Magyar Nemzet, 1969. november (25. évfolyam, 255-279. szám)
1969-11-20 / 270. szám
4 A HÉT FILMJEI Minden eladó Wajda Nyolc és félje. A filmet úgy hirdetik világszerte, hogy Zbigniew Cybulskiról szól, a tragikusan, fiatalon elhunyt világhírű színészről. Meglehet, jó reklám ez, de nem igaz. A Minden eladó Andrzej Wajdáról szól, még pontosabban Wajda gondolatait tárja föl a művészetről, s mert nagy művész önvallomása, legjobb, ha így fogalmazunk: a művész és a művészet kapcsolatáról szól a film. Ars poetica tehát? Olyasmi, de lényeges vonásokkal különbözik is tőle. A Minden eladó — akárcsak a Nyolc és fél — vívódás, a művészetről vallott gondolatok birkózása. A reklámnak annyiban feltétlenül igaza van, hogy Wajdában ezt a gondolatsort Cybulski halála indította el, még inkább, a megdöbbenés szülte. Wajda és Cybulski pályafutása fontos metszőponton találkozott: közös művük, a Hanyu és gyémánt, Wajdának máig is legemlékezetesebb, legmélyebb hatású, világhírű, világhírét megalapozó filmje; a sikernek majdnem egyenrangú részese volt a főszereplő Cybulski. Elképzelhető, hogy évek múltán mindkettőjükben élt a vágy, hogy ezt a közös nagy sikert megismételjék. Wajda — nyilatkozata szerint — közös barátjukat akarta rávenni a forgatókönyv megírására, amikor Londonban utolérte Cybulski halálhíre: a Varsóba induló vonatot lekéste, utánarohant és a kerekek alá zuhant Vele halt meg Wajda filmterve is, helyette pedig megszületett az a gondolatsor, amely végül is ezt a filmet ihlette, s amelyet akár lelkifurdalásnak is nevezhetnénk. Lelkifurdalásnak nevezhetnénk, önmarcangoló számadásnak. Miért alkot a művész, kérdezi önmagától Wajda, mi sarkallja és mi korlátozza őt, hogy kifejezze önmagát, kifejezze gondolatait, mások gondolatait, az emberiség gondolatait; hogyan alakul át a valóság a művészi gondolatban műalkotássá, micsoda egyszerű, hétköznapi, üzleties folyamat ez, és mégis felemelő, megtisztító, a világ számára is érdekes, hasznos, sokat ígérő, újat kezdő. Hogyan emészti magát a művész, hogyan árusítja ki mindenét, gondolatait, érzéseit, önmagát, hogyan semmisül meg ebben a folyamatban és hogyan él tovább, éled újjá a megszületett műben, amely nem is az övé már, amely tőle függetlenül, önállóan él, ha megértik, ha nem, s mégis az övé, sőt: ő maga. Van-e értelme, hatása, ereje ennek az önemésztő élveboncolásnak, amit művészetnek neveznek? Érdekes, hogy e viviszekció láttán némelyek viszolyognak, a magánélet illetlen föltárásáért megróják a filmet, a rendezőt. Sok néző, aki a művészetben különben is a valóság illúzióját, és nem visszatükrözését látja, a műalkotás és a vallomástevő művész között máskor szívesen feltételezi azt a kapcsolatot, amelytől itt megriad. Az írót, a művészt gyakran azonosítják művének hősével. Wajda kihívta maga ellen ezt a fajta „műélvezést”, amikor azt a látszatot sugallja, hogy magánügyekről lesz szó. Ha azonban a művész ekkora erővel törekszik valami látszatra, komolyabb oka van rá, mint például ha a mű előtt azt közli: „ha valaki magára ismer, az a puszta véletlen”, s ez így értendő: „azt akarom, hogy magatokra ismerjetek”. Amikor Wajda mintegy saját vívódását tárja föl, és a magánélet intim részleteit helyezi a háttérbe, azért teszi, hogy ráébredjünk: a művészet sohasem magánügy. De hiszen — okvetetlenkedhet valaki — a rendezőről, a Cybulskival azonos módon elpusztuló színészről van itt szó, a feleséget Wajda felesége alakítja, a jó emlékezetű néző sok Wajda- és Cybulski-film epizódjaira ismerhet rá, egy-egy jelenetben, a bennfentes pedig fölismerheti a rendezőt alakító színész hasonlóságát Wajdához. Valójában azonban tökéletesen mindegy, ki alakítja — mondjuk — a feleséget, hasonlít-e a rendezőhöz a filmbeli rendező. A néző, ha akar, úgyis „ráismer”. Wajda tehát most éppen ebből a „ráismerésből” indul ki, hogy végül is ne ezt, ne a magánügyet lássuk a művészetben. Kétségtelen, nem is tagadja Wajda, hogy személyes megrázkódtatás döbbentette rá arra, hogy mennyi mindent mulasztunk el az életben. Wajda félelemmel és fájdalommal érzi, hogy személyes kapcsolataink személytelenné válnak, ha benső barátunkat elveszítjük, hirtelen ránkomlik a terhe annak, hogy valójában nem ismertük őt. A félelem és a fájdalom a filmen katharzishoz vezet. Wajda mégsem elkeseredett, mert a mélyben maradandóbb hatást fedez fel, akár a személyes kapcsolatokban, akár a művészetben. Az utóbbit finom ellentét példázhatja. Amikor a filmbeli rendező az elveszített barát emlékeit kutatja, elvetődik egy filmforgatásra, s ott faggat valakit. E beszélgetés hátterében veszik föl a másik film egyik látványos jelenetét. Tömegjelenetét, a felvevőgép körül rohangál egy statiszta, hogy újra és újra átfutva a képen, a tömeg látszatát, illúzióját élesztgesse. A néző ráismerhet majd a jelenetre: a háttérben valóban filmet forgattak, s ezt a filmet bemutatják majd minálunk is. Ez a valósághű tömegjelenet mégis illúzió csupán, az előtérben folyó beszélgetés azonban, bármennyire magánügy is, bármennyire homályos is, valódi, sőt igazi érzéseket és gondolatokat, fájdalmat, keserűséget, reményt, eltökéltséget, életet sugároz. A Minden eladó célja és értelme éppen az, hogy a művész legendája és a művészet misztikuma helyett a művészet valódi titkát, igazi hatóerejét fedeztesse fel a nézővel , hogy a kulisszák mögé mutatva a tartalomra irányítsa figyelmünket, a színészről az általa ábrázolt emberre. A művészeket különösen is fenyegeti az a veszély, hogy az emberek magánéletük rejtelmeire jobban figyelnek, mint az alkotásaikra. Ez magát a művészt is megkísértheti, hiszen mást ő sem ábrázolhat, mint amit így vagy úgy átélt. Wajda filmjében a művész ilyenfajta tévedése ellen is harcol, amikor azt ábrázolja, hogy a művészet hogyan jut el a személyes élménytől és gondolattól az emberiség közkincséig, e kincs gazdagításáig. Wajda küzdőtársai természetesen küzdőtársai az életben is. Beata Tyszkiewicz, Elzbieta Czyzewska, Andrzej Lapicki, Daniel Olbrychski és mások alakításának ez a szenvedély ad izzást, és tanúsítja, hogy az életben, a magánéletben is, valójában csak az fontos igazán, ami nemcsak a miénk, hanem másoké is, ami az emberiségé. Tanár úrnak szeretettel Itt az ellenpélda. A Tanár úrnak szeretettel című angol film közérdekű kérdéssel foglalkozik, hogyan lehet a nehezen nevelhető kamaszokat az egyéniség erejével jóra nevelni. Mindenkit érdekelne a válasz, de James Clavell rendező adós marad vele. A film végére ugyan minden rendbejön, a tanár urat a kamaszok megkedvelik és proképükként követik a gentlemenlike magatartásban. Csak éppen azt nem tudjuk meg, hogyan, mitől, miért változnak meg. A film csak közli a változást, de nem ábrázolja a változás érdekében végzett hosszadalmas, nehéz, szinte lélekölő munkát. Így válik érdektelenné; ezt csak fokozza, hogy — Sidney Poitier kivételével — harmadrendű színészi játék közvetíti a mesét. Miért ellenpélda ez a film? Mert Wajda eloszlatja a mítoszt és humanizálja a világot; ez a film viszont az emberi vonásokat elhazudja és a valóságot mítosszá emberteleníti. Zay László 9 . 1 —......... NAPLÓ | November 20 . Lengyel filmküldöttség érkezett szerdán hazánkba: Beata Tyszkiewicz filmszínésznő és Ryszard Koscinszki filmkritikus. A küldöttséghez csatlakozik a Budapesten levő Boleslaw Michalek, a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének elnöke és a ma érkező Andrzej Wajda világhírű lengyel filmrendező. Valamennyien részt vesznek a Minden eladó című lengyel film mai díszbemutatóján a Puskin moziban. Bokros Birman Dezső, huszadik századi szobrászatunk egyik legjobb, legkövetkezetesebb életművet maga után hagyott mestere nyolcvan esztendeje született. Pályáját díszítőszobrászként kezdte, ám ez a dekoratív művészeti ág sem tanulóévei alatt, sem később, érett művészként nem elégítette ki: e körben végzett tanulmányai után beiratkozott az Iparművészeti Iskolába, Mátrai Lajos, Simay Imre és Maróti Géza növendékei közé, s az itteni tanulóévek utáni díszítőszobrász-kísérleteit is hamarosan abbahagyta. Bokros Birman Dezső 1914 óta vett részt aktív kiállítóművészként művészetünk életében, s négy esztendő múltán, 1918-ban már önálló kiállítással jelentkezett. 1926-tól 1932-ig Pozsonyban élt, ahol főként portrékat és kisplasztikákat mintázott. Hazatérése után hamarosan kapcsolatot talált a haladó hazai művészek köreivel, s szorosan együttműködve velük, részt vett a Szocialista Képzőművészek Csoportja által kitűzött célok aktív megvalósításában. A felszabadulás utáni alkotóperiódusában Bokros Birman művészete keveset változott, témaköre és formarendszere egyaránt annak a korszaknak a folytatása volt, amely a harmincasnegyvenes években teljesedett ki művészetében. Műveit stíluskörük szerint két csoportba sorolja a művészettörténet. Első alkotóperiódusában a sima, fegyelmezett felületekkel határolt, frontális pózban, teljes nyugalommal mintázott szobrok domináltak oeuvre-jében; a másodikban zaklatott mintázású, expresszív témák jelentik munkálkodásának fő vonalát. Emlékezetes fő művei közül a Kalapos önarckép, a Don Quijote, a munkás—paraszt—értelmiségi összefogást szimbolizáló Független Magyarországért című plakettje, valamint a Szocialista Képzőművészek Csoportjával fenntartott kapcsolatai nyomán született Rokkant katona című kisplasztikája a Nemzeti Galéria gyűjteményeinek állandó kiállításán foglalja el méltó helyét. Bokros Birman Dezső pályáját 1965. január 24-én zárta le tragikus baleset okozta halála. •1* A moszkvai nemzetközi karikatúrakiállításon a bíráló bizottság Dallas Jenőt második, Brenner Györgyöt pedig harmadik díjban részesítette. ANDRZEJ WAJDA ÚJ, NAGY HATÁSÚ FILMJE MINDEN ELADÓSÁTÓL: DUNA, FÉNY (délután), PUSKIN (délelőtt) Magyar Nemzet A hármas manőver Nagyszabású vízierőmű építésére kötnek szerződést a Német Demokratikus Köztársaság megbízottai egy arab országgal. A nyugatnémet kémszolgálat meg akarja akadályozni a terv sikerét. Ügynökei szabotázsakciókat szerveznek, hogy a külföldi ügyfél előtt „lejárassák” az NDK iparát. Háromszor próbálkoznak, hiába. Az NDK elhárítói mindig idejében értesülnek az alattomos szándékról, nagy leleménnyel meggátolják a szabotázst, és következetesen leleplezik az ellenséget. A filmet a műfaj szokásos módszereinek alkalmazásával Rudi Kurz rendezte. Szereplői között sok ismert színészt láthatunk. A Magyarországon is népszerű Jürgen Frohriepet például, aki az ellenig soraiba beépült elhárító tisztet alakít. .. Bolgár hőseposz magyar bábszínpadon A Szófiai Központi Bábszínház vendégjátéka Králi Márkó legendája a Balkán hegyek közé vezet. A sziklás, erdőkkel, mezőkkel borított Bulgáriában szövődik a mesés-mitikus történet. Keserves időknek, a török elnyomás öt évszázadának állít emléket a XIV— XIX. század bolgár népköltészete. Hősi énekek sora szól Márkó lovagról, a XIV. században élt, s az ottomán támadókkal bátran szembeszállt nemesről, akit azután a nép mitikus erővel ruházott fel: „szárnyas (králi) lóval” s a természetfeletti dolgokba való betekintés képességével. A fiatal bolgár író és rendező, Iván Teofilov bábjátéka, amelyet a Szófiai Központi Bábszínház mutatott be az Ódry Színpadon, ezekre a régi mesékre, hősi énekekre és népdalokra épül. A legtisztább forráshoz, a népköltészethez nyúlt vissza a Králi Márkó szerzője, s e nemes anyagot a legősibb, s egyben legmaibb színházművészet, a bábjátszás sokrétű eszközrendszerével keltette életre. Megelevenedett történelmi freskó, monumentális kép, illetve jelenetsor az előadás. S az életrekelt bábuk, az ember lényegének különös sűrítői nemcsak helyzeteket, jellemeket, eseményeket, de belső történéseket is kifejeznek. A stilizált maszk és az élő kézzel való játék az ógörög színházzal rokonítja a bábszínházat, különösen pedig ezt az előadást, a kórus funkcióját a hangulatfestő, helyzetteremtő, eseményközlő zene látja el. A játék elején Garga tündér, a bolgár nép bölcsességének megszemélyesítője e szavakkal indítja varázslatos útjára Márkó lovagot: „Sok utat kell Márkó végigjárnod, / Sok martalóc haddal kell csatáznod, / Míg megmented édes rokonságod. / Le kell győznöd halálnak hatalmát, / Kinevetned nyílvesszőt meg szablyát, / S testvéreid akkor megtalálod. / Szükséged van rettegett erőre, / Otthonodat el kell hagynod érte, / Úgy leszel te vitézek vitéze.” Útjai közt az elsőn szerelmét, a csodaszép Jelenát kell megszereznie. Megmentve őt az uzsorás apa által kitervelt érdekházasság, a szultán jobbkezeként ismert gazdag, itáliai születésű Ginoval való kényszerű lakodalom elől. „Hej, zengjetek tamburák és guszták, / Márkó vitéz tartja lakodalmát, / Fényes nap süt. Márkó udvarára, / Nem is nap süt, de a fényes márka!” — dalolja Ivó, az énekes. A pompás ünnepségen aztán egyetlen fényváltással érzékelteti az előadás a drámai fordulatot: a megtört édesanya fiát, Márkot rabságban sínylődő testvérei sorsára figyelmezteti. Márkó otthagyja fiatal asszonyát, s elindul, hogy húgát és öccsét kiszabadítsa. Az erdőben találkozik a tündérrel, aki csodaitallal kínálja: „Kortyolj Márkó háromszor belőle, / így teszel szert rettegett erőre." A kovács pedig odaadja legyőzhetetlen erejű buzogányát, amelyet, mint mondja: „Csodaércből magam kalapáltam. / Ott álmodott lent a föld hasában, / Edzettem a fegyvert drága könnyben, / Ami bőven hullik a mezőkben.” A játék második részében megkezdődik a törökök hajtóvadászata Márkó ellen. Rettentő csaták részesei a nézők ... Amikor rátalálnak Márkóra, olyan küzdelem kezdődik, hogy megrendül a föld, megindulnak a hegyek és a vizek, s megjelenik Garga tündér: „Rajta, Márkó, magadat ne engedd, / A te erőd, ereje hegyeknek, / Ereje az erdőknek, vizeknek, / Rajta, rajta, magadat ne engedd!” — hangzik bolgár nyelven. A magyar közönség az előadás folyamán négy alkalommal megjelenő felolvasótól Nagy László fordítását hallja. A remekbe sikerült díszletek éppúgy élnek, mozognak a térben, mint a figurák, s a bábszínpadi szerkesztésben meg nem szokott módon átveszik és megtartják a balladas ritmust. A művészi térelemek forgása érzékelteti az idő múlását, s ugyanazok az elemek más és más beállításban más és más jelentést fejeznek ki. Él, de sohasem él vissza az előadás a színes világítás lehetőségeivel; mindig a tér, a pillanatnyi környezet legtökéletesebb érzékeltetésére törekszik. A darab cselekményében aztán ismét a „Rosszé a szó”: a hopponmaradt vőlegény elrabolja Márkó asszonyát, a törökök pedig fosztogatnak, rabláncra fűzik, börtönbe viszik Márkó házanépét. Vonulásuk, majd a törököktől övezett felállásuk a nézőtérrel szemben — felejthetetlenül szép színpadképek. Tanúja a néző Jelena visszaszerzésének, s az itáliai Ginonak kémkedő Fekete Szerecsen halálba küldésének. A csata véget ér, az utolsó jelenetből azonban megtudjuk: Márkó még nem pihenhet meg, újabb harcok várnak rá, hiszen sok még a fogoly a törökök várában. Költészet, zene, képző- és színházművészet rendelődött alá egyetlen célnak, egy nemzeti legenda közkinccsé tételének, egy új műalkotás, egy kivételes erejű bábelőadás megszületésének. És e művészetek méltó partnerként segítik egymást. Zenéjét — régi bolgár népdalok felhasználásával — a világhírű lengyel Krzysztof Penderecki szerezte. A kitűnő bábuk és díszletek tervezője a szófiai bábszínház képzőművész-tervezője, Iván Conev, aki a rendezésben is segédkezet nyújtott Iván Teofilovnak. Az utolsó előtti kép ismét a búcsúé. Márkó harcba indul, hosszú még az út a szabadság eljöveteléig.. Rendülj gus-la, Králi Márkát zengjük, / Míg világ a világ, ne feledjük, / Míg ének van, szóljon róla ének, / Tiszteletet adva a vitéznek, / Dicsőség és hála a nevének!” — énekli Ivó. S a következő kép megrendítően szép, katartikus élménnyé emeli az egész előadást: a fájdalmasan szép zenére két, kéz alakú, a földbe és az égbe markoló, talán mindkettőjük segítségéért könyörgő, egymáshoz simuló fa forog a lassan elsötétülő színpadon, a lassan megvilágosodó nézőtér közönsége előtt A Králi Márkot író-rendező Iván Teofilovot a négy évvel ezelőtti bukaresti nemzetközi bábfesztiválon a nemzetközi bábszövetség, az UNIMA kitüntető diplomával jutalmazta ezért az előadásért A holnapi székesfehérvári fellépéssel záruló magyarországi vendégjáték gyermekelőadása, egy műsorban szereplő két gyermekdarabja szintén világsiker: Prokofjev szimfonikus meséje, a Péter és a farkas bábpantomimváltozata és a fiatal bolgár író, Pencso Mancsev bájos mesejátéka. A nyulak iskolája aranyérmet kapott a bukaresti fesztivál nemzetközi zsűrijétől. A Prokofjev-mű népköltészeti frisseségű, elevenségű versbetéteit nemzetközibb nyelvű kifejezésmóddal, a mozgással, a színekkel és a formákkal helyettesítették, azaz nem egyszerűen helyettesítették. A gyermekien tiszta, derűs zenére ritmusosan pergő bábjáték többre törekedett — és sikerrel — a puszta zenei illusztrációnál. Az ötletdús képzelőerővel és a megelevenítés tehetségével párosuló játékszeretet s e rangos bolgár művészegyüttes új, önálló művé formálta a szovjet zeneszerző Petruskáját — bizonyítva a bábművészet különös lehetőségeit. A zenedarabban egy-egy hangszer képviseli a mese szereplőit. Ez a zenei ábrázolás a bábu kifejezőerejével gazdagodott. A zseniális báb- és díszlettervező, Iván Conev Jordanka Licsevával közösen készített rendkívül érdekes díszletei között, a kitűnő színészek, valamint a rendező Atanasz Ivkov és Nikolina Georgieva munkája nyomán megelevenedő játék — A nyulak iskolájával együtt — elbűvölte a gyermeket, megigézte a felnőttet. Hermann Ildikó .Csütörtök, 1969. november 20. Meghalt Hegedűs Nándor A szerdára virradó éjszaka a budai Sportkórházban régi idők nagy tanúja halt meg. Hosszas betegség, az életét menteni akaró két vérátömlesztés után, nyolcvanöt esztendős korában elhunyt Hegedűs Nándor újságíró, volt nagváradi főszerkesztő, Ady valamikori pályatársa, az irodalomtörténész és egykori nemzetiségi politikus. A váradi Holnaposok nemzedékével és társaságával kezdte pályáját, és még súlyos megbetegedése előtti napokban is dolgozott, román szöveget ültetve át magyar nyelvre. A régi időkben, mint újságíró, publicista, politikus, főként a polgári Románia magyar nemzetiségű lakosságának sorskérdéseivel foglalkozott, s 1923-tól 1934-ig képviselte az erdélyi Magyar Pártot és bihari választóit a bukaresti királyi parlamentben. A felszabadulás előtti évektől kezdve Budapesten élt, s az utolsó évtizedekben főként Ady hagyatéka foglalkoztatta. Ady Endre nagyváradi napjai címen 1957-ben könyv alakban közzétett tanulmányt jelentetett meg. Az elhunyt újságírót, a volt főszerkesztőt gyászolják egykori pályatársai, olvasói, Svájcban élő vegyészmérnök fia, Hegedűs Boldizsár és annak családja. A temetés időpontját még nem tűzték ki. Drégely László festőművész kiállítása a Derkovits-teremben A Derkovits-terem és a TV, Galériája forgószínpadán ezúttal olyan művész mutatja be új képeit, aki egyaránt jó ismerősre a kiállítótermek látogatóinak, a színházi közönségnek és a televízió nézőinek, hisz gyakori tárlatain — a legutóbbit tavaly a Vígszínházban rendezte, 1967-ben pedig a Csók Galériában láttuk műveit — szinte töretlen sorban követhettük festőjük fejlődését, díszlettervezőként pedig sikerült munkáira nemegyszer figyelt föl a közönség és a kritika. Drégely László tárlata ezúttal több gondot okoz kritikusának: oly furcsán kettős, hogy nehezen tudjuk megérteni, mi módon mutathatók be párhuzamosan e szokat-liánul ellentétes darabok. A kiállítás egyik felében ugyanis a „régi” Drégely Lászlót láthatjuk viszont, aki művein ugyanolyan alapos és átgondolt kompozíciós készségről és biztos rajztudásról tesz tanúságot, mint amilyet előző tárlatain is megismertünk. A második rész nem „folytatása” annak, amit Drégely László régebben produkált Nem az a furcsa, hogy ő is új dolgokkal próbálkozik, hogy tárgymontázsokkal folytatja útját, hanem az, hogy ezt a látszólag belső, tartalmi indok nélkül teszi. Előző műveit alkalmazva mérceként ezért állunk meghökkenten például a Pigalle-i Madonna és a Boás nő előtt. Ma este a Két ülő akt, a Triptichon, a Századvég és az őszi virágok festőjével, s az Iphigenia Aulisban, a Ballo Contertante, és a Csodálatos mandarin díszleteinek tervezőjével szeretnénk találkozni a képernyőn, a TV Galériájának adásában. Mert ezt a Drégely Lászlót jó festőnek és jó díszlettervezőnek ismerik és becsüljük. H. Gy. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Giselle (Venczell béri. 3.) (7) — Erkel Színház: Hunyadi László (Ney béri. 3. és Főisk. béri. X. sor. 1.) (7) — Nemzeti Színház: Athéni Timon (7) — Katona József Színház: Mozaikok (7) — Madách Színház: Black Comedy (7) — Madách Kamara Színház: Léni néni (7) — Vígszínház: Spanyolul tudni kell (7) — Pesti Színház: Egy őrült naplója (7) — Thália Színház: Kalevala (7) — József Attila Színház: Valami mindig közbejön (7) —A Fővárosi Operettszínház: Csárdáskirálynő (7) — Bartók Gyermekszínház (a Főv. Operettszínházban) : A kőszívű ember fiai (du. 3) — Kis Színpad: Titkárnők lázadása (fél 8) — Irodalmi Színpad: A Nagy Testamentum (Béb. szünet) (fél 8) — Egyetemi Színpad: Az ülés Együttes tánczenei hangv. (7) — Kamara Varieté: Vonf*és négyes (du. 6 és fél 9)* Mikroszkón Te^^k to* vábbmenni (f*l 9) — Állam! Báb*színház: Gulliver Liliputban (de. 10); Bohóc rókák és egyéb módrák (du. 3) — Zeneakadémia: A Cseh Filharmónia Gyermekkarának. hangv. (fél 8)