Dolgozók Lapja, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

DOLGOZÓK EAP­JA Az ezeréves 28. Galeotto Marzió és a többiek... költői koronát, alkalma volt, hogy a királyi udvarban meg­ismerkedjék nemcsak a ki­rállyal, hanem a magyaror­szági humanizmus más kép­viselőivel, elsősorban Vitéz Jánossal. Második (1465—72 között) volt a ittléte, leg­hosszabb. Ezalatt vendéges­kedhetett Janus Pannonius­­nál és Mátyás udvarában is, azonban a és ismételten leghuzamosabban Esztergomban, Vitéz János időzött, dolgozott,környezetében Galeotto „Az emberről” szóló könyvét részben Eszter­gomban írta, s Vitéz János­nak dedikálta. Már régebben is úgy vélték, hogy ez a könyv az emberi test fiziológiájáról szóló akkori ismeretek első rendszeres összefoglalása. Ajánló levelében azonban Ga­leotto maga megmondja, hogy nem csak az emberi test leírá­sát adja, hanem­­ a betegsé­gek megállapításának és gyá­­gabb lehetőségek nyíltak szá­­gyításának ismertetésén túl­— ugyanahhoz a püspökhöz mentek, mint a mindenféle jónak és tudománynak a me­nedékhelyére... Tudományuk­nak és felfogásuknak ha­sonlósága kapcsolta őket ös­­­sze Gergellyel, és járult hoz­zá a barátság létrehozásához a népfajok akkori különböző­ségében is...” Miután V. László 1457. no­vemberében meghalt, Vitéz Jánosra hárult az a nagysze­rű feladat, hogy Podjebrád Györgynél kieszközölje Má­tyás szabadon bocsátását. Az ország határán, a fogadó kül­döttség élén, ő üdvözölte az ifjú királyt. Széchy Dénes halála után pedig Mátyás azonnal őt, aki már uralko­dása kezdetétől fogva főkan­cellárja volt, nevezte ki Esz­tergom érsekévé, első egyházi­­ méltóságában korábbiaknál sokkal tá­ Az ország mára. Ekkor már közel járt hatvanadik életévéhez, mé­gis fáradhatatlan buzgalom­mal látott hozzá tudományos és művészeti terveinek gyors ütemű megvalósításához. Mi­lyen mélységesen emberi sze­retetből fakadó és magaszta­ló, de ugyanakkor féltő han­gon jellemzi nagybátyja lá­zas tevékenységét egyik epig­rammájában Janus Panno­nius; menően — a lélek meinek a feltárására is rejtel­tö­rekszik. Újabb vélemény tudománytörténeti szerint ez a mű jóval több, az első nyomta­tásban is megjelent rene­szánsz anatómiai szakkönyv. A hazai és a külföldi szak­­irodalomban, elsősorban Kar­­dos Tibor felismerése óta el­fogadott tény, hogy éppen Galeotto és Janus volt az a két humanista, akikben már az 1450-es években felvillant a „heliodinamikus” naprend­szer megsejtése. Ez a rene­szánsz koncepció, amelynek alapjait Galeotto és Janus az ókori görög tudományból me­rítette, ma még kellőképpen fel nem mért jelentőségű előzménye Kopernikusz „he­liocentrikus” felfedezésének. Váradról Indult ------gyermekkora­zsenge ban a ferrarai Guarino isko­lájába, majd pedig a dicsőség útjára Janus Pannonius is, aki élete végéig ennek a kör­nek volt egyik legnagyobb, legcsodál­atra méltóbb tagja és alkotója. Otthona, vagy hosszabb-rövidebb időre szó­ló pihenő és találkozó he­lye, s olykor éppenséggel me­nedéke volt a váradi udvar más hazai és külföldi huma­nistáknak is. Miklós modrusi püspök egyik művének be­vezetőjében nemcsak hangú emléket állít egy meleg­itt eltöltött telének, de kitűnően jellemzi is e humanista tár­saság életének és munkálko­dásának a lényegét: „..attól az igen boldog és neket' min­dig emlékezetes téltől ke. '’"'’, amelyet nálad Váradon sok bölcs férfiúval a te... könyv­táradban, a kiváló emberek számtalan kötetei között gyakran üldögélve, kedvesen és szeretetre méltóan eltöl­­töttünk...” A nagyváradi tudós­­­társa­ság életét és célkitűzéseit a leglényegesebb nézőpontból világítják meg Callimachusnak Sanocki Gergely életrajzában olvasható sorai: „Volt ott ab­ban az időben két igen kép­zett férfiú, Paolo Vergerio és Filippo Podocataro, akik kü­lönböző kényszer folytán — az egyik Itáliának, a másik Ciprusnak az elhagyása után Nappalon, éjjelen át mért küszködés oly szakadatlan, O, atya, kit sohasem hagy lenyugodni a gond Élvezed azt, hogy nem jut percnyi időd se pihenni, És örökös gond közt várod öregkorodat? Nincs e világon, mit meg nem rokkant a törődés, Még te sem vagy vasból, téged is őröl a kor. Míg másokra ügyelsz, ne feledd hát önmagadat sem, Úgy élj társaidért, hogy bele majd te se halj! Az építkezések mellett nem kevés terhet róttak Vitéz Já­nos vállára a főkancellári és diplomáciai teendők, egyház­megyéjének kormányzása és az a kimeríthetetlen buzga­­mol amellyel az egyetem lét­rehozására és­ fenntartására humanista társaival pedig világmindenség új és valósze­­­­vűbb megismerésére töreke­dett, miközben szorgalmasan foglalkozott főként, a mate­matikai és csillagászati tudo­mányokkal. Janus Pannoniust megbíz­ta, hogy itáliai követjárása alatt teremtsen kapcsolatokat tudósokkal, akiknek a közre­működése fontos volt az esz­tergomi udvarban és az Aca­demia Istropolitana tanári ka­rában. Janus ifjúkori barát­ját, Galeotto Marziot, aki ek­kor a bolognai egyetemen ta­nított, már magával is hozta. Giovanni Gatti olasz teológust viszont Galeotto hívta Esz­tergomba, hogy az Academia tanára legyen. Janus és Ga­leotto közvetítésének köszön­hető az is, hogy — még az Istropolitana 1467-ben tör­tént megnyitása előtt — Re­giomontanus is Esztergomba érkezett. Vitéznek már régóta szándékában állt, hogy őt Peuerbach tanítványát s mű­vének folytatóját, humanista udvara számára megnyerje. Az Academia tanáraként ugyancsak gyakori vendég volt az esztergomi humanista körben Ilkus Márton, a híres lengyel asztrológus is. körében és a­­ Mátyás ki-Vitéz János vály udvarában működött kül­földi humanisták között — különösen a köztudatban — Galeotto alakja vált a legnép­szerűbbé. A nagy népszerűsé­get egyrészt elmélyült tudo­mányos munkára, kemény vi­tákra és játékos megnyilatko­zásokra egyaránt hajlamos egyéniségével és tetteivel, másrészt pedig a Mátyás ki­rály bölcs mondásairól és tetteiről írt, mindmáig kedvelt könyvével vívta köz­ki magának. Ez a népszerűség azonban be is árnyékolta őt, mert egyes kortásai és szá­mosan a későbbi tudósok kö­zül, akik írásaikban foglal­koztak vele, nem értették meg az ő nyughatatlan mészetét. ter­raleotto Először 1461-ben járt Ma­gyarországon, meglátogassa kedves meg őt, itt hogy Janusát, aki ekkor is később is váltig unszolta hogy hozzá eljöjjön, és éljen. E rövid látogatás alatt, amidőn ő emelte Janus fejé­re a Mátyás adományozta ez irányú fejlő­désében szerepe volt esztergomi fontos hu­manista társainak, feltehetően Vitéz Jánosnak, különösen pedig Regiomontanusnak. Dr. Nagy Zoltán (Következik: Regiomontanus és Ilkus Márton.) 1972. április 2. vasárm £ Perdöntő régészeti leletek az almásfüzitői ásatásokból Már régebbi ásatási és terepjárási ered­mények alapján sejtettük, hogy Almásfüzitő közelében, a Foktorokban, a római tábor és polgárváros mellett, az időszámításunk előt­ti évezredekből is vannak településnyomok. A múlt évben a Timföldgyár új iszaptároló­jának építése által régészetileg veszélyezte­tett területen nagyobb leletmentő ásatást vé­geztünk, melynek megfigyelései feltételezése­inket ténylegesen bizonyították. A közeli fo­lyóvíz, szükséges a vadban, halban s az építkezéshez nyersanyagban gazdag árterület enyhébb kiemelkedései, az őskor több sza­kaszában csábították az embert megtelepe­désre. Az időrendi sorrendnek megfelelően rétegesen egymás felett elhelyezkedve az újkőkorból, középső- és későbronzkorból és a kora vaskorból tártunk fel több lakóházat és különböző rendeltetésig gödröket. Az ásatások legértékesebb eredménye, hogy a legalsó rétegben sikerült megfigyel­nünk és teljes egészében feltárnunk egy igen nagy méretű, 14x29 méteres, ún. nagycsalá­di lakóházat, melyet a belőle előkerülő ré­gészeti leletanyag alapján az újkőkori vonal­díszes edényművesség egyik késői népcso­portjához kapcsolhatunk. Ez a népesség kéz­zel készített edényeit bekarcolt vonalakból álló jellegzetes mintával díszítette és gyak­ran élénkítette piros, fekete és sárga színű festéssel. Ilyen edénytöredékek alkották az ásatáson előkerült leletanyag többségét, me­lyet nagy mennyiségű ételhulladék és még számos, a mindennapi élethez szükséges tárgy — csiszolt és pattintott kőeszközök, agancsbalta, csontamulett stb. — kísér. A ház szerkezetére, mivel bomló szerves anyagból épült, (pl. fából, sásból stb.) a föld sötétebb elszíneződéseiből következtethettünk. A kibontott felületen egymástól 4 méteres távolságra két hosszú sorban cölöpnyomo­kat figyelhettünk meg, melyeket hasonló tá­volságban két, a sorokkal párhuzamos árok fogott közre. A ház rekonstrukciójánál ki­indulópontunk ez a két párhuzamos cölöp­­lyuksor lehet, melyek függőleges, erős tar­tóoszlopok nyomai. Ezek, amellett, hogy a épületet három részre osztják, annak tető­gerendáit tartották. Az időjárás viszontagsá­gai ellen az egész konstrukciót növényi és állati szerves anyagokkal borították be. Külső nézetre így az épület leginkább egy csűrhöz hasonlítható. Hasonló házak a vonaldíszes edényműves­­séggel együtt egész Európában elterjedtek. Bár már régóta feltételeztük, hogy a hazánk­ban élő késő kőkori népcsoportok hasonló építményekben laktak, az általunk feltárt ház az első, ami ezt konkrét ásatási adattal bi­zonyítja. Korát az időszámításunk előtti 4—1 évezred fordulójára lehet helyezni. Az időszámításunk előtti 16—15. századból a Dunántúl jellegzetes középső bronzkori nép­csoportjának, az ún. mészbetétes edénymű­vesség kultúrájának két lakóházát tártuk fel. Ezek az előzőtől lényegesen eltérő kisebb, félig a földbe mélyített kunyhók, melyek alakja, sötét színű kitöltésük alapján, több­nyire szabálytalan. Helységeinek funkciója alapján az egyik ház két részre oszlott, tény­leges lakótér mellett egyik fele élelemtárolás célját szolgálta. A kunyhóban találtunk egy külső füstelvezető nyílásos kemencét — ben­ne vaddisznócsontokkal és egy nagyobb fa­zék töredékével — és a bejárat mellett egy szabad tűzhelyet. Ez alól egy gyermeksír is előkerült, melynek, helyzete alapján, áldo­zati jelleget kell tulajdonítanunk. A kiskorú gyermek kevés csonttöredékén égetés nyo­mát nem lehet megfigyelni, így valószínű, hogy magát a holttestet helyezték egy nagy­méretű fazékba, melyet egy urnával borítot­tak le. A lelet alapján a gyermek haját ki­csiny bronzkarikák fogták össze, eltemetők sírjába pici edényt és élelmet helyeztek. A ház lakóterében, az egykori járószinten, eredeti helyzetben több nagyméretű tároló-t és egyéb használati edényt találtunk össze­nyomódva. A korszakból még több szabadon álló tapasztott és plasztikus bordákkal dí­szített kemencét, hulladék- és élelemtáraló gödröket is feltártunk. A mintegy 300 évvel későbbi, késő bronz­kori település jelentségeit tudtuk a legkevés­bé megfigyelni, mivel leletanyaga már a leg­felső humuszrétegből került elő. Több fel­menő falú, cölöpös szerkezetű, föld fölé épí­tett ház részletét sikerült feltárnunk, melyek alapján majd a nagy kiterjedésű telep szer­kezetére tudunk következtetni. A korszak­ból sok, még mindig szabad kézzel készített edénytöredéket gyűjtöttünk be, emelett ta­láltunk egy öntőmintát, bronz lándzsahegy töredéket és bronzrögöt, ami a helyi bronz­­művességre utal. Az időszámításunk előtti VII—VI. század­ból területünkön csak futólagos megtelepedés nyomára bukkantunk. Két kisebb méretű gö­dörből szép, összeállítható edénytöredékek kerültek elő, a korra igen jellemző fényes fekete, grafitos bevonattal. Az almásfüzitői ásatás sok munkával megtisztított leletanyagának restaurálására most kerül sor a tatai múzeumban, és az új kiállításon már megismerhetik az érdeklődők az értékes leletanyagot. V. Vadász Éva Az újkori ház egyik cölöpsorának részlete mint a szegény­­ F Feri olyan árva Hunyadi József: abók volt, gyerek a meséskönyv­ben. Nyolcéves lehetett, ami­kor meghalt az édesanyja, egy hétre rá pedig hivatalos értesítést kapott, hogy az apja elesett a fronton. A hir­telen nekisudarodott, búzakék szemű, szalmaszőke legényke maga sem tudta volna el­mondani, hogyan is nőtt fel? Mint az ég madarai, vagy a mező virágai? Szívóssága és hihetetlen hajlékonysága miatt Menyétnek becézték. Mivel pajtásai nem voltak, és kicsiny kora óta folyton fel­nőttek között dolgozott, ha­mar begubózott és szivére ránőtt a bizalmatlanság pán­célja. Nem bízott meg sen­kiben, csak önmagában. Ak­kor volt igazán boldog, ha egyedül kóborolhatott. In­kább egy falatot sem evett­­napokig, csak, hogy senki előtt ne kelljen megalázkod­nia, ennivalóért könyörögnie. A folyón átívelő ócska vas­­híd túlsó oldalán állt Franyó úr roskadozó malma. Franyó úr hét ravasz, fukar, zömök, szőrmók férfiú volt. Csalt, lo­pott, feketézett, de soha sen­ki rajta nem kapta. Menyét, ha a szétbombázott házak között talált valamit, azon­nal hozzásietett. A molnár tűnődő hümmögések közepet­te, úgy fintorogva, mintha lyukas foga­t fájna, bagó áron mindent megvett tőle. Me­nyét emlékezett rá, egyszer azt mondta neki: — Fiam, te olyan vékony vagy, hogy tűbe lehetne fűz­ni. Ha nem lenne háború, kitaníttatnálak cirkuszi kí­­gyóembernek! — Valahova a sarokba nézve így folytatta: — Én a te helyedben megpró­bálnám kihasználni, hogy] ilyen gimyó vagyok. Például... körülnéznék a városszéli li­getben. Az a sok hülye bur­­zsuj a legelső bombázáskor mind elmenekült Nyugatra. Hanem a villáikat nem tud­ták elvinni magukkal. ted, mit mondok, ugye?...Ér­— Statárium van! — dör­­mögte Menyét elsötétült arc­cal.. — ha elkapnak, felköt­nek. Ez ki van plakátozva, Franyó úr! A molnár gúnyosan ne­vetett: — Ne röhögtess! Téged? Egy tizenhárom éves nyápic kölyköt? Akár csendőr, akár nyilas fog meg, legföljebb két nagy pofont kapsz, meg jól nadrágon dörrentenek és... kezdheted elölről az egé­szet! ... Menyét végül is kiment a Horthy-ligetbe. M­ár az első alkalommal kiszúrt magának egy magános palatetős villát. A ház mögé került, és játszi könnyedséggel bújt át a lándzsahegyű, zöldre pin­­gált vaskerítésen. Egy rózsa­karóval óvatosan fölfeszítette az egyik rosszul bezárt spa­­lettát és már bent is volt. Csodálatos tanyára lelt! A villa földszintjét hajdani gaz­dája úgy kirámolta ugyan, mintha termeszek falták vol­na fel a bútorzatot, de az alagsorban egy jókora, beren­dezett varrodát talált Menyét. A varrógépeket a régi tulaj elvitette, a villanymotorokat azonban otthagyta, sx. húsz villanymotor sorakozott egy­más mellett a munkapado­kon! Első pillantásra megál­lapította: könnyű őket és a hóna alá leszerelni vágva odébb állni velük. Aminek még jobban örült: a padlás­térbe beépített közül az egyikben cselédszobák ruganyos heverőt talált, meg egy nagy bőröndöt, teli May Károly és Verne Gyula könyvekkel. Franyó úr mohó szeme fentakadt, amikor Menyét el­vitte hozzá a legelső villany­­motort. Mindjárt teli mert egy mély tányért csipetkés, kolbászos bablevessel. Olyan sűrű volt, hogy Menyét ke­zében majdnem elgörbült kanál, amíg belapátolta. Úgy a jóllakott, hogy félreállt a hasa. Legnagyobb csodálko­zására a molnár még egy kétkilós kenyeret is, meg legalább negyedkiló abált szalonnát a kezébe nyomott. — Vén hülye! — vihogott magában Menyét, amikor kincset érő zsákmányával ki­surrant a malomból. — Ezért a vacakért ennyi mindent adni!? — Kis hülye! — röhögött Franyó úr, amikor egyedül maradt a vadonatúj villany­­motorral. — Fogalmad sincs, mit ér? Menyét remekül érezte magát a manzárd-szobában. Egész nap a kanapén hevert, kenyerét csipegette és szinte felfalta a nagy bőrönd köny­vet Ahányszor megéhezett, lelopakodott a csikorgó fa­­lépcsőkön az alagsorba és a tűbe fűzött fiú elvitt egy villanymotort Fra­nyó úrhoz. Napközben, ami­kor megszólaltak a légvédel­mi szirénák, kimászott a te­tőre, hanyatt feküdt az átme­legedett palalemezeken a ké­mény tövében, és úgy gyö­nyörködte végig a légicsatá­kat. A­mikor komolyra fordult a helyzet, Menyét megérezte a bajt és kisurrant a városból. Egy kö­zeli falu végéről figyelte az ütközetet, hogyan kergették ki az oroszok a városból németeket. Félelmetesen szép a volt a tüzérségi párbaj! Leg­jobban a „Katyusákat” sze­rette. A legyezőszerűen szét­nyíló rakéta­fürt vonítva csa­pott le a városszéli német állásokra, s ahol a lövedékek földet értek, eleven náci nem maradt. „Pedig mekkora po­fájuk volt! Akár egy ólajtó!” — gondolta Menyét. „Hogy így meg úgy, majd a csoda­­fegyver!” Késő délután, egyik percről a másikra véget ért a város ostroma. Menyét zavartan jött-ment a parasztház udva­rán. Nem találta sehol a he­lyét. — No, hála istennek, vég­re itt a béke! — mormolta a magános paraszt néni, aki a házába fogadta. — Holnap H­anem hiába gatta magát, a nyugtat­egyre erősödött. robaj Hir­telen felkönyökölt a szénán, mert nagy veszedelmet sej­tett meg, önkéntelen hátra­pillantott a sötét országútra. Óriási, fekete árnyak köze­ledtek a szekér mögött s mindegyiknek az orrán két kék fénykarika rezgett. Szí­­vébe nyilallt a felismerés; elmegyünk fiacskám a bíró— „Teherautók!... Szabálytala­noz és örökbe fogadlak. Leg­alább lesz kire támaszkodnom öreg napjaimra. Menyétnek arcizma sem rezzent, csak titkon, befele nul közlekedik a Négykézláb a mélyen szekér!’ alvó,’ holtrészeg paraszt mögé sur­rant és a vállára csapott: — Ké, fater] Térjen ki, tperti fintorított. „Még mit nem! Nem leszek paraszt!” — gon­dolta és még aznap este ke­ i­reket oldott. Egy szekérre kéredzkedett fel. A gazda tökrészeg volt és akadozó nyelvvel malac nótákat harsogott. Azután fe­je a mellére bukott és húzta a lóbőrt. A két ló arra csa­­linkázott, amerre akart. Egy­szer az egyik árokparton áll­tak meg legelni, máskor másikon. Persze, a szájukban a volt a zabla, nem sok örö­mük tellett az eddegélésben.A Menyét megvonta a vállát, befurakodott a szekér dere­kába rakott illatos szénába és békésen elszenderedett. Min­dig olyan ébren aludt, mint nyúl a barázdán. Szundikálás közben halk, tompa, percről­­percre erősödő robaj ütődött a dobhártyájának. „Ahá! Bombázók lesznek! Az Ivá­nok mennek valahová, szét­vágni­ a Fritzeket!” — futott szét félálomban a szája. Majd csúfondárosan legyin­tett álmában: „Ugyan, hülye­ség! Az Ivánok már rég Sop­ron környékén kergetik a Fritzeket!” i

Next