Kritika 6. (1977)

1977 / 1. szám - Együtt vagyunk. Hofi Gézával beszélget Molnár Gál Péter

dekel. Itt dőlt el, hogy nem lettem „hátrá­nyos helyzetű”. Mesélt, és mi nem is vettük észre, hogy miket tudunk meg tőle. Például, hogy van villa is, nemcsak kanál... Apai szerepet játszott közöttünk. Könyvekről is beszélt — egy-két mondattal fel tudta kel­teni az érdeklődést... M. G. P.: Olvastál? HOFI: Kérlek szépen, nem sokat. Aztán ké­sőbb már többet. Megmondom, miért később. Mert hazudnék, hogyha azt állítanám, hogy egy ilyen külvárosi otthonban, a németlec­ke, meg a zongoraóra, meg egyebek olyan kézenfekvő dolgok. Nem. Igény sem volt rá, mert enélkül is minden megvolt. Nem kellett. Csak később jött, amikor már a kultúrgár­­dához tartoztam. És akkor már, hát igen kez­deti fokon, de magánszámom is volt Például a Ruhatár-jelenet... Semmi különös, egy ilyen kis főiskolai helyzetgyakorlat... — Mindenki így kezdi. Úgy éreztem akkor, hogy már valaki va­gyok. Érdekes, hogy most ezt nem érzem. Akkor ez központi problémám volt. Például olyanokat csináltam, hogy bejöttem a Főis­koláig a Rákóczi útra, és fölmentem a lép­csőn. Vigyázva, nehogy valaki észrevegyen, mert akkor: „Tessék?” — kérdezik, én meg nem tudom megmondani, hogy miért jöttem, mert nem jöttem semmiért. Idegesen, remeg­ve felmentem, megfordultam, és nagy fleg­mán, lezseren kijöttem. Az volt egy borzasz­tó nagy élmény:­­ a Főiskola kapuján ki­jönni! És ott ugye egy-két járókelő felfigyel és összesúg a hátam mögött. Én meg viseltem magam. Volt úgy, hogy elmentem a Bástya étteremig, aztán vissza, és ezt még egyszer eljátszottam. Szóval mondom, akkor én vala­ki voltam. — Most egy étterembe is félek be­menni. Mint hogyha idézőjelben lennék, és szégyellenem kellene ezt az egészet... Nem szeretek villogni. M. G. P.: Ez egy furcsa helyzet, mert végül mégiscsak népszerű vagy, egy bohóc vagy, valaki vagy ... HOFI: Persze. Vannak olyan megnyilvá­nulások az emberek részéről, hogy néha ma­gam is azt hiszem. És ez van olyan jó érzés, ha nem jobb, mint amikor kijöttem a Főiskola kapuján. — Például jön egy fejléces papír, levél, csak két sor: „Köszönöm a csodálatos perceket. — Zsebők Zoltán professzor.” Huuh, de jó! Szóval ezek azok a pillanatok, amikor az ember felmegy a beton fölé tíz centivel és ott lebeg. — Csortosról mesélték, hogy amikor királyt játszott, akkor az utca köze­pén jött, a villamossíneken. Mert ő a király! Nahát, pontosan ennyi, hogy vagyok valaki. M. G. P.: Gondoltál már arra, mi lenne, ha vissza kéne menned a gyárba? HOFI: Ezt többször kérdezték már, de nem így, hanem úgy, hogy: nem félek-e én attól, hogy így jár a szám? Hogy mi lenne?... Mikor lekerültem a debreceni színházhoz, sze­zonzárás előtt jöttek a szövegek, hogy: „Meg­hívott a Major, megyek a Nemzetihez!” Meg­hívott ez, meghívott az — mindenkit meg­hívtak. Akkor kerültem oda pár hónapja. Mondom: „Engem meghívott a Bodor bácsi!” És erre néztek, hogy hát azért ez valami borzasztó, hogy most került le vidékre, fő­iskolája sincs, és már meghívja a Bodor bá­csi. És ették a szalámit, hogy a Bodor bácsi hívja a Hofit. Képzeld el, a Bodor bácsi! Akkor aztán felébredtek, hogy ki az a Bo­dor bácsi? Mondom: „Ki lenne! A porcelán­gyárban művezető. Azt mondta, hogy Géza, ha netalán­tán nem sikerül, ide mindig visz­­szajöhetsz.” Úgyhogy nincs gond. M. G. P.: Ugorjunk egyet. Neked eléggé sér­tegetés magatartásod volt a színpadon. Ezek a sértegetések sok emberben ellenérzéseket keltettek. De például Kőbányán, otthon, meg­­sértődött-e rád valaki? HOFI: Nem. Érdekes, nem. Ugyanis a sér­tegetés nem abból ered, hogy énnekem most rossz napom van, és márpedig én belekötök valakibe. Nem. Kőbányán az úgy volt, hogy kitüntetésnek számított, ha például egy ti­­zenvalahány éves odaállhatott a huszonva­­lahány évesek közé a társaságba, csak azért, hogy hallgasson. Mindig azt tapasztaltam, hogy ha valakinek volt valami mondanivaló­ja, akkor mi hallgattunk. Nem az etikett miatt, hanem valamilyen belső... én nem is tudom miből eredő dolog ez. Ezt is utólag veszem észre most már, mert akkor nem tud­tam még, hogy mit veszek észre. De ha pél­dául valaki arról beszélt, hogy hogyan is rúg­ta be azt a gólt a második félidőben, akkor a többiek figyeltek. S ha ilyenkor valaki be­mondta, hogy: „Ugyan m­ááá!” — akkor re­pült is a pofon. Mert rosszkor szólalt meg. Hát innen szeretnék elindulni. Mert bennem soha nem volt az, hogy most „adj neki!”, most majd meg fogom bántani. Az igen — és ezer­szeres energiával —, hogy jaj istenem, hadd csinálja meg. De hát az a bizonyos mélyen tisztelt publikum, akinek megvan a jegye, mert ő befizette, csinálhat amit akar, fölköp­het, fölrúghat, nem érdekes? Milyen jogon? Hát én is vagyok akkora csibész, mint ő... Azt senki nem mondja, hogy én vagyok az isten, és engem végig kell nézni. El se kell jönni. Na de, ha valaki beül, akkor ne men­jen ki közben a sor közepéről háromszor a büfébe. Behozza magával ugye a sört, leteszi és fölrúgja a lábával. A sörösüveg gurul szé­pen a széksorok alatt. Erre föláll, kimegy a másik üveg sörért. Ezt én mindig szóvá tet­tem. Szóvá is fogom tenni. M. G. P.: A gorombáskodásaid ugye akkor kezdődtek, amikor átmentél a vendéglátó­­iparba ... HOFI: Ott kötelező dolog volt a gorombás­kodás. Majd példát is mondok, de előbb még azt is el kell mondanom, hogyha ezt nem csináltam volna olyan lelkesedéssel, fegye­lemmel, tehát, ha nem lettek volna akkora igényeim, akkor azért nem tartanék most itt. Utólag, gondolom, ez nem nagyképűség. Hi­szen lehet olyanokat is mondani, hogy a kö­zönség utána meg sem tud szólalni a röhö­géstől. Sajnos egy-két kabaré mostanában errefelé megy, tele szexuális témákkal és az emberek boldogak... Mert értik. De én ját­szani akartam velük. Na most példa. A vendéglátóban megy a műsor. Színes-lélekkel. Akkor még zenés számokat csináltam. Az a bizonyos Armstrong plusz hangszer, meg Alekszandrov-kórus ... Egy ilyen számot csak teljes odafigyeléssel lehet csinálni. És akkor, gondold el, oda jön egy aránylag jól öltözött illető, szépen ugye, emelt fővel, mert fizetésnap volt, és megfogja előttem a mikrofont, maga felé fordítja, és beleüvölti: „Fizetni!” Aztán visszaadja, és a helyére megy. Lehet, hogy rossz helyen szü­lettem, és nem kaptam meg a megfelelő ne­velést — de nálunk ilyenkor ütnek. És én akkor nem ütöttem. Én beszélgettem vele. Több ilyen példát mondhatnék, rosszabbakat is. Most az utóbbi időben a Hofi megszelídült, a Hofi nem sérteget, a Hofi nem köt bele dolgokba. Ez azért van, mert eddig én a kö­zönséggel játszottam. A közönség volt a part­ner. Nem mindig vált be. Volt úgy, hogy el se jött, volt úgy, hogy eljött, de mégsem volt ott. Most a partner a Mikroszkóp-műsoromban például egy egyszerű bádogcső. És vele va­gyok elfoglalva, mert minden esetben maxi­mális partner, minden esetben kiszolgál, és egyszerűen nem kötök bele senkibe. M. G. P.: Szerintem a sértegetési módsze­red maradt, csak ma már több, mint vendég­látóipari prüszkölés. Te valóban sértegetsz, egyfajta gondolati sértegetés van a magatar­tásodban, de persze ez a hang és tartás egy­fajta ösztökélést is jelent. HOFI: Ha a mondatban benne van az, hogy ösztökélő, akkor vállalom a sértegetést. Illet­ve, ha van benne egy ösztökélő elem, akkor én vállalok tíz sértegetést. — Nahát. A him­nusznak az a műfaja, hogy dicsérjen. Ez nem az én világom. Nem az én műfajom. És ál­talában ez a műfaj nem az. Ha én valami­lyen fonákságot, hibát, butaságot, maradisá­­got finoman, az újság hangján, stílusában tennék szóvá, akkor arra a kutya sem figyel­ne oda. M. G. P.: Pár évvel ezelőtt te körülbelül Honthy Hanna népszerűségével vetekedtél. Végül is a szilveszter „állami ünnep” lett, amikor a nép megkapta Hofit. Veled búcsúz­tattuk az óévet. Aztán úgy másfél-két évvel ezelőtt történt valami. Megosztottad hazánk lakosságát. Van egy Hofi-párt és vannak a Hofi-ellenesek. HOFI: Igen. Az Odüsszeusz volt az utolsó egyértelmű siker, ahol csak a vezető a hülye, csak a rádió, csak a sajtó, csak a könyvnyom­tatás, — tehát mindenki hülye, aki nem az. Boldog volt az ország: jól van, minden rend­ben van. Aztán más következett. Talán azért, mert eltelt egypár év, az évekkel az ember sűrűsödik, másképpen lát dolgokat, olyan összefüggéseit is meglátja az életünknek, amit addig nem látott, vagy nem figyelt oda rá. Vagy más: amíg arról volt szó, hogy Koós­­sal duetteket csináltunk, amíg arról volt szó, hogy ketten vagyunk a hülyék, addig minden rendben volt. De amikor megpendítettem, hogy rendben van, én vállalom, hogy mi ket­ten hülyék vagyunk, különösen én. Ez így rendben van, de engedelmükkel rajtunk kí­vül még van négy hülye. Na jó, a négyből kettő megint mi vagyunk. De azért kettő van! Hát itt tört ki a botrány. Az a kettő kezdte. — Például amikor arról kezdtem beszélni, hogy ebben az országban egy év alatt egy főre egyharmad tubus fogkrém jut. Érdekes módon nem fogkrémet vettek, hanem meg­sértődtek. Persze nem is jó az, hogyha engem min­denki szeret. Az langyos víz, azt nem szere­tem. Ha én csak úgy tudnám ostorozni azt, amit egyébként mindenütt ostoroznak — és alig várjuk a megszűnését —, hogy az egy csöpp haragot sem váltana ki az illetőből, akit eltalálok, hát akkor... ? Kérem, ha egy va­dászaton a vadkant megsértik, hát az bor­zasztó dolgokat csinál. Na most vagy nem kell vadkani, vagy nem kell vadász! M. G. P.: Tehát elindultál egy meredekebb úton. Valamiféle társadalmi mozgósító szere­pet vállaltál. Ezzel kockáztattad bizonyos kö­rökben a népszerűségedet, a köznapi bizton­ságodat és sok egyebet. HOFI: Igen. Ez valahogy belülről indult. És akkor már nem véletlenül sodródtam arra, hogy politika és nem tingli-tangli témák. Ak­kor már akartam, hogy legyen benne valami több. Ugyanis a Zsebők-levél ilyenekre jött. És ez jó érzés. És ezt nem azért csináltam, mert most erre van vevő. Mert vevő lenne könnyebbre tízszer ennyi — anyagilag száz­szor ennyi, és szinte felelősség nélkül. Lenne nagy lubickolás, vitorlás, meg minden ... M. G. P.: De a közhiedelem mégiscsak azt tartja, hogy a kommunizmusnak nincs hu­mora, és egy bohócembernek nem lehet vi­lágnézete. Mi erről a véleményed? HOFI: Igen. Ezt így tartják sokan, mert az embereket elrontották. Évekkel ezelőtt olyan dolgok történtek, hogy sokan még ma sem oldódtak fel egészen. Például elmentem egy üzemi rendezvényre november 7-e alkalmá­ból. A párttitkár megkért a műsor előtt, hogy: „Művész úr, itt egy politikai rendezvény van. Nagyon megkérjük, hogy a műsorban ne vic­celjen!” No jó, de akkor miért engem hívtak? Szóval ez az alapállás. Az emberek nem tud­ják, hát persze miért is tudnák — eddig er­ről nem nagyon beszéltek —, hogy az irányt, amerre megyünk, azt — figyelve az országra és világra — eldönti a Központi Bizottság vagy más illetékesek. Az az ő dolguk. De hogy mosolyogva vagy sírva menjünk arra, abba már egy kicsit én is beleszólhatok. M. G. P.: Egyesek szerint neked szabad ki­mondani olyan dolgokat, amiket másnak nem szabad. Tehát, hogy neked arra engedélyed van, sőt biztosítékod. HOFI: Igen, van. Nekem is van. Úgy látszik, nem tudják, hogy bárki elmondhatná, ami a szívén fekszik, ha venné hozzá a fáradsá­got. Mert nem úgy van az, hogy mivel eb­ben a rendszerben van feszültség, hát akkor kell egy zsilip, hogy a feszültséget leengedjék. Ha a Sió-csatorna zsilipjét nem nyitják, ki, attól még nem önt ki a Balaton. Azért nyitják ki, mert kell a víz a Sió-csatornába is. Egyébként ez egy röhej, hogy ebben az or­szágban csak én beszélhetek. A villamoson is el lehet azt mondani akárkinek. S ha a villamoson lehet, akkor a színpadon pláne lehet. Hát ha ő mondhatja, napközben, ami­kor csak úgy ímmel-ámmal megy, hát ak­kor? ... Nyilván ez foglalkoztatja. Aztán ha elmegy szórakozni, kikapcsolódni, akkor be­széljek neki a Patyolatról? M. G. P.: Jó, a villamoson valóban el lehet mondani, de mondjuk ugyanez az ember a munkahelyén is el meri ugyanazt mondani? HOFI: Hát aki el meri, az el meri. Nálam ez olyan dolog, hogy vállalni kell. Ebbe ener­giát kell ám feccölni! Ez nem olyan dolog, hogy itt van két vicc és elmondom. Kezemben van egy fegyver és szétlőhetek vele akár­mit. És? Az is öröm, ha a céllövöldében el­sütöm a puskát, mondjuk van öt golyó. pukk- KRITIKA 10

Next