Magyarságtudomány 1. (1942)

1942 / 2. szám - Sárkány Oszkár: Magyar tájszemlélet

Az ötvenes évek elejéről való Arany Katalinja, Oroszlánkő, a Vág-menti vár tekint le a mélységbe , fokozatosan ereszkedik alá a tekintet (ezt a tapogatódzó fokozatosságot ismerjük Arany más táj­képeiről), először vén, kopasz hegy ormok veszik körül, ezek még szinte mithikus alakok —­­mint törpe szolgahad» — ám micsoda törpék az ember mellett! Azután : A zord fenyűs, melynek tövén Nem mer fakadni más növény ; Lentebb a szálas bükk-sereg, Hol annyi hűs kútfő ered Alább meg a tölgy, mely mikép Szörnyű madár, terpeszti szét Esetlen, bükkös szárnyait... Amint ereszkedünk, szelídül a táj, a bükk- és tölgy­erdőkön át nem­csak­ a völgyhöz közeledünk, hanem visszatérünk a hétköznapok vilá­gába is a hegyek komor, byroni díszletei közül: a táj egyre nyugal­masabb lesz, kóválygó ér a rónán, majd völgyi tó, mező, zöld vetés s legmélyebben a falvak. így foglalja Arany egyféle egységbe a tájat, mintegy vertikális képet adva. Itt valóban mindent látunk a csúcsoktól a völgyfenékig, a­nélkül, hogy a zsúfoltság és gazdagság áttekinthetet­lenné tenné a képet. Petőfi és Arany világos képszerkesztését akkor csodáljuk valóban, ha utána Jókainak valamelyik hegyvidéki rajzát tanulmányozzuk. Az Erdély aranykorából választottunk egy vad hegyi tájat, a «Homolka hegyeit», a Rima forrásvidékét. A táj maga némileg hasonlít ahhoz, amit Petőfi a Nyírestetőről látott : egymás mögött emelkedő hegy­vonulat­ok, a völgyben a folyó, köröskörül vadregényes erdők. Arany megénekelte Vág vidéke is mutat fel hasonló vonásokat. Petőfi vagy Arany egy magas pontról tekintené át a vidéket, Jókai nem. Jókai egy hosszú leíráson keresztül fokozni akarja érdeklődésünket, újra meg újra fel akarja kelteni figyelmünket, meg akar döbbenteni. «Már a szélei is lakatlanok e vadonnak...» kezdi s bevezet az erdőbe : «egy szál fű, egy virág, egy bokor nem nőhet sehol.» Az első kép, melyet elénk tár sűrű, irtatlan tölgy és bükkerdő. Már itt is csodálkozhatunk a mindenféle színű gombákon! A következő kép idyllikusabb hangulatú : a Rima, buja füves partok, a fűben dámvadak, a vadvirágokat,­vad­­méhek röpködik körül Már ezek a képek is az emberelőtti csendet és békét sugallják, hát még a folytatás, a lépcsőként az égig tornyosuló hegyvonulatok! Idáig azonban csak néhány ötletszerűen kiragadott képet kaptunk, melyekből aligha ítélhetnők meg Jókai tájteremtő fantáziáját. «A Rima mindenütt rovátkokat húz ez ősvilági béretek között, ő az egyedüli lény, aki elég vakmerő utat törni magának e vad sziklák tömkelege körül. Néhol harsogó robajjal rohan alá a gránit­­sziklák fokairól, fehér köddé törve, mire aláért, melynek csöppjei­­ben örökszivárványt képez a napsugár, mintegy tündérhidat egyik bársony­parttól a másikig. A zuhatag közepéből mohos szikla áll

Next