Magyar Közigazgatás, 1920 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1920-09-19 / 38. szám

XXXVII. évfolyam. — 38. szám. Megjelenik minden vasárnap. Budapest, 1920 szeptember 19. Szerkesztőségi II., Székely-u. 2. sz. (Szilágyi Dezső-tér serkán), hove a lep szellemi részét illető küldemények czímzendők. KÖZIGAZGATÁSI HETILAP Előfizetési ára: Egész évre ____ 96 korona. Fél évre ____ 48 « Kiadóhivatal: II., Székely­ u. 2. sz. (Szilágyi Dezső-tér sarkán), hove a lap anyag­ részét illető küldemények czimzendők. ALAPÍTOTTA: Kéziratokat vissza nem adunk. BONCZA MIKLÓS: Hirdetések árszabály szerint Olvasóinkhoz. Költségeink napról-napra való növekedésére tekintettel, lapunk megélhetésének, illetőleg legalább is a készkiadásoknak lehető biztosítása érdekében­­. olvasóközönségünket nyomatékosan kérnünk kell, hogy úgy a folyó évre esedékes előfizetési díjakat, mint a múltra vonatkozó esetleges díjhátralékokat — akár a megküldött postatakarékpénztári lap felhasználásával, akár postautalván­­­­nyal — mielőbb hozzánk juttatni szíveskedjenek. A szerkesztősélt. Az önkormányzati választójog és az önkormány­zati szervezetek. Lapunk előző számában a belügyi kormányzat legköze­lebbi feladataival foglalkozván, jeleztük, hogy dr. Ferdinándy Gyula belügyminiszer programmja szerint első feladatként "a községi és törvényhatósági aktív és passzív választójog sza­bályozása s ennek alapján a községi és törvényhatósági ön­­kormányzati szervezetek reorganizációja jelentkezik. Ez a sorrendi elsőség teljesen indokolt és a mai helyzet­ben egészen természetes. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy az egyetemes és gyökeres­­szervezeti reformok nyomban megalkotásáról a mostani rend­kívüli viszonyok között komolyan alig lehet szó; ellenben a legszükségesebb és legsürgősebb parciális reformokat — halo­gatás nélkül — meg is lehet, meg is kell valósítani. Ez az álláspont vezette a kormányt és a törvényhozást a’A székesfővárosi törvényhatósági bizottság újjáalakításáról szóló 1920 : IX. törvénycikknek pár hónappal ezelőtt történt megalkotásakor. E törvény létrejöttekor mindenki tisztában lehetett azzal, hogy az első lépést a további lépések logikai következetességgel fogják követni; hogy a főváros után a többi (vármegyei és városi) törvényhatóságok, valamint a községek önkormányzati szerveinek (a törvényhatósági bizottságoknak és a képviselőtestületeknek) újjászervezésére is csakhamar rá­kerül a sor. De a további lépések szüksége nem jelenti egyúttal azt a logikai szükséget, mintha a vidéki önkormányzati választó­jognak és szervezeteknek az uj fővárosi törvény analógiájára, vagy épen kópiájaként kellene alakulniok. Amint különbség volt köztük a múltban, méginkább lehet s bizonyára lesz is a jövőben. A fővárosi uj törvénynek (az 1920: IX. t.-cikknek) egyik­­másik lényeges alapelvét azonban a többi önkormányzati szervek újjáalakításánál is nyugodtan elfogadhatjuk, így elsőben is a bizottsági tagok létszámának tetemes leszál­lítása a többi törvényhatóságoknál is felette kivánatos. Ha az 1920 : IX. t.-c. Budapest székesfővárosban a törvényhatósági bizottság tagjainak számát 400-ról 200-ra, tehát felére szállí­totta le; épugy indokolt, hogy az 1886 : XXI. és XXII. t.­­cikkek szerint a vármegyei th. bizottságnak 600-ig, a városi th. bizottságnak 400-ig, a r. t. városi képviselőtestületnek 200-ig emelkedhető taglétszáma szintén tetemesen, legalább is felére leszállíttassák. Szakközönségü­nk előtt felesleges bővebben fejtegetnünk, hogy ezek a túl nagyszámú, majdnem népgyűlés jellegű önkormányzati testületek közigazgatási szempontból mennyire hátrányosak. Még ha a vármegyéknél, különösen Pest vár­megyében, — mely magában véve is egy kis ország, — vagy a régi Magyarország többi nagy vármegyéiben (Bács-Bodrog, Bihar, Hunyad, Krassó-Szörény, Máramaros, Temes, Torontál vármegyében stb.) némileg az indokolhatta a nagy taglétszámot, hogy ekként a vármegyei közgyűlésben a vármegyének minden községe képviselve lehessen, már a t­. és a r. t. városoknál ez a szempont a 400 vagy 200 tagú közgyűlést egyáltalán nem indokolhatja, sőt minden tárgyilagos közigazgatási szem­pont, a szakadminisztrációnak minden jól felfogott érdeke kézzel­foghatóan ellene szól. Tudvalevőleg a világ legnagyobb váro­sainak (egy New-Yorknak, Londonnak, Párisnak, Berlinnek, Bécsnek) képviselőtestülete még a 100 tagot sem éri el, vagy alig haladja meg. A nagy- és kisközségeink képviselőtestületeinek az 1886: XXII. t.-c. 32. §-ában megállapított taglétszáma (20—40, ille­tőleg 10—20) kevésbbé eshetik kifogás alá, bár némi leszál­lítást ez is megtűr. Ugyancsak tovább fejleszthetőnek tartjuk az 1920 : IX. t.­­cikknek azt az intézkedését, amely szerint a fővárosi törvény­­hatósági bizottságban — az ü­lési és szavazati joggal bíró főtisztviselőkön kívül — tagsági helyet nyert az országos vagy fővárosi állami intézmények, hatóságok és hivatalok élén álló 22 illustris egyén, mint állásuknál (tisztüknél) fogva hivatott szakférfiak. Az új fővárosi törvénynek ezt az egészséges gon­dolatát át lehetne vinni a vidéki közéletbe is, s úgy a vár­megyei, mint a városi és községi közgyűlés színvonalát jelen­tékenyen emelhetnék az általános műveltséget, a szakértelmet és tudást képviselő olyan tagok, akik választás nélkül, a tör­vény alapján, hivatalból szerepelnének ott. Ellenben a fővárosi új törvénynek azt a sarkalatos rendel­kezését, hogy — a­ fentemlített hivatalos tagokon kívü­l — az összes többi tagok (200) kizárólag választás útján, és­pedig az elképzelhető legradikálisabb — férfiakra és nőkre egyaránt kiterjedő valóban általános — választójog alapján nyerjenek mandátumot: a vidéki önkormányzat területén nemcsak hogy nem tartjuk megvalósíthatónak, de azt — jól felfogott köz­érdekből — határozottan veszedelmesnek tekintenék. Nem csinálunk titkot abból a meggyőződésünkből, hogy mi a nálunk meghonosított radikális választójogot már az országos választásoknál is túlzottnak látjuk s az általános választójog megfelelő korrektívumainak keresését és megvalósítását el­engedhetetlennek tartjuk. Arra pedig a legnagyobb aggoda­lommal gondolunk, ha ugyanez a korlátlan általános választó­jog az önkormányzati élet egész területén is meghonosít­­tatnék. Hiszen — amint erre már többször hivatkoztunk — külföldön, az általános választójog országaiban, az önkormány­zati választójog rendszerint korlátozottabb a parlamenti választójognál. Tehát a mi meggyőződésünk szerint a vár­megyei, városi, községi választójogot jelentékenyen szűkebbre kell szorítani az országosnál. Korrektívumokként kínálkozhatik: megfelelő értelmi és vagyoni census (mint a műveltség és egyéni függetlenség bizonyos fokmérője), a magyar állam­­polgárság, az egyhelyben lakás és adózás bizonyos időtarta­mának megkívánása, erkölcsi és általános megbízhatósági szempontból a kizárási okok szigorítása, végül a passzív választójognak (a választhatóságnak) szigorúbb feltételekhez kötése. De még mindebben, vagyis az aktív és passzív választójog bármily gondos körülbástyázásában sem látunk minden irány­ban megnyugtató garanciát. A modern eszmeáramlatok köze­pette bármilyen ósdinak, bármilyen konzervatívnak, esetleg népszerűtlennek tűnjék is fel a mi álláspontunk, mi nyíltan bevalljuk, hogy az újabban annyit támadott viritizmusnak bizonyos módosított, modernizált alakját a vármegyei, városi

Next