Magyar Napló, 1999 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1999-07-01 / 7. szám
JÚLIUS I. BENEDEK ANDRÁS Egy ungvári ruszin fordítás-kötet kapcsán Petőfi ukrán recepciójáról esszék, tanulmányok, doktori értekezések szólnak. A díszelgő névsorokban szerepelnek olyanok is, akik a nagyukrán nyelv peremvidékén a ruszin nyelv- és irodalomteremtő szándékok elfúló/elfojtott kísérleteiként fordultak Petőfihez. Igen, csak néhányan! Mi lehet az oka annak, hogy az 1848 májusában még Rabár Sándornak, a Nemzeti dal hatására írott Szabadságdalát éneklő görög katolikus szeminárium, a jövendő ruszin értelmisége az abszolutizmus éveinek múltán nem tért vissza a saját szabadságküzdelmeit is jelképező Petőfihez? A látszólag egyszerű válasz egy sokkal nagyobb közösségi dráma forrásvidékére vezet: ez a ruszin értelmiség saját nyelvéhez, saját hagyományaihoz sem talált vissza. A Kulka János 18. század végi népoktatási törekvéseitől és a felvilágosult Bacsinszky András püspök kancelláriai nyelvétől a reformkori Dubinovics Alekszanderig ívelő megújulási folyamat a múlt század ötvenes éveiben megtört. Az 1848—49-es dicstelen szerepléséért ,,muszkavezető”nek titulált Dobrjánszky Adolf mellé felzárkózott Rakovszky Iván, s nem kis külső segítséggel győzelemre vitték a pánszláv irányzatot, amely a ruszinok mellett a több tízmilliós ukránságnak is a nagyorosz népbe való beolvadását szorgalmazta. S ami e tragédiát már-már tragikomikussá teszi: a „megtérők” közt ott volt maga Dudinovics is, a ruszinság „nemzeti költője”. Ettől kezdve a népnyelv csak búvópatakként, legtöbbször néprajzi szövegekben láthatott nyomdafestéket. Mire a ruszin értelmiség ráébredt volna saját feladataira, egyházától, nyelvétől, de még önelnevezésétől is eltiltották, s maradt a pánszlávizmusnak a lenini nemzetiségi politika jegyében fogant alternatívájaként most már nem az orosz, hanem a nyelvrokonként is közelibb ukrán (nagyukrán) nyelv. A megjelenés, a megnyilatkozás kényszere nagy úr. S azok számára, akik nem engedtek a publicitás, a hírnév és a különböző kitüntetések csábításának, a rendszernek kipróbált forgatókönyvei voltak. Egy olyan társadalomban, amely íróinak csak sztereotípiákat engedélyezett, és amely különös szigorral lépett fel a „regionalizmus”, folklorizmus stb. bűnei ellen, mit tehetett Kárpátalján a költő, a műfordító Petőfi megismertetéséért? Az első válasz Jurij Skrobinecé, aki a szó gyakorlati értelmében a magyar iskoláztatástól, kultúrától jutott el a tőlünk jó ezer kilométerre a Poltava-Harkov vidékén kialakult ukrán irodalmi nyelvhez. Már 1948-ban megjelent első Petőfi-fordítása, a Nemzeti dal. Az alkalom és a politikai szándék szerencsés egybeesésének köszönhető. A publikációt azóta kötetnyi követte, köztük az Uhorszka árjában (Magyar hárfa), a magyar költészet antológiájában harminchat vers, amely a csupán látszólagos konszolidáció időszakában jelent meg. Kimunkált fordítások ezek, némiképp az ünnepélyesség pózában. A szocialista világrend kanonizált irodalma egy rendkívül képzett, két kultúrában otthonos művész adaptációjában. A másik lehetséges válasz Ivan Petrovcijé. Ez a Borzsa-völgyi ruszin etnikumból kiemelkedő érzékeny, a szépség, a formai játékok és a vérbő életöröm iránt fogékony fiatal művész ungvári francia szakos egyetemi hallgatóként még a brezsnyevi diktatúra ’legszebb éveiben’ vált a francia szimbolizmus rabjává. Nem divat ezen a tájon az ’elidegenedés’ művészete, Ungváron éppen ezzel a megbélyegzéssel távolítják el az irodalmi közéletből a fiatal kárpátaljai magyar írókat, így a két évtizedre Beregszászba, magyar kulturális közegbe kerülő Petrovolj a magyar népköltészet és klasszikus irodalom fordítójaként vált a szakma megbecsült mesterévé. Francia fordításai csak a kilencvenes években láthattak napvilágot, és ekkoriban állította össze szubjektív magyar versantológiáját is. De ez volt az a pillanat is, amikor Ivan Petrovcijnak szembe kellett néznie saját származásával, beregi ruszin voltával s többek közt azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy nagybátyja, akit eddig csak Kárpátalja korán elhunyt, nagy műveltségű tanár-tudósaként tisztelt, nem más, mint Fegyir Potusnyak, a korábban már említett folklorizmus kiemelkedő egyénisége. Nem véletlen tehát, hogy most már maga is a ruszin nemzeti újjáéledés harcosa lett. Az Iszkri csárdása (A csárdás szikrái) című antológia fordításai azonban korábban születtek. A válogatás a fordító egyéniségét, hajlamait tükrözi. A dalszerű, romantikus, tájleíró versek állnak a legközelebb hozzá. Ez jellemző a Petőfi-blokk tucatnyi költeményére is. Petrovolj rutinos, a formát, nyelvet jól kezelő fordító. Mégis valami távolságot érzünk az általa megformált és általunk ismert Petőfi-líra közt. Talán nem tévedünk, ha ezt a távolságot a nyelvben keressük. A nyelvben, amely egy nagy nemzet nyelve, de amelynek látószöge nem Duna-medencei. Csak jellemző példaként Petrovcijnál eltűnik a kis Túr, a Szamos és ’folyó’, ’folyócska' lesz belőlük. Jól tudjuk, hogy az emberi létezés nyomait évezredeken át leghűségesebben a víznyerő helyek, patakok, folyók őrzik. Igen nagy fizikai és lelki távolság kell e helynevek elfelejtéséhez. Csak remélni lehet, hogy Ivan Petrovcij a ruszin etnogenezis megújuló szakaszában —s nemcsak fizikai-földrajzi értelemben — hamarosan hazatalál. Az ukrán/ruszin filológia legjobb hazai művelője, a kérdés nyitottságát érzékelő, elfogulatlan nyíregyházi szakmai műhely vezetője igen lakonikusan szólt kérdésemre Szlavko Szlobodan Petőfi-kötetéről: „Ha lesz ruszin irodalmi nyelv, akkor ebből a kötetből fog megszületni ”. Bátor jóslat ez egy mindössze huszonhat verset tartalmazó vékonyka versesfüzet alapján. Ez lenne a harmadik válasz-változat a kárpátaljai írók-műfordítók részéről? Valószínűleg ez. Szlavko Szlobodan MAGYAR NAPLÓ