Magyar Ifjúság, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)
1966-08-20 / 33. szám
ANEPÓPIUMA? Az emberiség jövőjét három igazi veszély árnyékolja be: az atombomba, a túlnépesedés és a szabad idő.” A vésztjósló idézet szerzője Dennis Gábor, a magyar származású fizikus. Az első két veszéllyel már foglalkozott Világproblémák című sorozatunk és akkor érintettük, hogy míg az atombomba általános fenyegetés a világ számára, a túlnépesedés csak akkor veszély, ha a javak elosztásának mai, kapitalista módja a világ egy részén változatlan marad. De mi a helyzet a szabad idővel? A tavalyi nyári szünidő előtt az angol felsőházban egyszerre több lord irányította a figyelmet a szabad idő „problémájára”. Az előkelő ház csakhamar nyomasztó próféciák örvényébe került. „A semmittevés néha csodálatos lehet, de hosszú távon pokollá válhat” — jelentette ki a chesteri püspök. „A probléma az — folytatta lord Milverton —, hogy elveszíti-e önmagát az ember a modern szabad idő alatti teljes semittevésben?” „A fő veszély az, hogy a szabad idő légürés terébe kultúra helyett a kultúra szegényesen felcicomázott műanyagpótléka áramlik be.” — panaszolta végül lord Willis. Valóban így kellene rettegnie a ma emberének a szabad időtől? A HÁROM 8-AS A fizikai idő az egyetlen, ami igazságosan van elosztva az emberek között: naponta 24, hetente 168, évente 8800 óra jut szegénynek és gazdagnak, fiatalnak és öregnek, férfinak és nőnek, egyáltalán mindenkinek. Ám az emberek rendelkezésére álló szabad idő célszerű felhasználásának lehetősége már nem ilyen igazságosan megoldott A történelemben volt idő, amikor szabad idővel lényegében csak az uralkodó osztályok tagjai rendelkeztek. A kifejlett kapitalizmus azután szabad időhöz juttatta a munkást, de számára szinte semmit sem adott a szabad időt kitöltő anyagi-kulturális eszközökből. Ez volt az a korszak, amikor az emberiség túlnyomó többsége a munka okozta fáradtság kipihenésével, csupán alapvető biológiai szükségletek kielégítésével, alvással, evéssel töltötte a munkán felüli időt. Marx volt az első, aki a múlt század negyvenes éveiben Demokritoszról és Epikuroszról írott doktori értekezésében bebizonyította, hogy a munkás munkán kívüli szabad ideje akkor még munkaerejének helyreállításához sem volt elegendő, nemhogy kulturális felemelkedéséhez. Amikor később Paul Lafargue 1883-ban megírta a szabad időről szóló első munkásmozgalmi monográfiáját, már több európai országban hallatszott a követelés: 8 órás munkaidőt, 8 órás pihenést, 8 óra szabad időtöltést! A nemzetközi munkásmozgalom, elsősorban a kommunista és munkáspártok harcainak eredményeként, valamint a műszaki haladás következtében az utóbbi egy évszázad alatt a munkaidő heti 70—75 óráról 40—48 órára csökkent, ezáltal a munkások szabad ideje az iparilag fejlett országokban heti 20 —25 órára nőtt. Ezzel a körülménnyel magyarázható, hogy a századforduló óta a társadalmaknak problémát, gondot okoz állampolgárainak növekvő szabad ideje. Nem kevés nyugati szociológus egyenesen a „nép ópiumát” véli felfedezni a növekvő szabad időben. A szerteágazó vitákból azonban kristálytisztán két megközelítés világlik ki: a szabad idő értékelésének kapitalista és szocialista módja. VILÁG A MAGYAR IFJÚSÁG AKADÉMIÁJA PROBLÉMÁK Dennis Gábor veszélyességi elméletében van is valami, ha meggondoljuk, hogy a Daily Mail című lap számításai szerint az USA-ban egy hét alatt 144 gyilkosságot, 143 gyilkossági kísérletet, 14 mérgezést, 36 rablást mutatnak be a televíziónézőknek. Nem csoda, hogy Mr. Morris, a hollywoodi televíziós iroda igazgatója is sokallja, mert mint nyilatkozta: „...öt-hat gyilkosság a tv képernyőjén túlságosan sok fél óra alatt. Azt javaslom, hogy fél óra alatt egy embert öljenek meg, egy embert sebesítsenek meg és négyet ejtsenek fogságba.” Jellemző, hogy az Egyesült Államokban 2 évvel ezelőtt a következő című könyvek keltek el a legtöbb példányban: „Hogyan készítsünk végrendeletet?”, „Hogyan élhetünk a semmiből?” Nyugaton az emberek szabad idejét valóságos gyilkosságok, a háborús hisztéria, a személyiség kiszolgáltatottságának fojtogató érzése árnyékolja be. A már idézett angol felsőházi ülésen Viscount Samuel arról beszélt, hogy „éppen azok az emberek, akiknek a legtöbb a szabad idejük, éppen azok tudják a legkevésbé értelmesen felhasználni. Mit segítenek a könyvtárak azokon, akiknek egy jó könyv elolvasása valóságos kínszenvedés?” A maga idejében történelmi pillanat volt: Anglia nemessége, a hajdani henyélő osztály maradványa tudomásul vette a civilizáció történetében példa nélkül álló jelenséget, saját rendszerének termékét , a henyélő tömeget. A legerősebb tőkésország, az USA politikája az életforma, a kultúra, az ízlés területén is érvényesül. Ott, ahol az ország egy lakosára évente 27 kilogramm rotációs és mélynyomó papír jut, ez a papírmennyiség lényegében hisztériával, konformizmussal mérgezi a kisember magánéletét, szabad idejét. A kapitalista országokban a szabad idő szabályozása az emberi szabadság elnyomására irányul. A légszomjat, persze, a munka sem enyhíti, erre Albert Camus gondolata utal: „A munkán kívül minden élet bomlásnak indul. De ha a munka lélektelen, az élet megfullad és meghal.” És hiába írta Johnson, amerikai elnök egyik cikkében, hogy az USA olyan Nagy Társadalom, amelyben a szabad idő jó alkalom az építő munkára és a gondolkozásra, amikor egy másik amerikai tanú, Salisbury a „Megrendült nemzedék” című munkájában találkozásáról ír olyan amerikai fiatalokkal, akik műveletlenségükben még a földalattit sem tudják használni, akiknek még a beszéd is nehezükre esik, mert nem tudják összerakni a szavakat. Hiába Johnson utópiája a Nagy Társadalomról, ha az ember a mississippi gyilkosságokra, a New York-i Bowery nyomorára, az Appalach-hegység bányászlakásaira, vagy éppen Palm Beach luxusvilláira gondol. AKIK LEGYŐZTÉK A MAGÁNYT A szocialista társadalom hatását a szabad időre, talán éppen J. P. Sartre látta meg a legfrappánsabban. Egy ízben, amikor szovjetunióbeli látogatásáról Párizsba érkezett, így nyilatkozott az újságíróknak: „Különösen érdekeltek az újfajta kapcsolatok, amelyek a Szovjetunióban ember és ember között létrejöttek, például író és olvasója, munkás és üzeme között. Munka, szabad idő, olvasás, utazás, barátság, mindennek más értelme volt ott, mint Itt. A szovjet társadalom jelentős mértékben legyőzte a magányt, amely a miénket emészti...” A szocialista országokban a szabad időt kulturálódásra, a személyiség kibontakoztatására használhatják ki az emberek. Sőt, állíthatjuk, hogy a szabad időben végzett művelődés, szórakozás, pihenés harmóniája az alkotó munka forrása. A szabad idő az élet értékei közé tartozik, hiszen az ember életének nem csekély hányadát teszi ki. Például, ma a Szovjetunióban a munka csupán az összes órák mintegy egynegyedét foglalja el és hasonló a helyzet a többi szocialista országban is. A szabad idővel egyre növekedik a kulturálódási vágy és igény. Ebből a szempontból érdekesek lehetnek a statisztikák számai moziról, televízióról, olvasásról. A puszta számokhoz, természetesen, hozzászámítandó a kultúreszközök egyéniségfejlesztő, humanista, szocialista tartalma, ami a szocialista országokban a szabad időt valóságos értékké fejleszti. A szocialista társadalmak emberének kulturális „étvágyáról” árulkodik, például, a mozilátogatások statisztikája. Amíg egy ember egy év alatt Afrikában háromszor, Észak- és Közép-Amerikában 9-szer, Európában 10-szer, a Szovjetunióban 16-szor látogat el filmszínházba. A tvkészülékek számát illetően a Szovjetuniót csak az „Egyesült Királyság” és a Német Szövetségi Köztársaság szárnyalja túl. Hazánkban a szabad idő hasznos eltöltését is leginkább néhány adat reprezentálhatja. 1965-ben egy nagyarányú statisztikai felmérés bizonyította, hogy a lakosság 40 százaléka három hónap alatt legalább egy könyvet elolvas. A nagy példányszámok bizonyítják, hogy olvasó nemzet lettünk, a sok tízezer esti iskolás és esti egyetemista a szabad időt kitöltő tanulási lázról árulkodik. Magyarországon csak a televíziós adások megindulása másfélszeresére növelte a kulturálódásra fordított időt, a magyar tv-nézők átlagban hetenként 13 órát ülnek a készülék előtt. JOBBAN ÉLNI A LEHETŐSÉGEKKEL Mindez nem jelenti azt, hogy nálunk, és a szocialista országokban semmi probléma sincs a szabad időt illetően. Ám ezek a problémák más jellegűek, mint a kapitalista országokban. Nálunk és a baráti országokban még nem mindig futja az állami eszközökből a teljes igényű kulturálódás biztosítására, a szabad idő hasznos eltöltését biztosító objektumokra, szellemi kapacitásra. Másrészről, a lakosság bizonyos rétegei még nem merítenek eléggé a már meglevő lehetőségekből. Ilyen értelemben okoz gondot, problémát nálunk a szabad idő. Ám a feszültség feloldása jó ütemben halad. Ezt bizonyítandó, amíg előfordult, hogy egyes minisztériumi tárcák költségvetését az utóbbi években nem növelte a kormány, a művelődésügyi tárca költségvetése évről évre növekedik. Újabban egyetemi szinten oktatják a népművelést, s akik ezen a fakultáson végeznek, többnyire a hasznos, kellemes szabad időt szervező szakemberek lesznek. A növekvő anyagi eszközök ráfordításával és jobb szervező munkával nálunk elérhető, hogy a szabad idő hasznos eltöltése tovább demokratizálódjon és egyre nagyobb tömegek kerüljenek a kultúra, az egészséges pihenés áramába. Dr. Gombár József SZÖVET VEGYTISZTÍTÁST 6 MUNKANAP ALATT VÁSZON VEGYTISZTÍTÁST, MINDENNEMŰ FELSŐRUHA FESTÉST 6 MUNKANAP ALATT KILÓS PIPERE MOSÁST 10 MUNKANAP ALATT VÉGEZ a RUHATISZTÍTÓ KTSZ c szolgáltatások expresszben is FELVEVŐHELYEK BUDAPESTEN MINDENÜTT / Érettségi találkozó előkészületeiről szólt a levél. Koller Ernő, a volt gimnáziumi padtárs, most az alma mater tanára, szorgalmazta gyöngybetűivel a közreműködést: „Mint az iskola hajdani kiválója, nem maradhatsz távol.” Már akkor megcsapta az ismert illat, amikor Kollerhoz sietve, leszállt a villamosról. Az iskola felől hozta az enyhe szél, hiszen a környéken másutt nem virít a hárs. Az illat nyomában — noha nem messze járt még a céltól — csukott szemmel odatalálna. Megpróbálhatná persze, ahogy diákként tette egyszer-kétszer: a városszél öt kilométer messzeségéből mindennap gyalog, s álmosan, mert ragadó szemének már nem tudott parancsolni. A hárs neki mindig a gimnáziumot idézte, miként a puszta kert kalács agyermekévek ritka ünnepi ebédjét, és a kérges tenyér az édesanyja kezét, amely semmihez sem hasonlítható lágysággal, tudott simogatni. Az iskola kilenc hársfája közül különösen az egyik nőtt a szívéhez. Ez a kétemeletes épület északi szárnya mellett állt. Dús lombozata, mint nyolc társáé, elérte a ház tetejét, de vastag törzse, mintha valami durva erő meghajította volna, egy darabon vízszintesen haladt a földdel, majd derékszögben a magasba szökkent. A legnagyobb kánikulában is zöldellt alatta a moha. Alája telepedett, aki nyugalomra vágyott. Leginkább gondba merült diákok és diáklányok húzódtak ide. A tanárok közül csupán Schreier Nándor sétálgatott arrafelé, könyvet böngészve. És ő, azokon a május végi napokon... Ilyenkorra betelnek a füzetek, a mellékhelyiségek falán szaporodnak az eltelt napokat jelző áthúzott strigulák. Még a legjobb tanuló is számolgatja: még ennyi, s mehet... Egyszerre azonban mintha megállt volna az idő. Hétfő volt. A hetedik osztály tanrendje szerint latin indította az órák sorát. Schreier tanár úr, mint szokta, pontosan a csengetésre lépett a terembe. Felállt a dobogóra, meghallgatta a létszámjelentést: az új „hetesek”, a két padszomszéd, ő és Koller, adta a szolgálatot. Szokása szerint végignézett rajtuk — magasabban állva is csupán a fejükig ért — majd az egész osztályon végigsiklott a tekintete, s alig hallhatóan mondta: „Üljetek le!” Görnyedt hátát még jobban meggörbítve felcsapta az osztálykönyvet és leült a recsegő támlásszékre. Eleinte minden úgy történt, mint máskor. Hármat kopogott az asztal lapján, s ezzel, véget vetve a zsongásnak, megkezdődött a tulajdonképpeni óra. Felelős fordítással, ragozással. Egy fiút meg egy leányt nyaggatott, bukásra álltak. A soron levő Ciceró-beszéd volt a lecke. Segítség nélkül nem boldogultak. Végül mindkettőnek megadta az elégségest. Ezután, ugyancsak szokása szerint, néhány új szót írtak fel, megjelölték az ismétlődő szöveget, amikor csöngettek. A tanár úr becsukta a könyvét, mire mindannyian felálltak. De akkor a gyakorlattól eltérően a maga vékony (olyan vékony, mint a termete — mondogatták) hangján megásdlalt: — A hetesek... Koller Ernő és Szabó Károly, jöjjenek velem! Mindenkit megleptek szavai: az egész osztály vigyázzban maradt még akkor is, amikor mögötte már rég becsukódott az ajtó. A neve hallatán egyetlen kérdés villant fel benne: miért éppen ő és Koller késztette a szokás megsértésére? A tanár úr az együtt töltött hét esztendő alatt még senkit sem hívott ki az osztályból. A latinhoz nem szükséges segédeszköz, amelyet cipelni kellene, a negyven dolgozatfüzetet pedig állandóan maga hozta és vitte, nem engedte át senkinek: „Csak addig a diák terhe, míg megoldja a tételét, aztán a szaktanáré ...” Maga előtt tolva Kollert, kilépett a folyosóra. Schreier tanár urat azonban nem lelték. Apró termetével úgy elmerült a nyüzsgő diákseregben, ahogy néhány hete a városligeti Budapesti Nemzetközi Vásáron, amikor a hetedik és nyolcadik osztályos csoportokat kísérte. A hazai kiállítók során még velük tartott, de a németeknél már nyoma veszett. A szovjet pavilonnál várakozó tömeg szélén került elő ismét, ötös sorokba állította őket, miközben rendre intett — alig leplezett izgalommal... tanárinál várakozott reájuk. Betessékelte őket az üveges előtérbe, ahol a szülő-látogatók számára székek és asztalkák sorakoztak. Megállt velük szemben, belenyúlt a belső zsebébe, elővette noteszét, s arcuk elé tartva kinyitotta. Egy nagy krisztustövis éktelenkedett ott — Ki tette ezt... a szék támlájába?— kérdezte. Megkövülten hallgatok. Hol a tanárra, hol a noteszból kiálló tövisre néztek, majd tanácstalanul, sőt, számonkérően egymásra pislogtak. — Ti vagytok a hetesek — folytatta majdnem mentegetőzve — tudhatnátok mi történik az osztályban?! Koller ocsúdott fel előbb. Nagyot nyelve mondta: — Nem tudom, tanár úr kérem! — Én sem! — motyogta ő... Aznap az osztályfőnöknek is volt órája. Mindenről tudott. Tőle értesülhettek részletesen a történtekről, Schreier tanár úr belehátalt a tövisbe, amely átszúrva a könnyű vászonkabátot, felsértette a lapockáját. Olyan csend támadt, hogy az eltévedt légy dongását hallották. Az osztályfőnök lehetőséget adott: jelentkezik az „ostoba tréfa elkövetője”, megkapja méltó büntetését, s elfelejtik a történteket. De hasztalannak bizonyult az unszolás. A pad- és táskavizit sem segített. Semmiféle bűnjelet sem talált. Lekapta sokdioptriás szemüvegét, s hunyorítva harsogott: — Az osztály becsületéről van szó. Nem barát — cinkos az, kihallgatással leplezi a vétkezőt, és az egész közösség hírnevének árt. — Visszarakta szemüvegét, s körülnézett. — Senkinek sincs mondanivalója? Egy nap haladékot adok, hogy előkerüljön, hogy ... megtaláljátok a tettest. Ha nem, akkor — a rendtartás szerint — a hetesek igazgatói megrovásban részesülnek, és ez hármas magaviselettel jár együtt... Elkerülte a többieket a szünetben, mintha egyszerre leprás lett volna. A félreeső hársfa társaságában keresett menedéket. De a történtek óta zaklató gondolat ide is követte. Fenn a fa koronájában megbúvó vadgalamb szüntelen búgása ugyancsak arra emlékeztette: egészen magára maradt. Mert Schreier Nándor eddig mellette állt. Támogatta, mint a jó idősebb testvér a fiatalabbat. Tanítványokat szerzett neki. Házitanítónak szegődhetett a nagyvállalkozó Munkerékhez, akiknek egyetlen gyermekét, egyébként osztálytársát „sokkal többre teremtette az isten, semmint tanulásra” — szokta mondani az öreg Munker. Mialatt átrágta vele a leckét, ő is felkészült. Nem kellett tehát költenie a drága tankönyvekre. No, és fizetség fejében ebédet kapott, s ezáltal örökké nélkülöző népes családja mentesült egy éhező szájtól. Tanulási lehetőség, csaknem ingyenesen, hiszen mint „kitűnő” — egyedül a negyvenes osztályban — teljes tandíjmentességet élvezett. S mindezt Schreier tanár úrnak köszönhette. De miképpen lesz ezután? Igazgatói megrovás? Hármas magaviselet? Elveszti a „kitűnőségét”, megszűnik a tandíjmentesség, s talán tanítványainak is búcsút kell mondnia. Nem tanulhat tovább! Minden ellene esküdött. Ellene? Milyen önző olykor az ember, csak a saját bajára gondol, még akkor is, ha másokat nagyobb sérelem ért. Mert Schreier tanár úron, a jótevőjén akart valaki bosszút állni, vagy gúnyt űzni belőle. És ki kell a védelmére? Csupán az osztályfőnök, a régi, szívbéli tanártárs, aki nélkül az „ügy” nem kerekedett volna — jogosan — ilyenné. Mondogatták is az osztályban: „Buta diákcsíny! Marhaság fölfújni.” És Schreier tanár úr? Miért hogy az órán, amely egészében úgy pergett, mint egyébként, semmi különöset sem észlelték? Noha ott, melegében végére járhatott volna a dolognak. És később csaknem titokban adta tudtára, nekik, a heteseknek, hogy mi történt? Vagy abban reménykedett, hogy akikben megbízott, előteremtik a tettest?... ők pedig ehelyett saját vigyázatlanságuk várható következményén fortyogtak. Most érezte először: nincs kegyetlenebb ügyész a lelkiismeretnél. Örökké kérdez, vallat, szembesít a cselekedeteinkkel és vádol. Talán ideig-óráig elhódíthatja az ember, s kezdődik minden élőről: kérdés, faggatás, szembesítés. Koller hangja riasztotta fel: „Karcsi, gyere, vége a szünetnek!” Bódultan ülte át az órákat. Lapult, mintha nem készült volna. Kábultan lépett a katedrához is, amikor az osztályfőnök a kezébe adta az igazgatói megrovásról szóló írást. Messziről érkezett hozzá a hangja:: „Ezt aláíratod az apáddal! Holnapra behozod!” hír befutotta az iskolát és a családokat. Egyesek sajnálkoztak, mások Schreiert szidták. Az igazi tettesről azonban nem esett szó. Csupán az öreg Munker kérdezte, éppen akkor bekukkantva a szobába, amikor a latint ismételték: „No, megkerült már a Krisztus tövis osztogató?” Koller — amint a korrepetálásra betoppant hozzájuk — titokzatos arccal állt eléje: — Egy szót sem az öregnek a megrovásról. Majd elintézem valahogy ... Egyébként a nyolcadikos Alaxa, tudod, az a jófiú — gratulált Az ökör. Nekem, meg neked, hogy ő sem tudta volna különbül megcsinálni. Vállon veregetett és azt mondta: „Ilyen alaknak, aki a vásáron a szovjet pavilonba verbuvál minket, egy tövis kevés, tüskekoszorút kell a fejébe nyomni. Na, majd mi megtesszük, mihelyt elhagyjuk a gimit.” Hosszan időzött Kolleréknál. Nehezen haladtak az anyaggal, meg nem is igyekezett. Késleltette a hazamenetelt. Mit mond az édesanyjának? Mert ő volt a gondviselője. Az apja munka után járt, s ha olykor pénzt hozott, néhány nap múlva ment tovább. Az iskolai értesítéseket is jórészt az anyja írta alá. Koromsötétben érkezett haza. Apját otthon találta. Aludt, mint a többiek, de az anyja virrasztott. Lecsavart petróleumlámpa mellett varrt. Addig sosem feküdt le, míg valamennyi gyerek meg nem érkezett. — Átalakítom — mutatta fel apja elnyűtt ruháját —, hogy legyen mit felvenned az évzáróra, összesen tíz pengőt hozott, én meg hetek óta nem kapok mosnivalót. Miből élnénk, ha új ruhára tenném félre? Édes fiam, milyen jó, hogy legalább rád nem kell költeni. Ekkor határozta el, hogy nem beszél. Úgy érezte, kegyetlenség fájdalommal tetézni a nyomorúságot. Kipakolta füzeteit. Feljebb csavarta a lámpát, s úgy tett, mintha tanulna. Amint anyja lefeküdt, elővette az értesítést. Mit is mondott Koller? Majd elintézi valahogy, az apja tudta nélkül. Nézegette az aláírásokat, az apjáét és az anyjáté. Próbálgatta leírni mindkettőt Egy egész füzetlapot megtöltött. Apja rajzolt betűit jobban sikerült utánoznia. Maga elé tette az értesítést s ráírta az apja nevét Az osztályfőnök nem szólt semmit, Schreier tanár úr azonban — jól ismerve családi körülményeit — megkérdezte: „Mondd, itthon van az édesapád?” — Fejbólintással válaszolt. Nem tudott megszabadulni a bénító kábultságtól. Ilyen érzéssel élte át az osztályvizsgákat és várta az évzáró ünnepélyt De egyszer csak rettegéssel gondolt rá. Ez az alkalom eddig valami kedves emléket hagyott benne: a kitűnő tanulóknak a felsorakozott osztályok színe előtt az igazgató adta át a bizonyítványt. Most ebből kimarad. Csakhogy az édesanyja is ott lesz, mint minden esztendőben. Nem tudná elviselni a fájdalmt. Többször rászánta magát, odaáll az anyja elé, s elmond mindent, azt is, hogy jövőre dolgozni megy. De mindannyiszor torkán akadt a szó. Nyugodt éjjele volt, mégis félálomban lépett a sorba, Koller mellé. Előttük drapériával leterített hosszú asztal nyújtózkodott. Ott ültek a tanárok kétoldalt a szülők várakoztak. Köztük megpillantotta anyját is, frissen keményített karton ruhájában. Az igazgató beszélt. Nem értette, mit mond. Arra figyelt fel, hogy neveket sorolnak, negyedikesekét, ötödikesekét... Mozgolódás támadt. Valaki oldalba bökte. Koller szólt hozzá: — Menj már, téged szólított a dili! Forogni kezdtek körülötte a hársfák. Lökést érzett a derekán és megindultak a lábai. Elmosódott alakokat látott, s egy pillanatra Schreier tanár úr mosolygó arcát. Dülöngélt még akkor is, amikor az osztályfőnök vezetésével a tanterembe mentek. Mindenki megkapta a bizonyítványt. Koller nyújtotta az indexét és kérte az övét, amibe még bele se nézett. — Magaviselet: jeles — olvasta Koller — mint eddig. — Magaviselet jó — mondta ő, s hozzátette: — Mint eddig. A kapuban Schreier tanár úr édesanyjával beszélgetett. — Itt is van — mondta a tanár •— búcsúzom. Még egyszer gratulálok a fiához... — Negyvennégy tavaszán járt nálunk utoljára — szólalt meg hosszú hallgatás után Koller. — Felőled érdeklődött. Bizonyára a történtekre emlékezett, amikor azt mondta: vigyázzunk, nehogy az egész nép oldalába tövist vagy tőrt döfjenek. Elment és nem láttuk többé. Egyetlen lovatot kapott tőle apám az év nyarán a jugoszláviai Borból, ahol Radnóti is szenvedett. Aztán semmi hír... — sóhajtott — Gyere, nézzünk be az osztályba Beléptek a terembe. Koller felkattintotta a villanyt. Új padok, új katedra, billenő tábla, frissen meszelt falak. Minden kicserélődött. A nyitott ablakokon beáramlott a hárs ismert illata. — Talán ennyire ültünk az asztaltól — mondta Koller és benyomakodott az egyik padba. Melléje telepedett ő is. Szótlanul ültek. Mindketten akaratlanul is ugyanarra gondoltak. Koller hármat koppintott az asztal lapján, ahogy Schreier tanár úr szokta. Mindketten, miként annak idején, kiegyenesítették a derekukat, várva az óra kezdetét. A PÁL OTTÓI támla x KRiSZTUSTÖVIS A Kint sötétedett. Megtelt a hamutartó cigarettavégekkel.