Magyar Ifjúság, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)

1966-08-20 / 33. szám

ANEP­ÓPIUMA?­ ­Az emberiség jövőjét három igazi veszély árnyékolja be: az atombomba, a túlnépesedés és a szabad idő.” A vésztjósló idézet szerzője Dennis Gábor, a magyar származású fizikus. Az első két veszéllyel már foglalkozott Világproblémák című sorozatunk és akkor érintettük, hogy míg az atom­bomba általános fenyegetés a világ számára, a túlnépesedés csak akkor veszély, ha a javak elosztásának mai, kapitalista módja a világ egy részén változatlan marad. De mi a helyzet a szabad idővel? A tavalyi nyári szünidő előtt az an­gol felsőházban egyszerre több lord irá­nyította a figyelmet a szabad idő „problémájára”. Az előkelő ház csak­hamar nyomasztó próféciák örvényébe került. „A semmittevés néha csodála­tos lehet, de hosszú távon pokollá vál­hat” — jelentette ki a chesteri püspök. „A probléma az — folytatta lord Mil­verton —, hogy elveszíti-e önmagát az ember a modern szabad idő alatti tel­jes semittevésben?” „A fő veszély az, hogy a szabad idő légürés terébe kul­túra helyett a kultúra szegényesen fel­­cicomázott műanyagpótléka áramlik be.” — panaszolta végül lord Willis. Valóban így kellene rettegnie a ma emberének a szabad időtől? A HÁROM 8-AS A fizikai idő az egyetlen, ami igaz­ságosan van elosztva az emberek kö­zött: naponta 24, hetente 168, évente 8800 óra jut szegénynek és gazdagnak, fiatalnak és öregnek, férfinak és nő­nek, egyáltalán mindenkinek. Ám az emberek rendelkezésére álló szabad idő célszerű felhasználásának lehetősége már nem ilyen igazságosan megoldott A történelemben volt idő, amikor sza­bad idővel lényegében csak az uralko­dó osztályok tagjai rendelkeztek. A ki­fejlett kapitalizmus azután szabad idő­höz juttatta a munkást, de számára szinte semmit sem adott a szabad időt kitöltő anyagi-kulturális eszközökből. Ez volt az a korszak, amikor az embe­riség túlnyomó többsége a munka okoz­ta fáradtság kipihenésével, csupán alap­vető biológiai szükségletek kielégítésé­vel, alvással, evéssel töltötte a munkán felüli időt. Marx volt az első, aki a múlt század negyvenes éveiben Demok­­ritoszról és Epikuroszról írott doktori értekezésében bebizonyította, hogy a munkás munkán kívüli szabad ideje akkor még munkaerejének helyreállítá­sához sem volt elegendő, nemhogy kul­turális felemelkedéséhez. Amikor ké­sőbb Paul Lafargue 1883-ban megírta a szabad időről szóló első munkásmoz­galmi monográfiáját, már több európai országban hallatszott a követelés: 8 órás munkaidőt, 8 órás pihenést, 8 óra szabad időtöltést! A nemzetközi munkásmozgalom, első­sorban a kommunista és munkáspár­tok harcainak eredményeként, vala­mint a műszaki haladás következtében az utóbbi egy évszázad alatt a munka­idő heti 70—75 óráról 40—48 órára csök­kent, ezáltal a munkások szabad ideje az iparilag fejlett országokban heti 20 —25 órára nőtt. Ezzel a körülménnyel magyarázható, hogy a századforduló óta a társadalmaknak problémát, gon­dot okoz állampolgárainak növekvő szabad ideje. Nem kevés nyugati szo­ciológus egyenesen a „nép ópiumát” véli felfedezni a növekvő szabad idő­ben. A szerteágazó vitákból azonban kristálytisztán két megközelítés világ­­lik ki: a szabad idő értékelésének ka­pitalista és szocialista módja. VILÁG­ A MAGYAR IFJÚSÁG AKADÉMIÁJA PROBLÉMÁK Dennis Gábor veszélyességi elméleté­ben van is valami, ha meggondoljuk, hogy a Daily Mail című lap számításai szerint az USA-ban egy hét alatt 144 gyilkosságot, 143 gyilkossági kísérletet, 14 mérgezést, 36 rablást mutatnak be a televíziónézőknek. Nem csoda, hogy Mr. Morris, a hollywoodi televíziós iro­da igazgatója is sokallja, mert mint nyilatkozta: „...öt-hat gyilkosság a tv képernyőjén túlságosan sok fél óra alatt. Azt javaslom, hogy fél óra alatt egy embert öljenek meg, egy embert sebesítsenek meg és négyet ejtsenek fogságba.” Jellemző, hogy az Egyesült Államokban 2 évvel ezelőtt a követke­ző című könyvek keltek el a legtöbb példányban: „Hogyan készítsünk vég­rendeletet?”, „Hogyan élhetünk a sem­miből?” Nyugaton az emberek szabad idejét valóságos gyilkosságok, a háborús hisz­téria, a személyiség kiszolgáltatottságá­nak fojtogató érzése árnyékolja be. A már idézett angol felsőházi ülésen Vis­count Samuel arról beszélt, hogy „ép­pen azok az emberek, akiknek a leg­több a szabad idejük, éppen azok tud­ják a legkevésbé értelmesen felhasz­nálni. Mit segítenek a könyvtárak azokon, akiknek egy jó könyv elolva­sása valóságos kínszenvedés?” A maga idejében történelmi pillanat volt: Ang­lia nemessége, a hajdani henyélő osz­tály maradványa tudomásul vette a ci­vilizáció történetében példa nélkül álló jelenséget, saját rendszerének termékét , a henyélő tömeget. A legerősebb tőkésország, az USA politikája az életforma, a kultúra, az ízlés területén is érvényesül. Ott, ahol az ország egy lakosára évente 27 ki­logramm rotációs és mélynyomó papír jut, ez a papírmennyiség lényegében hisztériával, konformizmussal mérgezi a kisember magánéletét, szabad idejét. A kapitalista országokban a szabad idő szabályozása az emberi szabadság el­nyomására irányul. A légszomjat, per­sze, a munka sem enyhíti, erre Albert Camus gondolata utal: „A munkán kí­vül minden élet bomlásnak indul. De ha a munka lélektelen, az élet megful­lad és meghal.” És hiába írta Johnson, amerikai elnök egyik cikkében, hogy az USA olyan Nagy Társadalom, amelyben a szabad idő jó alkalom az építő munkára és a gondolkozásra, amikor egy másik amerikai tanú, Sa­lisbury a „Megrendült nemzedék” cí­mű munkájában találkozásáról ír olyan amerikai fiatalokkal, akik műveletlen­­ségükben még a földalattit sem tudják használni, akiknek még a beszéd is ne­hezükre esik, mert nem tudják össze­rakni a szavakat. Hiába Johnson utó­piája a Nagy Társadalomról, ha az em­ber a mississippi gyilkosságokra, a New York-i Bowery nyomorára, az Appa­­lach-hegység bányászlakásaira, vagy éppen Palm Beach luxusvilláira gondol. AKIK LEGYŐZTÉK A MAGÁNYT A szocialista társadalom hatását a­­ szabad időre, talán éppen J. P. Sartre látta meg a legfrappánsabban. Egy íz­ben, amikor szovjetunióbeli látogatásá­ról Párizsba érkezett, így nyilatkozott az újságíróknak: „Különösen érdekel­tek az újfajta kapcsolatok, amelyek a Szovjetunióban ember és ember között létrejöttek, például író és olvasója, munkás és üzeme között. Munka, sza­bad idő, olvasás, utazás, barátság, mindennek más értelme volt ott, mint Itt. A szovjet társadalom jelentős mér­tékben legyőzte a magányt, amely a miénket emészti...” A szocialista országokban a szabad időt kulturálódásra, a személyiség ki­bontakoztatására használhatják ki az emberek. Sőt, állíthatjuk, hogy a sza­bad időben végzett művelődés, szóra­kozás, pihenés harmóniája az alkotó munka forrása. A szabad idő az élet értékei közé tartozik, hiszen az ember életének nem csekély hányadát teszi ki. Például, ma a Szovjetunióban a munka csupán az összes órák mintegy egynegyedét foglalja el és hasonló a helyzet a többi szocialista országban is. A szabad idővel egyre növekedik a kulturálódási vágy és igény. Ebből a szempontból érdekesek lehetnek a sta­tisztikák számai moziról, televízióról, olvasásról. A puszta számokhoz, termé­szetesen, hozzászámítandó a kultúresz­­közök egyéniségfejlesztő, humanista, szocialista tartalma, ami a szocialista országokban a szabad időt valóságos értékké fejleszti. A szocialista társadal­mak emberének kulturális „étvágyá­ról” árulkodik, például, a mozilátoga­tások statisztikája. Amíg egy ember egy év alatt Afrikában háromszor, Észak- és Közép-Amerikában 9-szer, Európában 10-szer, a Szovjetunióban 16-szor látogat el filmszínházba. A tv­­készülékek számát illetően a Szovjet­uniót csak az „Egyesült Királyság” és a Német Szövetségi Köztársaság szár­nyalja túl. Hazánkban a szabad idő hasznos el­töltését is leginkább néhány adat rep­rezentálhatja. 1965-ben egy nagyará­nyú statisztikai felmérés bizonyította, hogy a lakosság 40 százaléka három hó­nap alatt legalább egy könyvet elolvas. A nagy példányszámok bizonyítják, hogy olvasó nemzet lettünk, a sok tíz­ezer esti iskolás és esti egyetemista a szabad időt kitöltő tanulási lázról árul­kodik. Magyarországon csak a televíziós adások megindulása másfélszeresére nö­velte a kulturálódásra fordított időt, a magyar tv-nézők átlagban hetenként 13 órát ülnek a készülék előtt. JOBBAN ÉLNI A LEHETŐSÉGEKKEL Mindez nem jelenti azt, hogy nálunk, és a szocialista országokban semmi probléma sincs a szabad időt illetően. Ám ezek a problémák más jellegűek, mint a kapitalista országokban. Nálunk és a baráti országokban még nem min­dig futja az állami eszközökből a tel­jes igényű kulturálódás biztosítására, a szabad idő hasznos eltöltését biztosító objektumokra, szellemi kapacitásra. Másrészről, a lakosság bizonyos rétegei még nem merítenek eléggé a már meg­levő lehetőségekből. Ilyen értelemben okoz gondot, problémát nálunk a sza­bad idő. Ám a feszültség feloldása jó ütemben halad. Ezt bizonyítandó, amíg előfordult, hogy egyes minisztériumi tárcák költségvetését az utóbbi évek­ben nem növelte a kormány, a műve­lődésügyi tárca költségvetése évről évre növekedik. Újabban egyetemi szinten oktatják a népművelést, s akik ezen a fakultáson végeznek, többnyire a hasz­nos, kellemes szabad időt szervező szak­emberek lesznek. A növekvő anyagi esz­közök ráfordításával és jobb szervező munkával nálunk elérhető, hogy a sza­bad idő hasznos eltöltése tovább de­mokratizálódjon és egyre nagyobb tö­megek kerüljenek a kultúra, az egész­séges pihenés áramába. Dr. Gombár József SZÖVET VEGYTISZTÍTÁST 6 MUNKANAP ALATT VÁSZON VEGYTISZTÍTÁST, MINDENNEMŰ FELSŐRUHA FESTÉST 6 MUNKANAP ALATT KILÓS­ PIPERE MOSÁST 10 MUNKANAP ALATT VÉGEZ a RUHATISZTÍTÓ KTSZ c szolgáltatások expresszben is FELVEVŐHELYEK BUDAPESTEN MINDENÜTT / É­rettségi találkozó előkészületei­ről szólt a levél. Koller Ernő, a volt gimnáziumi padtárs, most az alma mater tanára, szorgal­mazta gyöngybetűivel a közre­működést: „Mint az iskola haj­dani kiválója, nem maradhatsz távol.” Már akkor megcsapta az ismert illat, amikor Kollerhoz sietve, leszállt a villamosról. Az iskola felől hozta az enyhe szél, hiszen a környéken másutt nem virít a hárs. Az illat nyomában — noha nem messze járt még a céltól — csukott szemmel odatalálna. Megpró­bálhatná persze, ahogy diákként tette egyszer-kétszer: a városszél öt kilomé­ter messzeségéből mindennap gyalog, s álmosan, mert ragadó szemének már nem tudott parancsolni. A hárs neki mindig a gimnáziumot idézte, miként a puszta kert kalács a­­gyermekévek ritka ünnepi ebédjét, és a kérges tenyér az édesanyja kezét, amely semmihez sem hasonlítható lágysággal, tudott simogatni. Az iskola kilenc hársfája közül kü­lönösen az egyik nőtt a szívéhez. Ez a kétemeletes épület északi szárnya mel­lett állt. Dús lombozata, mint nyolc társáé, elérte a ház tetejét, de vastag törzse, mintha valami durva erő meg­hajította volna, egy darabon vízszinte­sen haladt a földdel, majd derékszög­ben a magasba szökkent. A legnagyobb kánikulában is zöldellt alatta a moha. Alája telepedett, aki nyugalomra vá­gyott. Leginkább gondba merült diákok és diáklányok húzódtak ide. A tanárok közül csupán Schreier Nándor sétálga­tott arrafelé, könyvet böngészve. És ő, azokon a május végi napokon... Ilyenkorra betelnek a füzetek, a mel­lékhelyiségek falán szaporodnak az el­telt napokat jelző áthúzott strigulák. Még a legjobb tanuló is számolgatja: még ennyi, s mehet... Egyszerre azon­ban mintha megállt volna az idő. Hétfő volt. A hetedik osztály tan­rendje szerint latin indította az órák sorát. Schreier tanár úr, mint szokta, pontosan a csengetésre lépett a terem­be. Felállt a dobogóra, meghallgatta a létszám­jelentést: az új „hetesek”, a két padszomszéd, ő és Koller, adta a szol­gálatot. Szokása szerint végignézett rajtuk — magasabban állva is csupán a fejükig ért — majd az egész osztá­lyon végigsiklott a tekintete, s alig hallhatóan mondta: „Üljetek le!” Gör­nyedt hátát még jobban meggörbítve felcsapta az osztálykönyvet és leült a recsegő támlásszékre. Eleinte minden úgy történt, mint máskor. Hármat kopogott az asztal lapján, s ezzel, véget vetve a zsongás­nak, megkezdődött a tulajdonképpeni óra. Felelős fordítással, ragozással. Egy fiút meg egy leányt nyaggatott, bukás­ra álltak. A soron levő Ciceró-beszéd volt a lecke. Segítség nélkül nem bol­dogultak. Végül mindkettőnek megad­ta az elégségest. Ezután, ugyancsak szokása szerint, néhány új szót írtak fel, megjelölték az ismétlődő szöveget, amikor csöngettek. A tanár úr becsukta a könyvét, mire mindannyian felálltak. De akkor a gyakorlattól eltérően a ma­ga vékony (olyan vékony, mint a ter­mete — mondogatták) hangján meg­ásdl­alt: — A hetesek... Koller Ernő és Sza­bó Károly, jöjjenek velem! Mindenkit megleptek szavai: az egész osztály vigyázz­ban maradt még akkor is, amikor mögötte már rég be­csukódott az ajtó. A neve hallatán egyetlen kérdés vil­lant fel benne: miért éppen ő és Koller késztette a szokás megsértésére? A ta­nár úr az együtt töltött hét esztendő alatt még senkit sem hívott ki az osz­tályból. A latinhoz nem szükséges se­gédeszköz, amelyet cipelni kellene, a negyven dolgozatfüzetet pedig állan­dóan maga hozta és vitte, nem engedte át senkinek: „Csak addig a diák terhe, míg megoldja a tételét, aztán a szak­tanáré ...” Maga előtt tolva Kollert, kilépett a folyosóra. Schreier tanár urat azonban nem lelték. Apró termetével úgy elme­rült a nyüzsgő diákseregben, ahogy né­hány hete a városligeti Budapesti Nemzetközi Vásáron, amikor a hete­dik és nyolcadik osztályos csoportokat kísérte. A hazai kiállítók során még velük tartott, de a németeknél már nyoma veszett. A szovjet pavilonnál várakozó tömeg szélén került elő is­mét, ötös sorokba állította őket, mi­közben rendre intett — alig leplezett izgalommal... tanárinál várakozott reájuk. Betessékelte őket az üveges előtérbe, ahol a szülő-látoga­tók számára székek és asztal­kák sorakoztak. Megállt velük szemben, belenyúlt a belső zsebébe, elővette noteszét, s arcuk elé tartva kinyitotta. Egy nagy krisztus­­tövis éktelenkedett ott — Ki tette ezt... a szék támlájába?­­— kérdezte. Megkövülten hallgatok. Hol a­ tanár­ra, hol a noteszból kiálló tövisre néz­tek, majd tanácstalanul, sőt, számon­­kérően egymásra pislogtak. — Ti vagytok a hetesek — folytatta majdnem mentegetőzve — tudhatnátok mi történik az osztályban?! Koller ocsúdott fel előbb. Nagyot nyelve mondta: — Nem tudom, tanár úr kérem! — Én sem! — motyogta ő... Aznap az osztályfőnöknek is volt órája. Mindenről tudott. Tőle értesül­hettek részletesen a történtekről, Schreier tanár úr belehátalt a tövisbe, amely átszúrva a könnyű vászonkabá­tot, felsértette a lapockáját. Olyan csend támadt, hogy az elté­vedt légy dongását hallották. Az osz­tályfőnök lehetőséget adott: jelentke­zik az „ostoba tréfa elkövetője”, meg­kapja méltó büntetését, s elfelejtik a történteket. De hasztalannak bizonyult az unszolás. A pad- és táskavizit sem segített. Semmiféle bűnjelet sem talált. Lekapta sokdioptriás szemüvegét, s hunyorítva harsogott: — Az osztály becsületéről van szó. Nem barát — cinkos az, ki­hallgatás­sal leplezi a vétkezőt, és az egész kö­zösség hírnevének árt. — Visszarakta szemüvegét, s körülnézett. — Senkinek sincs mondanivalója? Egy nap hala­dékot adok, hogy előkerüljön, hogy ... megtaláljátok a tettest. Ha nem, akkor — a rendtartás szerint — a hetesek igazgatói megrovásban részesülnek, és ez hármas magaviselettel jár együtt... Elkerülte a többieket a szünetben, mintha egyszerre leprás lett volna. A félreeső hársfa társaságában keresett menedéket. De a történtek óta zaklató gondolat ide is követte. Fenn a fa ko­ronájában megbúvó vadgalamb szünte­len búgása ugyancsak arra emlékez­tette: egészen magára maradt. Mert Schreier Nándor eddig mellette állt. Támogatta, mint a jó idősebb testvér a fiatalabbat. Tanítványokat szerzett neki. Házitanítónak szegődhetett a nagy­­vállalkozó Munkerékhez, akiknek egyet­len gyermekét, egyébként osztálytársát „sokkal többre teremtette az isten, semmint tanulásra”­ — szokta monda­ni az öreg Munker. Mialatt átrágta ve­le a leckét, ő is felkészült. Nem kel­lett tehát költenie a drága tanköny­vekre. No, és fizetség fejében ebédet kapott, s ezáltal örökké nélkülöző né­pes családja mentesült egy éhező száj­tól. Tanulási lehetőség, csaknem ingye­nesen, hiszen mint „kitűnő” — egyedül a negyvenes osztályban — teljes tandíj­­mentességet élvezett. S mindezt Schrei­er tanár úrnak köszönhette. De miképpen lesz ezután? Igazgatói megrovás? Hármas magaviselet? El­veszti a „kitűnőségét”, megszűnik a tandíjmentesség, s talán tanítványai­nak is búcsút kell mon­dnia. Nem ta­nulhat tovább! Minden ellene esküdött. Ellene? Mi­lyen önző olykor az ember, csak a sa­ját bajára gondol, még akkor is, ha másokat nagyobb sérelem ért. Mert Schreier tanár úron, a jótevőjén akart valaki bosszút állni, vagy gúnyt űzni belőle. És ki kell a védelmére? Csupán az osztályfőnök, a régi, szívbéli tanár­társ, aki nélkül az „ügy” nem kere­kedett volna — jogosan — ilyenné. Mondogatták is az osztályban: „Buta diákcsíny! Marhaság fölfújni.” És Schreier tanár úr? Miért hogy az órán, amely egészében úgy pergett, mint egyébként, semmi különöset sem észlelték? Noha ott, melegében végére járhatott volna a dolognak. És később csaknem titokban adta tudtára, nekik, a heteseknek, hogy mi történt? Vagy abban reménykedett, hogy akikben megbízott, előteremtik a tettest?... ők pedig ehelyett saját vigyázatlansá­guk várható következményén fortyog­tak. Most érezte először: nincs kegyetle­nebb ügyész a lelkiismeretnél. Örökké kérdez, vallat, szembesít a cselekede­teinkkel és vádol. Talán ideig-óráig el­hódíthatja az ember, s kezdődik min­den élőről: kérdés, faggatás, szembesí­tés. Koller hangja riasztotta fel: „Karcsi, gyere, vége a szünetnek!” Bódultan ül­te át az órákat. Lapult, mintha nem készült volna. Kábultan lépett a kated­rához is, amikor az osztályfőnök a ke­zébe adta az igazgatói megrovásról szó­ló írást. Messziről érkezett hozzá a hangja:: „Ezt aláíratod az apáddal! Holnapra behozod!” hír befutotta az iskolát és a családokat. Egyesek sajnálkoz­tak, mások Schreiert szidták. Az igazi tettesről azonban nem esett szó. Csupán az öreg Munker kérdezte, éppen ak­kor bekukkantva a szobába, amikor a latint ismételték: „No, megkerült már a Krisztus tövis osztogató?” Koller — amint a korrepetálásra be­toppant hozzájuk — titokzatos arccal állt eléje: — Egy szót sem az öregnek a meg­rovásról. Majd elintézem valahogy ... Egyébként a nyolcadikos Alaxa, tudod, az a jófiú — gratulált Az ökör. Ne­kem, meg neked, hogy ő sem tudta volna különbül megcsinálni. Vállon ve­regetett és azt mondta: „Ilyen alaknak, aki a vásáron a szovjet pavilonba ver­buvál minket, egy tövis kevés, tüske­­koszorút kell a fejébe nyomni. Na, majd mi megtesszük, mihelyt elhagy­juk a gimit.” Hosszan időzött Kolleréknál. Nehe­zen haladtak az anyaggal, meg nem is igyekezett. Késleltette a hazamenetelt. Mit mond az édesanyjának? Mert ő volt a gondviselője. Az apja munka után járt, s ha olykor pénzt hozott, né­hány nap múlva ment tovább. Az is­kolai értesítéseket is jórészt az anyja írta alá. Koromsötétben érkezett haza. Apját otthon találta. Aludt, mint a többiek, de az anyja virrasztott. Lecsavart pet­róleumlámpa mellett varrt. Addig so­sem feküdt le, míg valamennyi gyerek meg nem érkezett. — Átalakítom — mutatta fel apja el­nyűtt ruháját —, hogy legyen mit fel­venned az évzáróra, összesen tíz pen­gőt hozott, én meg hetek óta nem ka­pok mosnivalót. Miből élnénk, ha új ruhára tenném félre? Édes fiam, mi­lyen jó, hogy legalább rád nem kell költeni. Ekkor határozta el, hogy nem beszél. Úgy érezte, kegyetlenség fájdalommal tetézni a nyomorúságot. Kipakolta fü­zeteit. Feljebb csavarta a lámpát, s úgy tett, mintha tanulna. Amint anyja le­feküdt, elővette az értesítést. Mit is mondott Koller? Majd elintézi vala­hogy, az apja tudta nélkül. Nézegette az aláírásokat, az apjáét és az anyjáté. Próbálgatta leírni mind­kettőt Egy egész füzetlapot megtöl­tött. Apja rajzolt betűit jobban sikerült utánoznia. Maga elé tette az értesítést s ráírta az apja nevét Az osztályfőnök nem szólt semmit, Schreier tanár úr azonban — jól is­merve családi körülményeit — meg­kérdezte: „Mondd, itthon van az édes­apád?” — Fejbólintással válaszolt. Nem tudott megszabadulni a bénító kábultságtól. Ilyen érzéssel élte át az osztályvizsgákat és várta az évzáró ün­nepélyt De egyszer csak rettegéssel gondolt rá. Ez az alkalom eddig vala­mi kedves emléket hagyott benne: a kitűnő tanulóknak a felsorakozott osz­tályok színe előtt az igazgató adta át a bizonyítványt. Most ebből kimarad. Csakhogy az édesanyja is ott lesz, mint minden esztendőben. Nem tudná elvi­selni a fájdalmt. Többször rászánta magát, odaáll az anyja elé, s elmond mindent, azt is, hogy jövőre dolgozni megy. De mind­annyiszor torkán akadt a szó. Nyugodt éjjele volt, mégis félálom­ban lépett a sorba, Koller mellé. Előt­tük drapériával leterített hosszú asztal nyújtózkodott. Ott ültek a tanárok két­oldalt a szülők várakoztak. Köztük megpillantotta anyját is, frissen ke­ményített karton ruhájában. Az igaz­gató beszélt. Nem értette, mit mond. Arra figyelt fel, hogy neveket sorolnak, negyedikesekét, ötödikesekét... Mozgolódás támadt. Valaki oldalba bökte. Koller szólt hozzá: — Menj már, téged szólított a dili! Forogni kezdtek körülötte a hársfák. Lökést érzett a derekán és megindultak a lábai. Elmosódott alakokat látott, s egy pillanatra Schreier tanár úr mo­solygó arcát. Dülöngélt még akkor is, amikor az osztályfőnök vezetésével a tanterembe mentek. Mindenki megkapta a bizo­nyítványt. Koller nyújtotta az indexét és kérte az övét, amibe még bele se nézett. — Magaviselet: jeles — olvasta Kol­ler — mint eddig. — Magaviselet jó — mondta ő, s hozzátette: — Mint eddig. A kapuban Schreier tanár úr édes­anyjával beszélgetett. — Itt is van — mondta a tanár •— búcsúzom. Még egyszer gratulálok a fiához... — Negyvennégy tavaszán járt nálunk utoljára — szó­lalt meg hosszú hallgatás után Koller. — Felőled ér­deklődött. Bizonyára a történtekre em­lékezett, amikor azt mondta: vigyáz­zunk, nehogy az egész nép oldalába tövist vagy tőrt döfjenek. Elment és nem láttuk többé. Egyetlen lovatot ka­pott tőle apám az év nyarán a jugo­szláviai Borból, ahol Radnóti is szen­vedett. Aztán semmi hír... — sóhaj­tott — Gyere, nézzünk be az osztályba Beléptek a terembe. Koller felkat­tintotta a villanyt. Új padok, új kated­ra, billenő tábla, frissen meszelt falak. Minden kicserélődött. A nyitott abla­kokon beáramlott a hárs ismert illata. — Talán ennyire ültünk az asztaltól — mondta Koller és benyomakodott az egyik padba. Melléje telepedett ő is. Szótlanul ültek. Mindketten akarat­lanul is ugyanarra gondoltak. Koller hármat koppintott az asztal lapján, ahogy Schreier tanár úr szokta. Mindketten, miként annak idején, ki­egyenesítették a derekukat, várva az óra kezdetét. A PÁL OTTÓI támla x KRiSZTUSTÖVIS A K­int sötétedett. Megtelt a ha­mutartó cigarettavégekkel.

Next