Kortárs, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - FÓRUM - Lengyel Balázs: Vázlat Mándy Ivánról
Iván viszonyai a tárgyi valósághoz, az objektív létezőhöz szeretném itt körülírni. Azt, hogy művészete számára vajon olyasféle ábrázolásra újzó módon él, létezik-e a külső világ, mint mondjuk a XIX. század ismert klasszikusai számára. Nyilvánvaló, hogy ilyen módon nem létezik. Művében nem találunk megelevenítést a puszta megismerés kedvéért, a szavakkal való újrateremtés gyönyörűségéből fakadó leírást, s hiába keresnünk egy-egy laza funkciójú és a hangulatot csak távolról aláfestő természeti képet. Mándyban nincs táj, nincs természet önmagában, nincs objektív környezet; ami van mégis, az kisajátított, birtokba vett , egy-egy figura hangulatának, sorsának, jellemének hordozója. „Maupassant-ról hallottam valamit” - írja Mándy erről a kérdésről az Erjyérintő kötet utószavában. „Talán éppen Flaubert tanácsolta az ifjú Maupassant-nak, figyelj meg egy fát egészen addig, amíg nem különbözik a világ valamennyi fájától. Komolyan vettem a dolgokat. Lehorgonyoztam egy fa előtt. Egyszerű, derék kis fa volt a téren. Sehogy sem akart különbözni a többitől. Még sokáig néztem, lassan meggyűlöltem. Már nem is láttam semmit, csak belebámultam a levegőbe. Otthon elővettem a duplafedeles füzetet. Megpróbáltam leírni a fát. Nem sikerült. Aztán egyszerre láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. És akkor megjelent előttem a fa.” Nem a konkrét megfigyelés vagy a leíró jellegű ábrázolás sikertelensége érdekes ebben a vallomásban. Az érdekes, hogy amikor a fa újra feltűnik az írói tudatban, addigra részleteiben ugyan elmosódott, de jelképi tulajdonságokkal rendelkező emlék. S méghozzá nem a puszta tárgyat hordozó, azzal azonos emlék, hanem olyan többlettartalommal rendelkező, mellyel már az írói tudat ajándékozta meg. S innen már csak egy lépés, hogy ettől a derék kis fától eljussunk a lavórig és egy merész általánosításig. Mándyban az objektív valóságból nem a látvány a legmegragadóbb, a leglényegesebb, hanem az általa felkeltett, belőle formálódott látomás. Emlékezete nem is a valót, hanem a gazdagabb jelentésű, tartalmasabb látomássorozatot őrzi, s azt hasznosítja írás közben. Sebesen mozgó, nyugtalan képzelete, mely a világot így emberiesíti, szinte fel sem tételezi, hogy a dolgok önmagukban, emberi jelentés nélkül léteznek. Számára nemcsak evidens, hanem ars poetica-szerű vallomás is, amit egy filmrendezővel mondat a Mi van Verával? című novellafüzérben. „A gang reggele” - mondja az ifjú filmrendező, azt szeretné megcsinálni. „Semmi más ne legyen. Csak a gang úgy reggel meg az üres lépcsőház... Képek a folyosóról, a lépcsőházról, az ajtókról. Ezzel hozom a lakókat. Azokat, akik még itt laknak és azokat is, akik már rég elköltöztek vagy meghaltak.” Vagyis hogy mit ír meg, mit akar megírni Mándy? A látvány keltette látomásait. Sosem a részletet, a semmitmondóan objektívat, hanem azt a lényeget, amely benne emlékként felbukkant, előgomolygott. De azt aztán élesen, kemény, világos kontúrokkal. Portréit, arcképvázlatait a fotóművészet bizonyára elvetné, de a belső látványt helyére tevő modern líra, a Rimbaud utáni, csak ünnepelheti rokon törekvését. Nézzük csak, hogy ír le egy figurát: „Vézna, szakadozott alak tűnt fel, szinte beleszőve a homályba. Szigorú, üveges tekintete egy pályaőré, hóna alatt hosszú tokban kéziratok, kicsüngő lapok, akár egy elsüllyedt hajó deszkái. Tekintélyes orra alatt a szomorú, szalma színű bajusz, mintha az egész embert helytelenítené.” Mi ez az arc az elsüllyedt hajók deszkáival, vagy az a másik a kituszkolhatatlan öreg szülőkkel? Úgynevezett valósághű ábrázolás, vagy látomásos álombéli, melyben a lényeget, a karaktert hordozó valóst éppen a képtelen, a valóságon túli, a szürreális elemek adják meg? Nyilván ez az utóbbi. S azt is könnyű belátni, hogy ezeket a karakterizáló látomásokat a szabad képzetkapcsolás vagy legalábbis a líra analógiás gondolkozása-társítása hozza létre. Mándy tehát már élménykialakításában lírikus, pontosabban: természetesen és ösztönösen él a modern költészet kiküzdött, elfogadtatott néhány kitűnő eszközével. Csakhogy míg a lírában ezek az elemek gyakran a távoltartást, a személytelenítést, segítik elő, addig nála a szürrealista módszer mindig is az emberi lényeg kitapintását, felfedését szolgálja. S igaza van Vargha Kálmánnak, amikor azt mondja, hogy Mándy a szürrealizmustól tanult eszközökkel (ha ugyan tanulta őket?) a személyiség minden eddiginél teljesebb kifejezéséhez jut el. De tovább lépve: ha már az írói élmény kialakulása közben, a látványtól a látomásig vezető úton felbukkan a modern költészettel rokon formálási mód, a szabad aszociációk szürreális hasznosítása, még meglepőbben, a prózai ábrázolást illetően még szokatlanak-