Korunk 1964 (23. évfolyam)
1964 / 5. szám - LÁSZLÓFFY ALADÁR: Eminescu-arc
kon megtett útjairól küldött — a személyes zsenialitás többletével kárpótolnak, a költői hatás humán kincsével gazdagítanak mindazért és mindamellett, amivel korunk valóban egzakt tudása kiigazítja ezt a világképet. A hazai táj, az életünket adó földek és folyók, nyíresek és síkságok egy népbe évszázadok alatt beleivódott otthon-hangulatának elfogult szerelme pedig szomjasan és örökké keresi a kifejeződést. Parasztok, munkások, tanárok, mulatozók és szerelmeslevél-író diákok idézik azóta is és fogják idézni Eminescut, aki olyan formát adott ennek az érzésnek, amilyent azóta sem senki a román költészetben. Hogy ma is rajonganak a „románcokért", melyekké verseit zenésítették, hogy nem egy verse, akár a népköltészet, már-már névtelenül ott él népének ajkán — a világirodalom legnagyobbjai közül azok testvérévé teszi őt, akik népükkel lélekben és nyelvben annyira egybeforrottak, mint Villon, mint Heine, mint Petőfi. Eminescu költői nyelvébe újraolvasztotta az elődök irodalmi nyelvért küzdő évszázadainak minden eredményét: a Vacarescuék fémjelezte vonal s az Anton Pan-i vonal nyelveit csakúgy, mint a közvetlen előd, Alecsandri már-már tökéletesen korszerű és alkalmas lírai szerszámát. Az ő iskolát ihlető tisztasága és pontossága máig is példaképp a román irodalomban. A meselelkű költő, aki népének lelki közegében, mint boldog madár a hajnali örömben, úgy vergődött, fürdött, nem tudván betelni attól, hogy nyelve vagy mitológiája édesebb-e, mindkettőnek tengerszeméig hatolt, mindkettőt felhozta és reáöntötte korára. Olyan korra, mely a félfeudális társadalom minden ostobaságával és szerkezetéből származó gonoszságával érdemtelen volt rá. A költő ezt is látta. Európai, világszinten, történelmi szinten érezte a kizsákmányoló társadalom igazságtalanságát, figyelte a párizsi kommünt és a világban zajló társadalmi küzdelmet. És állást is foglalt: „Törjétek össze végre a jogtipró uralmat!“ Lelkesedése nem szalmaláng-lelkesedés volt. A tűnődő, az utánanéző költők, a létnek nemcsak művészi menüettjeit meghalló, de logikus kattogására is felfigyelő fajtájából való. Korának, a zsákutcába jutó pesszimista filozófiának, a barikádokra kapó marxizmusnak, a nagy tudományos felfedezéseknek minden szele megcsapta, és mindenbe belekóstolt. És mindaz, ami azóta nagy viták és rendszerezések lecsapolásai után a termékeny, szinte burjánzó XIX. századból megmaradt — ma a XX. század mérlegén sokkal egyszerűbb, világosabban áttekinthető, bírálható. De az eleven korabeli embert — annak értelmében, hogy a zsenik teljesebben élnek és égnek — az ő művészetté olvasztott és klasszikus nagysággá öntött személye pontosabban és értékesebben őrzi, mint a korról tájékoztató technika, történelem, lélektan, filozófia egésze. És egyben népének s a román irodalomnak is első képviselője, aki az emberiségnek e fórumába betört. Egész attitűdje: az Esti csillag védekezéséből születő, de valóban létező arisztokratizmusa, mellyel a korabeli társadalom törpeségével, anyagi vagyon adta rangokkal, méltóságokkal szemben hangsúlyozza a maga gondolkodói méltóságát; az, ahogy emberiség-viszonylatban és történelem-viszony