Korunk 1971 (30. évfolyam)

1971 / 6. szám - SZENT-GYÖRGYI ALBERT: Nehézségeim az atommal

nyira vagyok tőle, a testemet érő energia nem egy tizedére, hanem egy századára csökken, végül elhanyagolható mennyiséggé válik. Ez igen fon­tos tapasztalat, mivel tudom, hogy a Föld távolsága a Naptól egymillió mérföld. Ebből következik, hogy a planétánkat érő sugárzó energia csak végtelenül kis töredéke a Nap által kibocsátott energiának. Minden földi energia tehát, amit az ember az atomkor előtt ismert, csak végtelenül kis töredéke volt a Nap sugárzó energiájának. A Napnak tehát olyan tö­megű energiát kell kisugároznia, hogy felülmúlja képzeletemet. Képtelen vagyok elképzelni a tizenötmillió fokos hőséget, a Nap középpontjának hő­mérsékletét. Miképpen termeli a Nap ezt a roppant tömegű energiát? Mi­féle reakció képes ennek előállítására? Az atomenergia ilyenformán nem sorolható a parányi földi energiákhoz, melyet szorgalmasan gyűjtöttek a növények. Nem, az atomenergia egyike azoknak a kozmikus erőknek, amik a világegyetemet alkotják, melyben a mi Tejútrendszerünk egyike csupán a több millió tejútrendszernek, és ezeknek méretei végtelenek a mi földi méreteinkkel összehasonlítva. Mikor tehát az ember az atomenergiát felfedezte, a Földre idézte egyikét a világegyetemet alkotó kozmikus erőknek, melyekhez képest az ember földi léte, vagy akár az egész naprendszer, egyszerű játék. Ezek­kel az energiákkal má ma is ki tudunk oltani minden életet a Földön, és csakhamar arra is képesek leszünk, hogy túlvilággá változtassuk, miköz­ben vigasztalódhatunk a gondolattal, hogy végeredményben csak másod­rendű bolygó. Én teljességgel képtelen vagyok ezeknek a kozmikus energiáknak vagy méreteknek elképzelésére. Ha azt hallom, hogy a Nap százmillió mérföldre van tőlünk, semmit sem jelent számomra. Egyszerűen már nem tudom elképzelni ezt a távolságot. A tizenöt millió fok szintén nem jelent semmit, és ha egy atomtudós kiszámítja nekem a huszonöt megatonnás bombák — ilyeneket szállítanak repülőgépeink — hatóerejét, engem hi­degen hagy. Ugyanez áll a pusztulásra, amit előidéznek. Magamat illem­tudó embernek ismerem, és ha szenvedőt látok, mélységes részvétet érzek. Sőt életemet kockáztatnám, hogy bármelyik veszélybe került embertár­samat megmentsem. A halált és szenvedést iszonyúnak tartom, és egész életemben harcoltam ellenük. De százmillió ember halála, ha a bomba elsöpörte őket a Föld színéről, mit sem jelent számomra. A tízes vagy szá­zas számot négyzetre tudom emelni, de a szenvedést nem. Sőt könnyedén, esetleg léhán beszélek városaink és a bennük lakó tízmilliók elpusztulásá­ról, hamuvá égéséről. Mert az ilyen méretek kívül esnek rajtam. Itt igen különös problémával állok szemben. Mi az oka, hogy egyetlen ember szenvedése meghal, millióké viszont semmiféle benyomást nem tesz rám? Ez már biológiai probléma, amelyben inkább otthon vagyok, mint az atomenergiában, és azt hiszem, világos választ adhatok. A felelet így hangzik: agyam nincs úgy alkotva, hogy ekkora méreteket befogadjon. Azt a célt szolgálja, hogy fenn tudjak maradni közvetlen környezetemben. Az agyam a gondolkozó szerszám, és mint minden szerszám, csak arra a munkára alkalmas, amire készült. Agyam abból a célból készült, hogy átsegítsen mindennapi életem apró méretei között apró problémáimon. Ezt az agyat nem én szerkesztettem. N-edik apámtól örököltem, egy tiszteletre

Next