a tömegből. A különítmény vezetője hangosan felolvassa egy papírrongy­ról az „ítéletet és az indokolást“. A fiatal­ember azt a hírt terjesztette, hogy az oroszok a Keletinél vannak. Életével fizetett érte. De tévedett szegény: a felszabadítók már a Bér­kocsis­ utcában voltak és tűz alá vet­ték az Omnia-házat. A nyilasok lövésre tartott géppisz­tollyal terelték vissza a tömeget az óvóhelyekre. Néma csend, csak belül izzik a leírhatatlan harag és gyűlölet. Újabb „parancs“: a romházak tég­láiból, gerendáiból barrikádot kell építeni a Sándor-ti.­r és a Rökk Szi­lárd­ utca sarkán, légitámadás és gép­­fegyvertűz közben. Minden ötven­­százfőnyi csoportot egy golyószórós nyilas kényszerít az esztelen mun­kára. A köveket útközben „elejtjük“, a helyszínen szétdobáljuk. Sohasem épült fel a barrikád a Sándor­ téren. Amikor a nyilasok, halálos fenyegeté­sek és ocsmány szitkozódás közben visszavonulnak a Dunapart felé, a néhány centiméter magas téglahal­mazt b satthordjuk, hogy szabad, egészen szabad legyen az út a felsza­badítóknak. A körúton néhány bombatölcsér, majdnem érintetlen hóréteg és lesza­kadt vezetékek tekergő kígyói. Az Omnia-házból német gépfegy­ver kerepel, a Bérkocsis­ utcából aknavető-sorozatok felelnek rá. Med­dig tart még? Hihetetlen idegfeszült­ségben fekszünk le, de hajnalban mindenki talpon van. Január 16. Si­­ketítő csend, hosszú órák óta. Várjon mit jelent? Hét óra felé, a paksi szürkületben. A salzburgi hegyekre is ráköszön­­tött a május, 1945 májusa volt. Ha­vazott. A két szedett-vedett századot erre az estére egy pajtába dugták. A 30 kilométeres napi út után megettük a „vacsorát“, egy szelet kenyeret, aztán ki hogyan tudott, lefeküdt. Sasssssz... A jelszó! Titkos üzenet következik, amit a tisztek, de még a tisztesek sem hallhatnak. Figyelek. — Holnap reggelre húszan „meg­húzzák a csikót“. Reggelre tehát ismét kevesebben le­szünk. Sorshúzás jelölte ki őket. — Május 2. Fél, 11. A szökést fel­fedezték, de már későn. Ők már mennek haza. — Sorakozó! Sorakozóóóó! A százados így kezdi: — Bitangok! Hazaárulók! Kikötte­tem a fél századot! A hátsó sorokban csak nevetünk. A százados hadbírósággal fenyege­tőzik. Odasúgja az egyik honvédtársam: — Most hajlottam, mindenütt felbom­­lott a front. Reggelre már itt lesz­nek. A százados még beszél. Arról, hogy lehet, hogy este bevetik a szá­zadot harcba. 1945 május 2-án. — ... mert a háborút meg kell nyernünk ! — mondja. — Barom — szólok oda szomszé­domnak.• A százados úr reggelre már nem tarthatott „haditörvényszéket“, meg­akadályozták ebben a tankok .. . De még mindig nem vagyok szabad. Hadifogoly vagyok. Amerikai táborba kerültünk. Október a tiroli hegyekben. Még mindig nem mehetünk haza. Pedig megpróbáltuk. Már ismét havazik, elhatározzuk, hogy vízért megyünk A kapuban katona áll, olyan egyen­ruhában, amilyent még senki sem látott közülünk mégis mindannyian ismer­jük. A katona arca fekete a lőporfüst­től. De fehér fogsora kivillan a sötét­ből, ahogy mosolyog, cigarettázik és mond valamit. Egyikünk elszoruló torokkal for­dítja: — Azt mondja hogy ne féljünk .. Soha többé nem jönnek vissza azok, akik miatt annyit szenvedtünk... Gyenes István Nincs rendes nadrágunk. A ruhám is sok helyen lyukas. Sátorban al­szom. Erdőt írtunk. Végtelen nagy erdőt. Kétezer köbméter fát már ki­termeltünk. — Hazai Haza! Mert nem bírom itt már tovább. Mindig csak az otthoniakra gondo­lok. Meg a többiek is. Esténként oly keservesen sír a tábortűz mellett a hegedű. Ha nem történik semmi, holnap gyalog nekiindulok. De előbb még­­egyszer benézünk Riedbe. Talán mégis vonaton mehetünk. A magyar tudakozóban egy vöröskeresztes nő kirúzsozott, agyonfejtett arccal, hosszú szipkából a legjobb cigarettá­kat szívja. Mi akkor már hónapok óta nem jutottunk hozzá magyar cigarettához. Mikor belépünk a tu­dakozóba, ránk törmed: — Piszkos bakanccsal ide nem lehet bejönni! * Október 16. „Parasztok“ indulnak haza. Én is. Üres gyomorral. Éhesen. Dohányom nincs. A kenyérzsákom­ban egy falatka kenyér sincs. Nem baj, csak otthon legyek. Az Enns-folyón túl az első szovjet katona Rögtön beszélgetünk. Ciga­rettával kínál. Két nap óta nem szív­tam. Ott kinn favágóként dolgoztat­tak több hónapig, most a szovjet ka­tona enyhíti cigaretta-ínségemet. Éjjel fut be a vonat magyar tájra. Lágy, kedves, ismerős táj. Könny hull ki a szememből. Gulyás, kenyér, bor, cigaretta fogad bennünket. Úgy, mint a hazatérőket, úgy fogadnak. Megcsókolom, akitől először hallot­tam magyar szót. — Itthon vagyok! Két fogság után felszabadultam... Horváth B. rené­ zük be a ha­vag levegőt. Fodor József költő-barátommal és feeségével já­­runk-kelünk, orosz üdvözléssel kit­­szint­jüik egymást a szovjet járőrök­kel. A szabadság érzésének feledhe­tetlen két napja! Este a szobában O­ajmécs pislákoló derengésénél egy moszkvakörnyéki tanárjelölt (két ka­tona is alszik váltva a szobában.) fényképezet mutat anyjáról, testvé­reiről. Mikor esik el a Vár? — kér­dezzük. Horthy-dómt* (Horthy, h­áz, így hívták a volt királyi vár*­lakot.) Lehet, egy-két napon belül, lehet, hogy hetek múlva... Sóhaj­tunk A második nap éjszakáján arra riadunk, hogy költögetik a két kato­nát. Kint is mozgás. Mi ez? Riadó! A lovakat is elővezetik — oroszaink elmennek? Rögtön öltözünk és ér­­tetlenül, szorongva várjuk, mi lesz most? Ágyúdörgés! Lassan telnek a negyedórák, a percek. Gazdánk ki­kém­let, aztán hirtelen visszafordul­vs döbbenten szól: „Huh, a mindenütt Német rajvonal a ház előtt! Hát ez mi? Újra kezdődik?* Visszahúzódunk a szobába. Csönd. Szörnyű érzés és ugyanegy gondolat rázza meg ide­geinket: lehet, hogy mégis igaz a né­met hírverés? Fehérvár felől vissza­tértek Budá­n? Rettentő izga­lm per­cei Dörömbölés az ajtón. Egymásra nézünk. Mit tegyünk? Ki kell nyitni. Német­ egyenruhás katonák lépnek be. Az egyik magyarul szól. Megkérdem: mi történt? Az arca vérzik: „Kitört­­ünk a Várból” — feleli és megtud­juk tőle, hogy elfogyott a lőszerük. (A vízvezeték pusztulását elhallgatja.) Az egyik osztag az Ostrom-utcán a Városmajor felé, ők a Várke­zen, Duna parton jöttek és a Zárda-ut­cán kapaszkodtak fel a Rózsadomb­ra. És most mi a szándékuk? „Itt a hegyen kell egy erdőnek lenni, ezen át Budakeszire megyünk, me­g ott vár ránk a felszabadító sereg.“ Ugyan — mondom gúnyosan —, ott már rég oroszok vannak! Vállat von, le­­mondóan legyint... Távoznak. Másik néhány katona jön be, köztük egy német őrmester, vérző vállal. Nagyszál ember. Leül. A vére a padlóra csöpög. Később egy társa bekötözi. Nyög és jajgat a fáj­dalomtól. Az ágyak dörögnek, a Sále­­lín-orgona tömören zeng a vülyyben. Az óriás német fél­­ be akar bújni a szekrénybe! Rémület fog el ben­nünket. Itt ne találják! Egy szem­üveges német kérdi, hogy nincs-e hátsó kijárat Nincs. Látjuk, hogy szoronganak. Kivilágosodott. Nehe­­zen telnek az órák. Az ágyú és a puska dörgés zaja közeledik. Remény csillan fel bennünk­­, de mi lesz, ha itt lelik őket? Még azt hihetik, hogy bújtattuk őket, hogy ellenség vagyunk. A szemüveges puskáját emeli és ki akar lőni az ablakon. „Ne lőjjön“ — kiáltok rá. Feleségem keze gyöngéden megérinti karomat: „Ne szóljon!“ Idegeiben remeg még az a szörnyű nap, amikor Kun páter és Bokor „testvér“ udvarunkon agyonlövetett két katonát... Szeren­­csére egy ifjú társa is rákiált: „Nem lőni!“ A német meggondolja magát. Déli egy óra is elmúlt. A „poszt“ benyit és int, hogy jöjjenek. A kato­nák guggolva-görnyedve surranak el Ottfekejtenek egy puskát, egy háti­­zsákot. Ki vele! Az ajtók előtt ha­lottak hevernek. A vérnyomokat gyorsan felmossák. Fellélegzünk. Várjuk vissza oroszainkat, akik éjjel lehúzódtak a völgybe és aztán nap­­világon végeztek a németekkel. A csatazaj fokozatosan csendesül, végre egészen elhal. Szürkül, majd egészen besötétedik, mire megjönnek az oroszok. ..Horthy-dom kaput!" A Vár eles­­t! Tudjuk, Buda, a főváros felszaba­dult! Halavány arcunk kigyullad: felsza­badultunk! Tamás Ernő Két fogságból — a szabadságba. Újből 12 oldalon jelenik meg az Új számának tartalmából. Április 4-én útjukra indulnak a legújabb magyar autógyár teher­gépkocsijai Szenzációs szovjet versenykocsik. Izgalmas képes riportok az évad első versenyeiről és a közkedvelt állandó rovatok­­ra változatlanul 1.50 Ft

Next