Lobogó, 1975. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-17 / 29. szám
Két part között feszült az új híd karcsú íve. A másnap délelőtti avatóünnepségig már csak néhány óra volt hátra. A háború megkímélte a régi márványtáblát, s már a helyére került az új is. A híd névadóját, Ferenc József császár és király nevét hirdette az egyik. A másik, az immár végleges, a Szabadság-híd alkotóit, a felszabadult magyar munkásosztályt dicsérte. Forró augusztusi este volt. 1946. A munkások, akik éjt, napot eggyé téve, minden akaraterejüket összeszedve igyekeztek az átadás nagyon lerövidített határidejét tartani, és hetek óta a munka izzásában éltek, most fáradtan, elgyötörten nézték művüket. És senkinek nem akaródzott hazamenni, azt nézték hol, mit kellene még igazítani. Egyikük azután, bizonyos Krémer Antal — tanult mesterségére nézve lakatos — a pesti hídfőnél nagykalapácsot, hidegvágót ragadott, s erős, friss ütéseket mért a bal oldali ív első szegecsére, ami történetesen ezüstből készült, s amit a századforduló táján maga a császár ütött a helyére. A régi vastraverznek ez a darabja ugyanis beépült az új alkotásba. Krémer Antalnak pedig bántotta a szemét az ezüstszegecs. Mindenképpen el akarta távolítani onnét: a szabadság hídján ne emlékeztessen semmi a múltra. A hídépítők később másutt folytatták munkájukat, névtelenül az utókor, a jövő számára. Sokuk azóta letette már a nagykalapácsot, a hidegvágót, a sokféle munkaeszközt, amelyen először ők találtak fogást. A messzeségből arctalan üzentek nekünk, a jövőnek, ami már jelenné formálódott. Hidak ívéhez hasonlatos a sorsunk, életutunk is, amely alkotásainkban válik világosan érzékelhetővé, míg az idő elpereg. Ma is személyekhez kötődik a holnap, amiből egyszer majd a múlt üzenete lesz maradandóságában, összetartó erejében, történelmivé nőtt méreteiben. Lakótelep és óvoda, gyárüzem és egyetemi negyed, egy-egy beszántott dűlőút, szántóföldek helyén autópályák betoncsíkja, mindaz, amit régi térképeken hiába keresünk — külön-külön és együtt a gyarapító embert dicséri. Hirdeti, hogy a biztonságos élet, a javuló megélhetés mindannyiunkat rászoktat a távlatokban való gondolkodásra, az egyik napról a másikra élés helyébe a jövő tudatos formálása lépett, társadalmunk egyik fontos jellemzője ez. S épp a jelen eredményei, közös munkánk együttes sikerélményei teszik lehetővé, hogy sokat és szívesen beszélünk a jövőről, a fejlett szocialista társadalomról, amelyhez naponta közelebb jutunk egy lépéssel. Olykor áldozatok, nehéz próbatételek árán. Már hozzászoktunk ahhoz, hogy nálunk az alkotás minősíti az embert, és nemcsak a tervezőt, valamennyi segítőtársát is. Az utóbbi években hozott intézkedések révén nőtt a munkásosztály társadalmi rangja. Ez a folyamat sok jót ígér a szocialista közgondolkodás fejlődésében. Új létesítményeink avatásakor, ha poharat emelünk, kitüntetéseket kapunk, vagy adunk át, a megélhetési gondoktól mentes élet, a biztos jövő tudata tesz reménykedővé, reményeinkben is magabiztossá bennünket. A kifogyhatatlan energiamennyiséget nem mindenki képes ma még minden részletében a köz javára hasznosítani, de a törekvés e cél irányába teljesen nyilvánvaló. Ez az, ami fémjelzi szándékainkat, ennek birtokában is a társadalom a jelentkező nehézségekből tud új erőt meríteni. Valljuk, bizonyítjuk: a jövő biztosítéka a jelen. Minden vágyunk, reményünk csupa hétköznapi cselekedetből táplálja önmagát. Vonalakból, kontúrokból egy rajzon. Szigorúan pontos munkamozdulatokból, amelyek ritmussá alakulnak a megszokottság prózai rendje szerint, ám mégis úgy, hogy ütemükben a szívdobogásra emlékeztetnek. Egy áramkörbe fogják sok társunk velünk egyazon ügyeiméit, tudását, odaadását — ez önmagában is tiszteletre méltó — s a közös cél érdekében kamatozó társadalmi munkamegosztás, a testvéri szocialista országok nemzetközi összefogása útján válik a fejlődés hajtóerejévé. A tettek gyakorlata elveket bizonyít, amint az elvek a jól végzett munkát, a szorgalmat hitelesítik. Ez a kettősség adja azt a sajátos poézist, ami szárnyára vesz bennünket, valahányszor a gyerekünkre nézünk. Ahogy a költő írja: „Szerszámon csillan a jövő / fiam jövője, / de nekem kell / megvédeni; harcoljon ő / már csak anyaggal, elemekkel. / A fegyver az apára vár még, / s ha a tavaszra jön a nyár, / legyen már a fiúnak játék, / mi nekünk élet vagy halál.” A szocialista tudatosság költői megfogalmazása mellé odakívánkozik napjaink politikai realitása. Az, amit a Magyar Szocialista Munkáspártnak a XI. kongresszuson elfogadott programnyilatkozata így fogalmaz meg: „A gazdasági, politikai és tudati fejlődés megteremti az alapját annak, hogy tovább változzon az embereknek a munkához való viszonya. Arra kell törekedni, hogy mind általánosabb legyen a munka társadalmi fontosságának és értelmének felismerése; egyre nagyobb mértékben legyen természetes létszükséglet az egyén és a társadalom érdekében hivatástudattal végzett tevékenység.” Krémer Antal lakatos, aki a Szabadság-hídon kalapácsot emelt Ferenc József ezüstszegecsére, soha nem fogalmazott meg ilyen és hasonló gondolatokat. Verseskönyvet sem vett a kezébe talán soha. De akik látták őt dolgozni, a munkájába belefeledkezni, sokszor gondoltak arra, milyen nagy ajándékot kapott az élettől, tanítómestereitől azzal, hogy szerette, amit csinált, hivatásának tartotta azt. Nyitott tenyerén öt évtized gondja, tapasztalata fészkelt, vállában múlt idők összegyűlt fáradtsága, törődése. De úgy tudott nézni az előtte fekvő munkadarabra, mintha érzelmek ezer szála fűzné öszsze vele, gyöngéden, szinte apásan, mesterek ihletettségével, már-már a mesebeli varázslók hatalmával. Felismerte ugyanis: a munkásnak nagyobb elégtételt nem adhat más, mint amit a szakmájában, hivatásában becsülettel elvégez. Amire a nevét láthatatlan betűkkel odaírja. Nem vitatkozott, cél-e vagy eszköz a munka, csinálta amit kellett, amit a lelkiismerete parancsolt. Előre köszönt neki a főmérnök is. Lebecsülnénk őt és társait, ha nem látnánk bennük a tudatosság lendítő erejét. Lebecsülnénk önmagunkat, azt gondolván, hogy híjával vagyunk az effajta szorgalomnak. Végtére ez tesz bennünket emberré. A képesség, hogy alkotásainkban túllépjük egyéni sorsunk szűk korlátait. Az emberiség régen tudja ezt. De csak a szocializmus adta meg számára azt a roppant lehetőséget, hogy végzett munkája alapján a hatalom részesévé váljon. A munka hatalma lenne ez? Legyünk pontosabbak: a munkáshatalom állandó erősödésének első és legfontosabb záloga. Mindannyian tanúi vagyunk: a dolgozó ember egyre inkább hozzászokik, hogy a hatalom szemszögéből ítélje meg a múltat, jelent, jövőt. Harminc év sikerei mutatnak utat, adnak bizodalmat a jövőre nézve. Jelenünk — az új emberi viszonylatok kohója — messzi előre vetíti lehetőségeink teljesebb kiaknázásának várható eredményeit. De hiba lenne csak létesítményekben gondolkodni. A munka intenzitása, az életmód kulturáltsága, a viselkedés, a közösség iránti megváltozott viszony vonatkozásában sem mindegy, mit hagyományozunk a jövőnek. A viszonylatok tisztességéről és maradandóságáról is szó van. Nemcsak a jövőbe vezető híd ívéről, hanem mindenekelőtt a pillérekről. Azután arról, hogy ne csak feladjuk a leckét az utókornak, adjunk feleletet, megoldást, követendő példát az utánunk következőknek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Krémer Antal végül is nem vesződött sokáig azzal az ezüstszegeccsel. Miután nem boldogult vele, otthagyta egy legyintéssel: nem ez az egy a fontos, hanem a többi tízezer. Végül is emezeknek köszönhető, hogy áll a híd. KOVÁCS IMRE 16