Korunk 1970 (29. évfolyam)
1970 / 1. szám - TÉKA - Elena Stan: Poezia lui Eminescu in Transilvania - Paul Coles: The ottoman Impact on Europe
téka nyugati féltekén. De visszhangja átcsap Európára is, elszakíthatatlan szálak fűzik a francia forradalomhoz, bebizonyítja, hogy a kor leghaladóbb gondolkodóinak elképzelése egy új, demokratikusabb társadalomról nem puszta ábránd. A hat fejezetre tagolt munka olvasását dokumentumok, festmények, rajzok teszik változatossá. (Editura stiintifica, 1969.) Elena Stan Poezia lui Eminescu in Transilvania Eminescu költői műveinek széles körű elterjedése termékenyítőleg hatott a román értelmiségre, az írók látószögének alakítására, a költői nyelv hajlékonyabbá tételére és a művészi érzékenység csiszolására. Művészetének bonyolult volta és újszerűsége Erdélyben is ellentmondó értelmezésekre adott alkalmat, változatos vitákat váltott ki és az irodalmi köröket a lelkes hódolók és elszánt ellenzők táborára osztotta, de végső soron az az eszmei áramlat, amelyet elindított, lényegesen segítette az itteni román költészet minőségi fejlődését és bekapcsolódását az egységes nemzeti irodalom áramkörébe. Elena Stan könyvében gazdag dokumentumanyag elemzése útján vizsgálja azokat az utakat, amelyeken Eminescu költészete Erdélyben elterjedt, majd külön fejezeteket szentel kritikai fogadtatásának és lírai visszhangjának. (Editura pentru literatura, 1969.) Paul Coles The Ottoman Impact on Europe Coles, a bradfordi egyetem professzora, tudományosan megalapozott, érdekes monog-2. A román kritika mint termékenyítő hagyomány, példa és aktív jelenvalóság; 3. A szerző sajátos pótlásai, mondjuk „felfedezései“ és a részleteket érintő elméleti, valamint módszertani továbbfejlesztései. És itt rögtön jegyezzük meg, hogy Marinónak esze ágában sincs olyan illuzórikus feladatra vállalkozni, mint egy eredeti kritikaelméleti mű tető alá hozása. Minden ilyen kísérlet eleve kudarcra van ítélve, s csak egy hamis és múlékony önállóság fikciójaként fogható fel. Szerzőnk — igen helyesen — csak az összegerablyézésre vállalkozott, több század alatt kialakult nézetek csoportosítására, rokonítására, beépítésére abba a teljességbe, melyet nagy kezdőbetűvel nevezünk kritikának. Elfogadva ezt a hozzáállást, egyetlen kifogást tehetünk: zavaróan, fárasztóan bőven bánt az idézetanyaggal, oly esetekben is tekintélyekre hivatkozva, amikor megállapításai megállanak a saját lábukon is, és ezekre a mankókra semmi szükségük nincs. Amíg tehát egyrészt elismerjük a rendszerező igényét tárgya könyvészeti leigazolásában, s tudomásul vesszük, hogy ezt befogadóként végezte el, szívesebben vettük volna, ha ő lép gyakrabban elénk, s nem nevek, művek, idézetek védőpajzsa mögül pillant az olvasóra. Viszont, ahol a fogalmi elemeket nagyobb szuverén önállósággal kezeli, nem mindig érthetünk vele egyet. Példaként műve III. fejezetére (Az irodalmi alkotás struktúrája) hivatkozom. Az alfejezetben található — tájékoztató jellegű — meghatározás szerint elfogadja a „struktúra“ jelenkori értelmezését, amikor azt — a műalkotás viszonylatában — belső függések autonóm, totális és dinamikus rendszereként fogja fel. Igen ám, de a további felosztásban, a struktúra rétegeződését vizsgálva egy külsődleges szétbontást alkalmaz, melybe belevonja — az alkotó egyéniségtől a hatásig — a műalkotás folyamatát is, s így a struktúra-fogalom a szerkezet-fogalom foglalatává válik, s egyszersmind eltávolodik az eredendően adott meghatározástól. Ez a „keverés“ természetesen vitatható, sőt egy kiterjedtebb elemzésben vitatandó is. Itt mindössze arra utalunk, hogy a mű egyes fejezeteit, sőt magát az egész szintézis-kísérletet egy némileg önkényes heterogenitás jellemzi, mely a tisztázandó kérdések szempontjából nem könnyíti, inkább nehezíti, kaszálja a szerző feladatát. Itt a helye, hogy megfogalmazzuk másik kifogásunkat is, mely az egyetemes kritikatörténet köréből vett adatolásra vonatkozik. Adrian Marino szemléletének, tárgyi ismereteinek és kritikai orientációjának alapjait — az egyetemes kritika körén belül — elsősorban és hangsúlyosan a francia kritika történetéből merítette. Mindenkinek elidegeníthetetlen joga olyan elődök vagy példák után nyúlni, amilyenekhez akar, illetve amelyekhez belsőbb kötöttség is fűzi. Igen ám, de a kérdés egészen másként tevődik fel egy szintetizáló mű esetén, ahol a személyes meghatározottságoknak jóval kevesebb szerep jut, hiszen a döntő kérdés az összkép belső arányainak megteremtése. Senki a világon nem vonhatja kétségbe, hogy például Sainte-Beuve, Taine, Brunetiére, Lemaitre vagy Roland Barthes nélkül érvényes módon kritikaelméleti és módszertani kérdésekről írni, beszélni aligha lehet. Műveik, eszméik