Toldy Ferenc: A magyar nyelv és irodalom kézikönyve a Mohácsi vésztől a legújabb időig (Pest, 1855)
Tizennyolcadik század
673 CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY. 674 Kínálkoztak orcájáról A fejlő rózsabimbók, Cukorral folyt njakáról Minden szó, és minden csók, Annak a földi kellemnek, Ki asszonya volt szívemnek, Míg én, boldog martalék, Lánca s karja közt valék. Szeme biztatott, öldöklött ; Ölt, s gyógyított másfelől ; Tiszta hószinnel tündöklött Melye mind kivül, belől; Lelke vidám, mint a hajnal, Szíve jó volt, mint az angyal : S ah, ez a paradicsom, Mely engem a sírba nyom. Boldog órák! a melyekben Szíve kulcsát birhatám, S a meghitt enyelgésekben Lelke lángját szíhatám. Midőn ezer tördelt szókkal, Ezer pecsételő csókkal A hit egymáshoz csatolt, S gyanúnk még is édes volt. Gondolván, hogy boldogságunk Még csak kezdő félbe ment, S már is kinyílt mennyországunk Egymás karján idelent , Mint a szőlő támaszával, Mint a repkény a bikfával, Egymásba csimpalykozánk, S ég, föld, mind mosolyga ránk. Már azt hittem, hogy, ha készen Állnak is száz szélveszek, Az én Lillám enyim lészen, S én a Lilláé leszek. Megvakulva, siketülve, Szándékom kormányán ülve Kergettem a drága jót — S a révnél törtem hajót ! Hah ! e szépség ritka mívét Prédára kell tartanom, És szívemhez forradt szívét Vérrel kiszakasztanom. Oh ne hagyjatok szerelmek ! Vagy öljetek meg gyötrelmek! Kinek szíve másnak jut, Csak szeretni s halni tud. Most a tenger sík pusztáját Érzem, de nem láthatom, A haboknak lágy szikláját Öröngve tapogatom. Óhajtalak, messzi partok ! De tőletek még is tartok. Amit bús lelkem talál, Zaj, homály, kétség, halál. JOLDY KÉZIKÖNYVE. I. Haj ! mint dördülnek, ropognak A világ két sarkai, Mint lobbannak, mint villognak A mennydörgés szárnyai: Ah, gyászos fény, látom, látom A puszták közt szép sajátom, Jajgat az elhervadt hív, Kúcsolt kézzel engem hív. Látom unszoló sírását : Rajta nem segíthetek; Hallom kétes sikoltását : De az egek siketek. Állj meg ! állj te irgalmatlan ! Ily nemes rabra méltatlan A te ólom kebeled: Ámort miért terheled? Hasztalan! — Csúfol futtában, És gázolja szívemet; S a törvény bojnyik várában Lebékózza kincsemet. Engem pedig, ah, egyszerre A zaj bécsap a tengerre. Jaj nekem víz, néki tűz! Szegény ifjú! szegény szűz! Oh, mért nem hagyod véremmel Láncát felolvasztani, S minden könnyet száz gyöngyszemmel, Oh rabló, megváltani ? Mért állsz őrt, mint ama sárkán, A szép arany almák árkán? Nem ízled te azokat , Mért marsz el hát másokat? Vagy mért nem ölsz meg méreggel, Hogy ne látnám kínjait Annak, ki örök meleggel Tartja szívem lángjait ? Úgy is rá kell végezetre Ünnom ez átkos életre. Bírd ötöt, míg meghalunk, Akkor rajtad truccolunk. Oh, túl fog ez, sírhalmunkon Túl is fog lángolni ez, A mi most indulatunkon Oly édesen gerjedez. Nem ! ezt meg nem fagylalhatja A sír nyálkás boltozatja. Ámor égi istenség, Néki mindegy, föld vagy ég. Ez ösztönről nem tehetni ; Megveti ez gátjait. A természet szokta vetni Szívünkbe szent magvait. Ilyen a gyöngy, mely magába Vervén gyökeret a fába, Véle él, és véle hal, S emészti sarjaival. 22